Kovács Bánk Ferences

vasmisés pap

hitszónok

Apostolok Cselekedetei - ApCsel 5,27-5,41

Tartalomjegyzék

5,27: „Majd odahozták és a főtanács elé állították őket. A főpap szemükre vetette:” Bekísérték tehát őket a tanácsterembe. A főpap szemükre hányta, hogy előző napi tilalmuk ellenére mégis folytatják a tanúságtételt Jézus mellett. Nem a csoda ellen van kifogásuk, hanem Jézus Krisztus ellen. Ha a nevében művelt gyógyítást csodának elismerik, akkor el kell ismerniük ezzel Jézus istenségét és a saját gonoszságukat be kell vallaniuk, amit vele szemben elkövettek. Megpróbáltak hát tekintélyveszteség nélkül kikerülni e kínos helyzetből. Ezért rá akartak ijeszteni a két egyszerű emberre: számon kérték tőlük, miért nem teljesítették legfőbb elöljáróik tilalmát, amelyet előző nap közöltek velük.

5,28: „Parancsban hagytuk meg nektek, hogy ne tanítsatok az ő, s lám, ti betöltöttétek Jeruzsálemet tanítástokkal, s ránk akarjátok hárítani annak az embernek avérét”.Parancsot Csak a felettes hatóság adhat beosztottjának vagy az úr a szolgájának. Ez a vének tanácsa úgy vélte, hogy még mindig a mózesi törvények vannak érvényben. Eszükbe sem jutott, hogy Mózes maga adta írásba szóbeli intelmét: „Prófétát támaszt neked az Úr, a te Istened a te saját nemzetségedből s a te testvéreid közül, úgy, mint engem: arra hallgass”. (MTörv 18,15) Mózes tehát önmaga bejelenti, hogy az ő általa adott vallási berendezkedés nem örökérvényű, hanem majd jön a nép köréből felbukkanó új küldött, akit éppúgy igazol Isten nagy csodákkal és hatalommal, mint őt. Arra kell majd hallgatnia Izraelnek. A Názáreti Jézusban ez a mózesirendelkezés és a sok egyéb messiási jövendölés mind beteljesült. Az Őt igazoló csodák, legfőképpen halottaiból való feltámadása igazolta. Ő Isten mindent beteljesítő nagy Prófétája. A ti vétketek, hogy nem fogadtátok el Isten akarata szerint. Hiába mondjátok, hogy mi akarjuk rátok hárítani az ő vérét. Ti magatok ordítottátok Pilátus előtt, amikor ő igaznak jelentette ki Jézust: „Én ártatlan vagyok ennek a vérétől. Ti lássátok! Az egész nép azt felelete: Az ő vére rajtunk és gyermekeinken”. (Mt 27,24-25)

5,29: „Erre Péter és az apostolok azt felelték: Inkább kell engedelmeskednünk Istennek, mint az embereknek”. Mózes által Isten parancsolt, amíg élt. De beszédei bezártával Isten elvette tőle megbízatását, átadta Józsuénak „Józsue, Nun fia pedig megtelt a bölcsesség lelkével, mert Mózes rátette kezét, emiatt Izrael fiai engedelmeskedtek neki és így aszerint tettek, ahogy az Úr meghagyta Mózesnek”. (MTörv 34,9) Mi ezt követjük. Jézus az Istentől küldött Megváltó. Mi neki engedelmeskedünk. Ti pedig egyszerű emberek vagytok már Isten és a mi szemünkben is.

5,30: „Atyáink Istene feltámasztotta Jézust, akit ti a fára függesztve megöltetek”. Igen, ti fordítva gondolkodtatok, mint az Írás: A vétkes zsidók gyógyulásáért mondta Isten Mózesnek: „Készíts egy rézkígyót és tedd ki jelül: amelyik megmart feltekint rá, az életben marad”. (Szám 21,8) Egyik farizeus társatoknak megmondta Jézus: „Ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell majd az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy mindannak, akihisz, örök élete legyen őbenne”. (Jn 3,14-15) Gonoszságotok ellenére minden beteljesült.  

5,31: „Isten fejedelemmé és Üdvözítővé emelte őt jobbjával, hogy bűnbánatot és bűnbocsánatot adjon Izraelnek”. Szent Péter úgy folytatja érvelését, mint az előzőkben tette: azt hangsúlyozza, hogy a zsidók által Istennek ismert első Személy adta Jézusnak a nagy kitüntetéseket, hogy ti. Fejedelem és üdvözítő legyen, tehát nem Jézus adományozta ezeket önmagának. A fejedelem cím azonos értékű itt a királyival. A Messiás uralkodó. Az üdvözítő pedig megnyitja az egeket népe számára, hogy ne csak Ábrahám kebelére jussanak az üdvösségre ítélt ószövetségi lelkek, hanem mehessenek be a mennyországba, Ábrahám Istenének színe látására. Péter hivatkozhatott volna Jézus kijelentésére, amelyet a zsidókkal vívott szócsatában mondott: „Ábrahám, a ti atyátok, ujjongott, hogy láthatja az én napomat. Látta és örvendezett.” (Jn 8,56) De nem tette meg, mert azzal még bonyolultabbá vált volna okfejtése. A bűnbánat és bűnbocsánat nem felesleges szóismétlés. Jézus először kegyelmet nyújtott a zsidóknak, hogy legyen erejük megbánni bűneiket. Amikor ugyanis a bűnös megbánja a bűneit, Isten akkor tud bocsánatot adni. Ezt először Izraelnek biztosította az Úr. Gondoljunk arra, hogy Jézus működése alatt mennyire vigyázott, hogy Izrael kiváltságait ne csorbítsa. Nem űzte ki rögtön a pogány asszony kislányából az ördögöt, mondván: „Nem való elvenni a gyerekek kenyerét, és odadobni a kiskutyáknak”. Először tehát a zsidók kapják a Messiás javait, csak utána, amikor ők ezt gonoszul visszautasítják, akkor iktatja ki őket az Úr az üdvösség szolgálatából, mint első közvetítőket.

5,32: „Ezeknek a dolgoknak tanúi vagyunk, mi és a Szentlélek, akit Isten megadott mindazoknak, akik engedelmeskednek neki”. Péter itt nem tartja magát és társait a Szentléleknél fontosabbaknak. Nem azért írja először,”mi”, hanem egyszerűen arra gondolhat, hogy a tanúságtétel tapasztalható módon emberektől származik, és csak akkor kell természetfölötti síkról is kérni a tanúságot, ha a szemtanúkat nem fogadják el. Lukácsnál ezt olvassuk: „Ti tanúi vagytok ezeknek. Én majd elküldöm nektek Atyám ígéretét” (Lk 24,48-49)

5,33: „Mikor ezt hallották, feldühödtek, és arra gondoltak, hogy megölik őket”. A vitapartnerek mikor szoktak elvek és érvek helyett feldühödni? Amikor érzik, hogy a másik félnek igaza van. Ilyen esetben kerül elő a bunkósbot, és az erőszak dönti el a vitát. A főtanács is erre a módszerre fanyalodott, amikor Pétert meghallgatta. Igaz, ez az álláspont

Akkor még nem fajult tettlegességre, később, Szent István diákonus szónoklata végén őt azonnal halálra ítélt (ApCsel 7,54- 58)

5,34: „Ekkor azonban egy bizonyos Gamáliel nevű farizeus, aki az egész nép előtt tiszteletben álló törvénytudó volt, felállt a főtanácsban, és rövid időre kiküldte az embereket”. Gamáliel meg tudta őrizni higgadtságát, és megpróbálta társait is józan belátásra bírni. Ma úgy mondják, hogy zártkörű megbeszélést rendel el a bizottsági elnök. Ne hallja senki illetéktelenül a józanság szavát.

5,35: „Azután beszédet intézett hozzájuk: Izraelita férfiak, vigyázzatok magatokra, mit tesztek

Ezekkel az emberekkel!” Izraelita férfiaknak szólítja társait. Ezzel hangsúlyozni kívánja, hogy az idősek tanácsa istenfélő nép bölcs öregeiből áll. Nem is süket és vak bálvány az ő istenük, hanem a mindentudó és végtelenül igazságos élő Isten nevében kutatják az igazságot. Ítéletetek tehát annak a nevében hangzik el, aki mindent jól tud. Ezek az emberek pedig nem gonosztevők, jót tettek egy súlyos beteggel, és ezt csak Isten segítségének a jeleként szabad tekinteni.

5,36: „Mert a közelmúltban fellépett Teudás, azt mondta önmagáról, hogy ő nagy valaki és szám szerint mintegy négyszáz férfi csatlakozott hozzá. Őt megölték, azokat pedig, akik hittek neki, mind szétszórták és semmivé lettek”. Gamáliel nyugodtan, higgadtan beszél. A közelmúltból említ példákat, tényeket. Ismerhette ezt a régi megállapítást: „a T tényekkel szemben semmit sem érnek az érvek”. Teudás is azok közé tartozott, akik kihasználták az általános várakozást a Messiás eljöveteléről. Letelt ugyanis az a hetven évhét, amelyről Dániel próféta jövendölt a babiloni fogság végén. ( Dán 9,24-27) Az a négyszáz férfi a rómaiak ellen lázadó, népéért és hazájáért lelkesedő (zelóta) tömegből verbuválódott. Ilyen zelóta volt apostoli meghívása előtt Simon Alfeus fia is (vö. Lk 6,15).

5,37: „Őutána az összeírás napjaiban fellépett Galileai Júdás, és magához csábította a népet. Ő is elpusztult, s akik egyetértettek vele, azokat mind szétszórták” Nem valószínű, hogy Gamáliel arról az összeírásról beszél, amelynek idején Urunk, Jézus Krisztus született. Jézus születése, annak helye és ideje sehol nem került szóba pere folyamán. Egyébként a római hatóságok elég gyakran rendeltek el embert és vagyont érintő összeírást az adók kivetése miatt.

5,38-39: „Ennél fogva én most is azt mondom nektek: hagyjátok magukra ezeket az embereket és engedjétek el őket, mert ha ez a terv vagy mű emberektől van, elenyészik. Ha azonban Istentől van, nem ronthatjátok le, nehogy az történjék, hogy Isten ellen hadakoztok”. Gamáliel okos tanácsot ad a főtanács tagjainak. Rá kell bízni ezt is a Gondviselésre. Alapítóját már kivégeztétek, ez a maroknyi kis csapat nevetségesen kevés és szegény ahhoz, hogy önerejéből fennmaradjon. Ha viszont Isten hívta életre ezt a mozgalmat, akkor az Ő végtelen ereje élteti, és ti, mint buzgó istenhívők, nem is harcolhattok ellene.

5,40: „Igazat adtak neki. Azután előhívták az apostolokat, megverették őket, és meghagyták nekik, hogy semmiképp se beszéljenek Jézus nevében, majd elbocsátották őket”. Fura magatartás egy komoly ítélőszéktől. Nem találják a vádlottakat bűnösnek. A tanácskozáson egyetlen javaslat hangzott el, amely kedvező ajánlatot tartalmazott a vádlottak javára. Fel kellett volna őket menteni és elengedni. Ehelyett büntetést szabnak ki rájuk, ezt azonnal végre is hajtják, és megfenyegetik őket, hogy ha mégis kitartanak Jézus mellett, akkor nagyobb bajok is következhetnek. Hol itt az igazság?

5,41: „Azok pedig örvendezve eltávoztak a főtanácsból, mivel méltónak találtattak, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek”. A fura ítélet után furcsa magatartást tanúsítanak a vádlottak is. Nem fenyegetőznek se Istennel, se emberrel. Nem rázzák öklüket az igazságtalanság miatt. Láthatóan boldogok. Péterben talán itt fogalmazódott meg későbbi levelében ránk hagyott öröksége: „Szolgák, engedelmeskedjetek uraitoknak teljes félelemmel, ne csak a jóknak és szelídeknek, hanem a szigorúaknak is. Mert kegyelem az, ha valaki Isten iránti lelkiismeretességből igazságtalanul szenvedve tűri a viszontagságokat. Hiszen miféle dicsőség az, ha vétkeztek, és azért viselitek el a pofonokat? De ha jót cselekedtek, és békével tűrtök, ez kedves Isten előtt. Hiszen erre vagytok hivatva, mert példát hagyva nektek, Krisztus is szenvedett értetek, hogy az ő nyomdokait kövessétek. Ő, aki bűnt nem cselekedett, s álnokságot sem találtak szájában, aki, mikor szidalmazták, maga nem szidalmazott, mikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta magát az igazságos Bíróra” (1Pét 2,18-23)