Kovács Bánk Ferences

vasmisés pap

hitszónok

Apostolok Cselekedetei - ApCsel 7,51-8,1

Tartalomjegyzék

7,51: „Ti keménynyakúak, körülmetéletlen szívűek és fülűek! Ti mindenkor ellenálltatok a Szentléleknek: amint atyáitok, úgy ti is”. Keménynyakú az, aki nem tud meghajolni az igazság előtt, hanem védi a maga igazát hajthatatlanul. A körülmetélés Ábrahám idejéből volt jele az egy igaz Istennel kötött szövetségnek. Ábrahám leszármazottainak fiútagjait nyolcnapos korában metélték körül. Így lett részese az Ábrahámnak adott áldásnak. Jézust is így metélték körül. Valószínűleg ekkor kapták meg a megszentelő kegyelmet a fiúk Jézus Krisztus érdemeit elővételezve. Itt a szívre és a fülre is kiterjeszti a szónok a körülmetéltség fogalmát, ami a természetben végrehajthatatlan feladat, tehát kizárólag lelki síkon értendő: a szívet és a fület is kegyelemben kellene részesíteni, hogy a Szentlélek kegyelméből a fülük meghallja, a szívük befogadja a Szentlélek üzenetét, és meg tudjanak térni7,52: „Melyik prófétát nem üldözték atyáitok? Igen, megölték őket, akik annak az Igaznak eljöveteléről jövendöltek, akinek ti most árulói és gyilkosai lettetek”. Maga Jézus is kemény szavakkal ítéli el nemzedékét az ősapákkal együtt: „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert síremlékeket építetek a prófétáknak, és feldíszítitek az igazak sírjait, s azt mondjátok: HA atyáink napjaiban éltünk volna, nem lettünk volna társaik a próféták vérében. De ti magatok tanúsítjátok, hogy fiai vagytok azoknak, akik a prófétákat megölték. Ti is betöltitek atyáitok mértékét! Kígyók, viperák fajzatai! Hogyan menekülhetnétek meg a gyehenna ítéletétől? Ezért, íme, küldök hozzátok prófétákat, bölcseket és írástudókat. Közülük egyeseket megöltök majd és keresztre feszítetek, másokat megostoroztok zsinagógáitokban, és üldöztök városról-városra. Így rátok száll minden igaz vér, amelyet kiontottak a földön az igaz Ábel vérétől Zakariásnak, Barakiás fiának véréig, akit megöltetek a templom és az oltár között. Bizony, mondom nektek: rászáll mindez erre a nemzedékre”. (Mt 23,29-36) Istvánt igazolják Jézus szavai. Ő pedig már nem a régmúltnak, hanem a napjainak történelmét idézi. Igaznak vallja Jézust, és nemcsak az akkori főtanácsot nevezi Jézus gyilkosának, hanem a maga korabelit is. A vádlottból vádló lesz: árulónak nevezi őket és gyilkosainak is.

7,53: „ti, akik angyalok szolgálatával kaptátok a törvényt, de meg nem tartottátok”. Mózes úgy nevezi a Sínai hegyen vele beszélőt: az Úr. Ő tehát Jahve h-nak nevezi a vele beszélő túlvilági lényt, aki népével közli parancsait és szövetséget is köt: „Mózes pedig felment Istenhez. Ekkor az Úr szólította őt a hegyről”. (Kiv 19,3) Ugyanakkor Pál apostol Krisztust is említi: „Mindnyájan ugyanazt a lelki eledelt ették, és mindnyájan ugyanazt a lelki italt itták, ittak ugyanis az őket követő lelki sziklából, a szikla pedig Krisztus volt”. (1Kor 10,3-4) Többször előfordul, hogy Isten küldötteit, az angyalokat a küldetést adó Isten személyének mondja a Szentírás (vö.Bír 6,11-18) Lehetséges az is,hogy István Isten kíséretét nevezi meg ezen a helyen. A baj lényege, hogy a mennyből kapott törvényt mulasztották el megtartani.

7,54: „ Amikor ezeket hallották, megdühödtek szívükben, és fogukat csikorgatták ellene”. A düh a szívben keletkezik, de utat tör magának: a szemen, arcon azonnal meglátszik, mert eltorzul az ember ábrázata. A zsidóknál a ruha megszaggatása is a felindulás, felháborodásjele volt, ugyanígy a fogcsikorgatás. A százhúsz éves Mózesről írja a Biblia: „Százhúsz esztendős volt Mózes, amikor meghalt; szeme nem volt homályos és fogai nem mozogtak”. (MTörv 34,7) a sokkal fiatalabb tanácstagok nyilván ugyanilyen ép fogú társaság volt. A fogcsikorgatás a fájdalom jele is lehet, mint az utolsó ítéleten lesz majd.(vö. Lk 13,28) Lehetett még fenyegető jellege is ennek a fogcsikorgatásnak: a támadó vadállatok vicsorítanak éles fogaikkal.

7,55: „Ő azonban Szentlélekkel telve föltekintett az égre, látta Isten dicsőségét, és Jézust Isten jobbja felől állni”. István Jézust személy szerint nem ismerte. Nem látta életében. Most, amikor a főtanács előtt védi Jézus ügyét, az apostoloktól kapott tanításra támaszkodott érvelésében. De rá is vonatkozott Jézus ígérete: „De óvakodjatok az emberektől! Mert átadnak benneteket a törvényszékeknek, és zsinagógáikban megkorbácsolnak majd titeket. Helytartókhoz és királyokhoz hurcolnak benneteket miattam, hogy tanúságot egyetek előttük és a pogányok előtt. Amikor pedig átadnak titeket, ne aggódjatok előre, hogy hogyan, vagy mit beszéljetek. Mert megadatik nektek abban az órában, hogy mit mondjatok. Hiszen Nemti vagytok, akik besszéltek, hanem Atyátok Lelke az, aki beszél általatok”. (Mt 10,17-20) a Szentlélek emeli föl tekintetét, Ő mutatja meg Jézust, hogy a mennyben van, Isten jobbján áll, vagyis részesül az Atya hatalmában és dicsőségében.

7,56: „Megszólalt: Íme, nyitva látom az egeket, és az Emberfiát állni az Isten jobbja felől”. Ez a csodálatos élmény igen alkalmas pillanatban jött segítségére. Valószínűleg meglepte őt magát is, és döntő fordulatot hozott a perben. A vádlott azt állítja, hogy látja élve, isteni fényben azt, akit a főtanács néhány évvel korábban istenkáromlóként halálra ítélt, és a rómaiakkal ki is végeztetett. A keresztre feszítését végignézték, halálát megállapították, Pilátustól a sírja őrzését követelték: „Uram! Emlékszünk, hogy ez a csaló még életében azt mondta: Három nap múlva föltámadok. Parancsold meg tehát, hogy őrizzék a sírt a harmadik napig, nehogy odamenjenek a tanítványai, ellopják őt, és azt mondják a népnek. Feltámadt a halottak közül, és ez az utóbbi csalás rosszabb legyen az előzőnél” (Mt 27,63-64) Amikor pedig húsvétvasárnap reggel a főpapokhoz rohantak halottfehéren az őrök, elhebegték, hogy hajnalban hirtelen megmozdult a sír ajtaját elzáró szikla, odaröpült közéjük, és az angyal, aki odadobta, villámló szemekkel nézve őket, ráült a sziklára. Belestek a sírba, üres volt. „Erre azok összegyűltek a vénekkel, tanácsot tartottak, majd sok pénzt adtak a katonáknak, és azt mondták nekik: Mondjátok azt: A tanítványai éjjel eljöttek és ellopták őt, amíg mi aludtunk.”(Mt 28,12-13) a katonák elfogadták a sok pénzt, elterjesztették a hazugságot a zsidók között.Most azonban ez a fiatalember látja őt feltámadottan az égben. Micsoda leégés lesz, ha a nép ezt meghallja!

7,57: „Erre ők fennhangon kiáltva befogták fülüket, és egy akarattal rárohantak”. Nehéz az igazsággal szembenézni. Húsvét reggel kellett volna bevallaniuk, hogy Jézus halálának oka az ő makacs gonoszságuk volt. Már korábban is gyűlölték őt, rendreutasították társukat, Nikodémusz, amikor Jézust védelmébe vette: „Csak nem vagy te is galileai? Nézz utána és lásd be, hogy Galileából nem támad próféta!” (J 7,52) Micsoda gyűlölet izzott hangjukban, amikor népük Jézus iránti lelkesedését minősítették: „De ez a népség, amely nem ismeri a törvényt, átkozott”. (Jn 7,49) Itt viszont egy lelkes, tiszta arcú, törvényt ismerő férfi Jézus tanúja. Ellene nem érnek semmit gyűlöletből származó érveik. Értelmes érvek hiányában pedig nem marad más, mint a sokszoros hangerő: ordítsunk és essünk neki! Leteperni!

7,58: „Azután kihurcolták őt a városon kívülre, és megkövezték. A tanúk pedig letették ruháikat egy ifjú lábához, akit Saulnak hívtak”. István sorsa tehát megpecsételődött. Az ordítás és rárohanás egyenlő volt a halálos ítélettel. A zsidó nép fiait és leányait megkövezték az ítélet után azonnal. Az ítéletet nem a lakott területen, hanem a falakon kívül hajtották végre. A megkövezés nagyobb, de még felemelhető kődarabokkal történt. Az elítéltre úgy dobálták a köveket, hogy véletlenül se érintsék a testét, hiszen már semmi közük nincs hozzá. Követ minden jelenlévőnek dobnia kellett. A főtanú szerepét betöltő férfi ülve maradt, lába elé terítették ruhájukat a többi tanúk. Ez a férfi vállalta a főfelelősséget. Saulnak hívták.