Kovács Bánk Ferences

vasmisés pap

hitszónok

Apostolok Cselekedetei

Tartalomjegyzék

Miért magyarázom az Apostolok Cselekedetei újszövetségi könyvet?
"Credo, Domine, adauge nobis fidem” Szentséges Atyánk, XVI. Benedek pápa amikor meghirdette a Hit Évét, nemcsak a papság részére jelölte meg feladatul az evangelizációt, az örömhír továbbadását. Szent Jeromos az első igazán nagy biblikus a Szentírás ismerője és magyarázója, komoly gondolatok közlője egyszer így nyilatkozott: „Ignorátio Scripturarum ignortio Jesu Christi est” Aki nem ismeri a Szentírást, nem ismeri Jézus Krisztust. Jézus az apostoloknak mennybemenetele perceiben ezt a parancsot adta:
„Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki pedig nem hisz, az elkárhozik” (Mk 16,15-16) Miért éppen Jézusnak parancsaként foglalkozunk Isten örömhírével? Hiszen sok millió szentírásolvasó ki sem ejti Jézus nevét. Mert Ő az Atya küldötte: „Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön. Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” (Mt 28,18) Jézus parancsa: „Vizsgáljátok az Írásokat (az Ószövetséget), hiszen azt gondoljátok, hogy azokban van örök élet számotokra. Éppen azok tesznek tanúságot rólam, ti azonban nem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen” (Jn 5,39-40) „Be kell teljesednie a mondásnak, amely meg van írva a törvényükben: Ok nélkül gyűlöltek engem” (Zsolt 35,19)

Miért magyarázom versről-versre az „Apostolok Cselekedetei” című szentírási könyv fejezeteit?
Ez az újszövetségi könyv elevenen rámutat, hogy az apostolok Jézus három éves részletes tanítása után sem értették meg, hogy Jézus nem a régi mózesi Egyházat jött helyreállítani, hanem megkötni az Új Szövetséget az egész emberiséggel, és beteljesíteni az Ábrahámnak adott ígéretet:„Nagy nemzetté teszlek és megáldalak, benned nyer áldást a föld minden nemzetsége (Ter 12,2a-3c) Íme, az Írás bizonyítása: Erre az egybegyűltek megkérdezték tőle: Uram, talán most állítod helyre Izrael országát? Ő azonban azt mondta nekik: Nem a ti dolgotok, hogy ismerjétek az időket és a korszakokat, amelyeket az Atya saját tetszése szerint határozott meg. A Szentlélek eljövetele pedig erővel tölt el majd benneteket, hogy tanúságot tegyetek rólam Jeruzsálemben és egész Júdeában, Szamariában, egészen a föld határáig. Miután ezeket mondta, az szemük láttára felemelkedett és felhő takarta el a szemük elől. S miközben nézték őt, amint az égbe ment, íme, két férfi állt meg mellettük fehér ruhában. Így szóltak: Galileai férfiak, miért álltok és néztek az égre? Ez a Jézus, aki felvétetett mellőletek, úgy jön el ismét, ahogy az égbe felmenni láttátok” (ApCsel 1,6-11) Ezután visszaballagtak az Olajfák hegyéről Jeruzsálembe, az utolsó vacsora termébe imádkozni és várni a megígért Szentlelket. Amint pedig tíz nap múlva leszállt rájuk, ereje és bölcsessége eltöltötte őket, folytatták Jézus tevékenységét: tanították igéit, gyógyították a betegeket, tanúskodtak a főtanács és az egyszerű emberek előtt Jézus istenségéről, a megváltás tényétől, és bemutatták az Új Egyház megváltottjainak szent életét. Erről szólt magyarázatom versről versre.
Szent Lukácsnak ez a második könyve, amit Teofilnak, az istenszeretőnek, az üdvösségre törekvőknek írt. Az első művében magáról az Isten Fiáról beszél, akiről az Ószövetségben Isten a próféták által sok üzenetet küldött, akinek a megtestesülését közvetlenül az utolsó próféta, Keresztelő János története vezeti be. Az Ő születése, élete, tanítása, szenvedése, halála és feltámadása megszerezte nekünk a megváltás kegyelmét, majd visszament a mennybe Atyjának akarata szerint.„Akkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat. Azt mondta nekik: Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, harmadnapon feltámadnia halottaiból. A nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek. Én majd elküldöm nektek Atyám ígéretét. Ti csak maradjatok a városban, amíg el nem tölt az erő benneteket a magasságból. Ezután kivezette őket Betánia közelébe, felemelte a kezét, és megáldotta őket. Áldás közben eltávozott tőlük, és fölvitetett a mennybe.” (Lk 24,45-51) A második könyv, ami az Apostolok cselekedetei címet kapta, ezzel a gondolattal kezdődik: „Felvétetett, miután a Szentlélek által parancsot adott apostolainak, akiket kiválasztott. Kínszenvedése után élve megmutatta magát nekik, számos csalhatatlan jellel bizonyította be számukra, hogy él, és negyven napon át megjelenve Isten országáról beszélt nekik.”  (ApCsel 1,2-3) Jézus feltámadása teljes titokban történt. Ez az egész történelem számára titok, azaz hinni kell. Viszont a hitet megkönnyíti az Úr azzal, hogy tanúk előtt megjelent, sokszorosan igazolta, hogy élő teste van, ez az élő test azonos azzal a testtel, amely szenvedett és szörnyű kínok között meghalt a kereszten. Az azonosítás a szegek és a lándzsaszúrás okozta sebek segítségével történt elsősorban. Az apostolok látták az élő krisztusi testet, és erre hagyatkozva hitték immár szilárdan Jézus istenségét, messiási voltát. Jézus többszöri megjelenése nem csak a hit erősítésére szolgált, hanem így alkalma volt folytatni a tanítást. Most már azonban arra készítette fel tanítványait, hogy Jézus érezhető jelenléte nélkül hogyan kell teljesíteniük küldetésüket. Gondoljuk el: arra kaptak megbízatást, hogy „menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek”. (Mk 16,15) Ők egy apró nép gyermekei. Soha nem jártak hazájuk határain kívül. Ismerhették őseik történetéből Egyiptomot, Babilont, kereskedőik, római légionáriusok elbeszéléseiből Afrika, Európa, Ázsia egyes tájait, de csak sejthették, hogy az egész világ mérhetetlenül nagy lehet. A római zsoldosok között is akadhattak több népből származott katonák, akiknek az anyanyelvét nem értették meg. Mennyiféle nyelven beszélhetnek világszerte az emberek? Hogyan mennek közéjük? Hogyan értik majd meg a nyelvüket? Kicsi csapatuk hogyan birkózik meg a tanítás, gyógyítás, szentség kiszolgáltatás feladataival, ezernyi veszéllyel? Milyen lesz a bővülő közösség jellege? Milyen jó volt, hogy „negyven napon át az Isten országáról beszélt nekik”. „Amikor együtt étkezett velük, meghagyta nekik, hogy ne távozzanak el Jeruzsálemből, hanem várjanak az Atya ígéretére. „Azt hallottátok tőlem, hogy János csak vízzel keresztelt, ti azonban néhány nap múlva Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni.” (4-5) Tehát még a mennybemenetele előtt rendelkezett úgy az Úr, hogy menjenek vissza megszokott termükbe, az utolsóvacsora helyére imádkozni, felkészülni a Szentlélek fogadására. Jézus ugyan ezt is   keresztelésnek mondja, valószínűleg azért, mert a szakkifejezések még nem alakultak ki, és a későbbiekben, amikor már a Szentlélekben való részesedésnek bérmálás volt a neve, ezt  a kereszteléssel és az Eucharisztiával egy csoportba vették, mint beavató szentségeket. Jézus tehát megnyugtatta tanítványait, hogy ígérete szerint „kérni fogom az Atyát és más Vigasztalót ad nektek, hogy veletek legyen örökké. Nem hagylak árván titeket” (Jn 14,15.18)


1,6: „Erre az egybegyűltek megkérdezték tőle:Uram, talán most állítod helyre Izrael országát?” A szövegből nehezen lehet kiolvasni, hogy ezt a kérdést az „egybegyűltek” hol tették fel az Úrnak. Az előző utasításokat étkezés közben adta még, valószínűleg az utolsóvacsora termében, hiszen negyven napon át rendszeresen ott találkoztak. Lukács evangéliumában viszont érzékelteti: „Ezután kivezette őket Betánia közelébe” (24,50). Ezt a helyet kis kápolna jelzi az Olajfák-hegyének gerincén. A kérdés tehát ott hangozhatott el. Miért tették fel ezt a kérdést? Jézus nyilvános működésének idején többször is elhangzott ez az érdeklődés a tanítványok részéről. Jézus mellé többen azért csatlakoztak apostolnak és kisebb tanítványnak, mert Őt vélték a zsidók Messiásának, akinek a közmeggyőződés szerint legfőbb tennivalója lesz felszabadítani Izrael népét a hatszáz éves idegen-uralom alól. Úgy vélték, hogy kardot ránt, népe élére áll, kiveri utolsó rabtartójukat, a római birodalom légióit legyőzi nemcsak a Szentföldön, hanem teljes területén, megalapítja a zsidó világbirodalmat.Mivel Jézus ezt a reményt nem váltotta, sokan csalódtak benne, valószínűleg közéjük tartozott az áruló Júdás is. De akadtak kitartó bizakodók, és ezek remélték, hogy reményeik valóra válnak, mielőtt Jézus elhagyja őket.

1,7: „Ő azonban azt mondta nekik: Nem a ti dolgotok, hogy ismerjétek az időket és korszakokat, amelyeket az Atya saját tetszése szerint határozott meg”. Jézus tehát végképpen lehűti tanítványai földies reményeit. Az Atya öröktől fogva pontosan megtervezte a világ rendjét, ebben nem szerepel a földi világuralom ószövetségi népe számára. Éppen ellenkezőleg: Ábrahámnak azt ígérte, hogy ”benned nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,3) A nemzetek leigázása pedig soha nem áldás, hanem szörnyű átok. A zsidóknak módjukban állt volna sokkal nagyobb területet birtokba venni a honfoglaláskor, hiszen Mózesnek meghagyta, hogy a nagy folyóig, tehát az Eufráteszig mindent elfoglalhatnak. (vö. Ter 15,18; Józs 1,3-4) Nem tették. Isten tervei szerint a Megváltónak egészen más volt a küldetése.

1,8: „A Szentlélek eljövetele pedig erővel tölt el majd benneteket, hogy tanúságot tegyetek rólam Jeruzsálemben és egész Júdeában, Szamariában, egészen a föld határáig”. Íme, itt van Isten terve, amit a tanítványoknak meg kell ismerniük és végre kell hajtaniuk. Nincs szó erőszakos térítésről, a tanúság pedig tanító szóval és szelíd vértanúsággal történik. Hatalmuk csak lelkiekben lesz. Jézus azt is hangsúlyozza, hogy az igazi térítő képességet a Szentlélek adja. Érdekes felfigyelni arra is, hogy a zsidó-országi tartományok között az Úr nem említi Galileát, az apostolok szülőföldjét, ahol Jézus a legtöbbet tanított és gyógyított.

1,9: „Miután ezeket mondta, a szemük láttára felemelkedett, és felhő takarta el a szemük elől”. Jézus utolsó szavai tehát nem érzelmes búcsúzkodást jelentettek, hanem a megváltás közkinccsé tételének sürgetését. A történetíró nem is ejt több szót, Jézus látható földi küldetése befejeződött. Most viszont nem tűnt el, mint a föltámadása után tett látogatásai végén. Érzékeltetni akarta, hogy most kilép az érzékekkel felfogott világból. Felemelkedett, tehát nem volt gyors száguldás, mint a rakétakilövéseknél. Védőruhát sem öltött. Szép lassan távolodott kedves környezetétől. Akarta, hogy lássák, hogy beleivódjék szemükbe, egész lényükbe ez az eltávozás. Végül, amikor már csak pici pontnak látszott, felhő takarta el. Így alakja nem mosódott el a kék ég ragyogásában, nem enyészett el, hanem véget vetett a felhő a láthatásnak, Jézus pedig pillanat alatt a végtelen messzi mennyországba, a más-világba érkezett.


1,10 „S miközben nézték őt, amint az égbe ment, íme, két férfi állt meg mellettük fehér ruhában”. Az apostolok szeme teljesen rátapadt az ég felé emelkedő Jézusra. Mindenki ismeri ezt az elmélyült állapotot, a feszült figyelmet, amikor szinte egész lényünk a szemünkbe összpontosul. Talán azt remélték, hogy visszaint utoljára, vagy a felhő elfut alóla, és pár másodpercre megpillanthatják még. E helyett két férfi állt meg mellettük. Megállt, tehát addig mozogtak. Honnan jöhettek és milyen céllal? Nem földi lények voltak, azt azonnal érzékelték a tanítványok, tehát a mennyországból jöhettek egyenesen, vagy arra utalhattak, hogy a kis csoport tanítvánnyal szemben angyalsereg várta a földről induló Megváltót, és ők ebből a táborból léptek a földi, érzékelhető viszonyok közé, mert mondanivalójuk van. A fehér ruha nem a tarka színek hiányát, a festetlenséget, dísz hiányát jelenti, hanem a teljességet. Mi már tudjuk, hogy a nap fényében a teljes színskála benne van, amint a szivárványnál vagy fénybontó prizmánál látunk.

1,11: „Így szóltak: Galileai férfiak, miért álltok és néztek az égre? Ez a Jézus, aki felvétetett mellőletek, úgy jön el ismét, ahogy az égbe felmenni láttátok”. A két angyal minden körülménnyel tisztában van. Tudják, hogy az apostolok és társaik nem jeruzsálemiek, hanem az északi tartományból valók, Jézus választotta ki őket és halmozta el kegyelemmel, hogy folytassák az Ő művét, az üdvösség szolgálatát. A jeruzsálemiek számára Galilea semmit érő vidék. Az evangéliumokban többször olvasunk erről a lekicsinylő véleményről: „Csak nem Galileából jön a Krisztus? (Jn 7,41) „ Csak nem vagy te is galileai? Nézz utána és lásd be, hogy Galileából nem támad próféta!” (Jn 7,52) Mostantól kezdve azonban galileainak lenni rang. Angyalok címzik így főszolgatársaikat. Az angyalok azt is tudják, hogy az apostolok parancsot kaptak Jézustól: „Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” (Mt 28,19-20) A világ nagy, a feladat sürget. A megváltás megtörtént, hadd tudjanak erről a népek és legyen módjuk dönteni: akarják-e, elfogadják-e? Jézus ilyen látható módon jön el a világ végén ítélni, lezárni a történelmet: „De mondom nektek: most már látni fogjátok az Emberfiát a Hatalmasnak jobbján ülni és eljönni az ég felhőin”. (Mt 26,64)

1,12: „Ekkor visszatértek Jeruzsálembe a hegyről, amelyet Olajfák hegyének hívnak, és amely Jeruzsálem mellett egy szombat járásra van”. Az apostolok megértették, hogy most már Jézus érzékelhető jelenléte nélkül kell végezniük a rájuk bízott feladatokat: tanúságot tenni Jézus feltámadásáról és folytatni tanítását. A tanúságtételt Jeruzsálemben kell kezdeniük, mert ez a hitetlen város az ószövetségi vallási központ. Itt van Sion hegye a templommal. Itt kell felajánlani Isten irgalmát először. Jézus itt szenvedett és halt meg, itt támadt föl, innen ment föl a mennybe. Itt kapják meg a Szentlelket, akinek a segítségével lesz erejük a küldetésüket jól teljesíteni. Az Olajfák hegye a főváros egyik éléskamrája volt. Itt termesztették az olajbogyót, ami a zsiradékot szolgáltatta a mindennapi élethez. Ugyanolyan beosztású volt, mint nálunk a szőlőhegyek: kisebb-nagyobb telkeken folyt a gazdák tevékenysége, csak nem szőlőtövek, hanem olajfák termették gyümölcsüket. A fákról leszedett érett bogyókat kitaposták, vagyis szétszakították a héjukat, aztán présbe merték és kipréselték a sütni-főzni való, de sok más célra is használt értékes faolajat. Ilyen olajpréselő lehetett abban a kertben is, amelyikben Urunk szenvedésére készülve haláltusáját vívta. Jeruzsálemet az Olajfák hegyétől mély völgy választja el. Ebben folyt abban az időben a Kedron patak keskeny híddal. Emmerich Katalin látomása szerint a durva fogdmegek erről ráncigálták le Jézust foglyul ejtése után bele a patakba.


1,13 „Amikor beértek, felmentek a felső terembe, ahol időzni szoktak: Péter és János, Jakab és András, Fülöp és Tamás, Bertalan és Máté, Jakab, Alfeus fia, és Simon, a buzgó, végül Júdás, Jakab testvére.” Jeruzsálembe értek be az Olajfák hegyéről. Jézus temetése óta az a lakás volt tartózkodási helyük, ahol Jézus parancsa értelmében nagycsütörtökön elkészítették az utolsóvacsorát. A tulajdonos Jézus ismerőse kellett legyen, hiszen első szóra kiadta nekik vacsora céljára az emeleti tágas termet. A szétfutott apostolok pedig egyenként ide gyűltek vissza valamikor Jézus temetése után. Féltek nagyon, bezárkóztak, de ott maradtak, mintha az Eucharisztiát őrizték volna. A feltámadás hírével érkező asszonyok azonnal idejöttek, kopogtatásukra, ismerős hangjukra őket beengedték. Jézus húsvét este zárt ajtókon keresztül lépett közéjük. Itt mutatott rá újra élő testére, a szegek és a lándzsa okozta sebekre, és bizonyította be nekik, hogy él. Idejött vissza negyven napon át többször „beszélni övéivel az Isten országáról” (1,3) Természetesnek tűnik, hogy Jézus mennybemenetele után ide tértek vissza. Otthon érezték magukat. Ezt a termet ma is a keresztények egyik legszentebb helyének tartjuk. A keresztes háborúk óta azonban egy mohamedán család birtokolja. Mint turista, bárki beléphet, de hangosan még egy Mi Atyánk imádságot sem szabad elmondani. VI. Pál pápa is csak arra kapott engedélyt, hogy térden állva csendben imádkozzék, amikor 1964. jan. 4-6. között szentföldi zarándok volt. Lukács evangélista név szerint felsorolja az apostolokat, a maradék tizenegyet. Érdekes felfigyelni, hogy Péter után Jánost írja a névsorban, nem testvérét, Andrást. Ebben a könyvében sok szó esik kettejük közös működéséről a későbbiekben. Péter Jézus teljhatalmú helytartója, János pedig a szeretett tanítvány pótolja az Eltávozottat.

1,14: „Ezek mindnyájan állhatatosan egy szívvel-lélekkel kitartottak az imádkozásban az asszonyokkal, valamint Máriával, Jézus anyjával és rokonaival együtt.” A közös imának a célja nyilvánvaló volt: Jézus parancsolta, hogy várják meg a Szentlélek eljövetelét, utána induljanak a világot bejárni az üdvösség jó hírével. Eddig ritkán esett szó az asszonyokról. A zsidó fel fogás szerint nekik háttérben kellett maradniuk. Megemlítik az evangéliumok, hogy több jámbor és gazdag asszony szolgált Jézusnak és tanítványainak vándorútjaikon, (Lk 8,2- 3), azt is, hogy keresztútján követték Őt siránkozva, segítve (Lk 23,27) íme, most együtt imádkoznak. Már velük van a Szűzanya is, a születő Egyház Édesanyja Fia végakarata szerint (Jn 19,26)

1,15:-16: „Azokban a napokban felállt Péter a testvérek között - mintegy százhúsz emberből álló sokaság volt együtt -, és így szólt: „Férfiak, testvérek! Be kell teljesednie az írásnak, amelyet a Szentlélek megjövendölt Dávid szája által Júdásról, azoknak a vezetőjéről, akik elfogták Jézust.” A Lélek-várás tíz napjának egyikén érett meg Péterben a gondolat, hogy az áruló helye üres. A Szentlélek kiáradása pedig küszöbön áll. Előbb kell tehát gondoskodni a tizenkettedik tanúságtevőről, hogy ebben a minőségben kapja már a fentről jövő kegyelmeket. Dávidra hivatkozik a főapostol, aki nemcsak király volt, de zsoltárköltő és próféta is. A 109. zsoltár 8. versében írja Dávid a gonosz emberről: „Kevés legyen napjainak száma, és más foglalja el hivatalát”. Ezt alkalmazza Péter Júdásra. Megteheti, hiszen Jézus tette utódjává, és Ő nyitotta meg értelmét, hogy jól értse az írásokat (Lk 24,45) Júdás tette valóban gonoszság volt, sőt a lehető legnagyobb gonoszság, mert a legnagyobb szeretetet sértette és magát az Igazságot a legaljasabb módon, amit Jézus így fogalmazott: „Barátom, miért jöttél?” (Mt 26,50) „Júdás! Csókkal árulod el az Emberfiát?” (Lk 22,48) a jézusi szeretet három éves áradása, Jézus istenségének sokszoros megtapasztalása után jön a legcsúnyább emberi hálátlanság, az árulás. Az árulás jeléül pedig a szeretet jelét választani, kimondhatatlan aljasság. A félrészeg elfogó banda magatartása némileg menthető, de a vezérüké semmilyen módon.


1,17: „Ő közénk tartozott, és részes volt ebben a szolgálatban”. Júdás valóban tagja volt az apostoli kollégiumnak. Jézus tudatosan választotta ki őt is, mint a többi tizenegyet. A kafarnaumi zsinagógában az eucharisztikus nagy beszéd végén sokan elhagyták Jézust: „Jézus azért így szólt a tizenkettőhöz: Talán ti is el akartok menni? Simon Péter azt felelte: Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hittünk, és megismertük, hogy te vagy az Isten Szentje. Jézus azt felelte nekik: Nem tizenkettőt választottam ki közületek? Egy közületek mégis ördög. Ezt pedig Júdásra, az iskarióti Simon fiára értette, mert ez árulója lett, egy a tizenkettő közül.” (Jn 6,67-71) Jézus tehát kezdettől fogva tudta, hogy kifogja Őt elárulni. Ennek ellenére úgy kezelte őt, mint a többieket. Sőt, rábízta az apostoli közösség pénzét. Így próbálta bizalommal gyógyítani pénzéhségét, ami később nagy mohósággal árulóvá tette. János kifejti ezt a meggyőződését. A betániai vacsorán, amikor Mária drága kenettel megkente Jézus lábát, „erre tanítványai közül az egyik, az iskarióti Júdás, aki árulója lett, így szólt: Miért nem adták el ezt a kenetet háromszáz dénárért, és adták oda a szegényeknek? Ezt pedig nem azért mondta, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mivel tolvaj volt, és nála lévén az erszény, az adományokat elsikkasztotta.”(Jn 12,4-6) Az árulás gondolata lassan érlelődhetett meg a lelkében. Az utolsóvacsorán aztán „az ördög már szívébe sugallta Júdásnak, az iskarióti Simon fiának, hogy elárulja őt”. (Jn 13,2) Nem szólnak az írások arról, hogy nem vállalkozott a küldetésre, amikor az Úr kettesével küldte tanítványait hirdetni az evangéliumot, gyógyítani a betegeket, ördögöket űzni a megszállottakból.(Lk 9,1-6). Amikor visszatértek kőrútjukról, nyilván ő sem hiányzott a sikereknek örvendők kórusából (Lk 9,10) Mindezt elfeledte? Annyi bizonyos, hogy az utolsóvacsorán, amikor Jézus egyedül neki kedveskedett egy bemártott falat kenyérrel, „mindjárt beleszállt a sátán”. (Jn 13,27) Ezután megtörtént a szakítás eddigi közösségével: „Ő pedig, amint elvette a falatot, azonnal kiment. Éjszaka volt”. (Jn 13,30) így nyilvánult Péter beszéde igaznak: „Ő közénk tartozott, és részes volt ebben a szolgálatban” Sajnos, csak volt.

1,18: „Telket szerzett azonban a gonoszság bérén, azután felakasztotta magát, kettérepedt, és minden bele kiömlött”. A betániai vacsoráról Júdás elosont Jézus ellenségeihez, a főtanácshoz, hiszen vérdíjat tűztek ki Jézus fejére: „Azt mondta nekik: Mit akartok nekem adni, hogy átadjam őt nektek? Azok megígértek neki harminc ezüstöt. Attól fogva kereste a kedvező alkalmat, hogy elárulja őt”. (Mt 26,14-15) a vállalt feladatot elvégezte. A Getszemáni kertben csókkal megmutatta az idegen fogdmegeknek, a kis csoportból melyik Jézus. Titkon talán remélte, hogy Jézus kivágja majd magát szorulthelyzetéből, mint tette a templomban, amikor korábban el akarták fogni. (Jn 10,39) Jézus azonban most nem menekülni akart, hanem önként szenvedni és meghalni értünk, ezért engedte, hogy megkötözzék. „Amikor Júdás, aki elárulta őt, látta, hogy elítélték, megbánta tettét, és visszavitte a harminc ezüstpénzt a főpapoknak és véneknek. Azt mondta: Vétkeztem, elárultam az igaz vért. Azok azt felelték: Mi közünk hozzá? A te dolgod! Erre beszórta az ezüstöket a templomba, aztán eltávozott, elment, és felakasztotta magát. A főpapok pedig felszedték az ezüstöket, és azt mondták: Nem szabad ezeket betenni a kincstárba, mert vér díja. Miután tanácsot tartottak, megvásárolták rajta a fazekas földjét az idegenek számára temetőnek. Azért hívják azt a földet Vérmezőnek mind a mai napéig” (Mt 27,3-8)

1,19: „Erről tudomást szerzett Jeruzsálem minden lakója, úgyhogy azt a telket az ő nyelvükön Hakeldamának, azaz Vérmezőnek hívják”. Péter apostol tényként említi, hogy Jézus történetének epizódjaként futótűzként terjedt el az áruló Júdás gazemberségének története is. Egyrészt maga a tény, másrészt a becstelen árulás azonnali büntetése is. Mivel közel volt ez a hely Jeruzsálemhez, sokan látták az akasztott ember himbálózó holttestét. Azt is észlelték, hogy a fa ága nem bírta el a rá nehezedő testet, letörött és az alsóbb ágak felhasították a hasfalat. Az emberek az öngyilkosságban úgyis valami tragédiát sejtenek, itt a sejtést még megtoldotta a látvány: íme, az embernek jól elrejtett belső részei gyalázatos látványként kitárulkoztak, valami rettenetes bűne lehetett ennek a szerencsétlen öngyilkosnak, aminek előbb-utóbb fel kell tárulnia. Negyven nap elmúltával már az apostolok biztosan tudták a nép ajkán tovaterjedő hírt.A fentebbiekben már megemlítettük, hogy a templomban szétszórt harminc ezüstöt mint gyűjtötték össze a főpapok, és mint hozták meg a határozatot, hogy Jézus vérének díját nem szabad visszatenni a templom kincstárába, hanem helyette idegenek temetőjére költik. A legszentebb Vér pedig él, minden szentmisében újra életre kelti a bűnös lelkeket. Persze csak azokat, akik kérik vagy legalább hagyják magukat megmenteni. Júdás ezt nem kérte. Az Egyház így sosem jelentette ki, hogy Júdás elkárhozott. Dante úgy véli, hogy a pokol tölcsér alakú bugyorrendszerének legalján Lucifer főördög személy szerint maga gyötri a világ két leggonoszabb árulóját: Júdást és Brutust.

1,20: „Meg van ugyanis írva a Zsoltárok könyvében: Lakóhelyük váljék pusztasággá, s ne legyen, aki benne lakik (Zsolt 69,26), és elöljárói tisztségét kapja meg más” (Zsolt 109,8) Kár lenne azon vitatkozni, hogy ez a szentírási részlet eredetileg Júdás miatt volt-e megírva. Szent Péter tekintéllyel magyarázza a Szentírást, mint föntebb erre már utaltunk. Júdás az utolsóvacsora terméből önként távozott, kiszakadt az apostoli kollégiumból. Jézus szándékát jól ismerték, tudták, hogy tizenkettőnek adott apostoli küldetést, benne a feltámadás melletti tanúságtételt. Júdás eme utóbbi ténynek tanúja már úgysem lehetne.

 

1,21-22: „Ennélfogva szükséges, hogy azok közül a férfiak közül, akik együtt voltak velünk minden időben, amikor az Úr Jézus közöttünk járt-kelt, kezdve János keresztségétől addig a napig, amelyen felvétetett tőlünk, ezek közül valaki velünk együtt az ő feltámadásának tanúja legyen”. Tehát Jézus feltámadása istenségének a legfőbb bizonyítéka, de a Jordán-parti történéstől kezdve tudni és lehetőség szerint szemmel látni kellett Jézus messiási küldetésének ezer részletét. Ott nyilatkozott meg először a Szentháromság, ott hangzott az égből az első atyai szó: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik” (Mt 3,17) Jézusnak sok tanítványa volt, a tizenkettőn kívül kisebb tekintélyű hetvenkettő (Lk 10,1). Ezek közül a kafarnaumi beszéd hallatán többen elhagyták Jézust és nem jártak többé vele (Jn 6,66), de maradtak azért bőven, akik közül választani lehetett.

 

1,23: „Kijelöltek tehát kettőt: Józsefet, akit Barzabásnak, melléknevén Jusztusznak hívtak, és Mátyást”. Péter ugyan nevezhetett volna ki egyedül is apostoltársat, hiszen teljhatalommal rendelkezett, és erre a teljhatalomra hagyatkozva nevezik ki utódai, a pápák az apostolutód püspököket ma is, mégis jobbnak látta, ha a jelenlévő közösség jelöl megegyezés alapján a sok számba vehető közül kettőt, akik közül majd külön gonddal választanak. Az első jelöltnek a második neve valószínűleg apjára utal: Zabás fia.

 

1,24: „Majd így imádkoztak: Urunk, aki mindenkinek a szívét ismered, mutasd meg a kettő közül az egyiket, akit kiválasztottál”. Péter említett egy fontos szempontot Júdás utódjának a kiválasztásához: aki kezdettől fogva velünk volt. A két jelölt között Istennek kellett döntenie. Az Ő szempontja pedig nem is lehetett más, mint a szívbéli megfelelőség. Júdásnak is voltak jó tulajdonságai, de a szíve sohasem volt igazán Jézusé. Utódjának ne legyen ilyen fogyatékossága!

1,25.”hogy átvegye ennek a szolgálatnak és apostoli hívatásnak a helyét, amelyet Júdás hűtlenül elhagyott, és eltávozott az őt megillető helyre” Az apostolok neve küldöttet jelent. Ők a küldőt, Jézust képviselik, ügyét szolgálják, ahogyan a földről való távozása előtt megparancsolta nekik. A feltámadás tanúi, sőt vértanú jelöltek. Az apostolság hívatás is: senki nem választhatja magának. Jézus „másnap magához hívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt. Ezeket elnevezte apostoloknak.” (Lk 6,13) Eme tizenkettőnek ígért később tizenkét bírói széket:”Bizony mondom néktek, ti, akik követtetek engem az újjászületés idején, amikor az Emberfia helyet foglal dicsőséges trónján, ti is tizenkét trónon fogtok ülni, és ítélni fogjátok Izrael tizenkét törzsét,(Mt 19,28) Ezt a helyet föltétlen be kell tölteni. Az apostolok helyeit püspöki széknek, Péterét ma is Apostoli Szentszéknek nevezzük. Júdás hűtlenül hagyta el a székét, megígért jövendő trónját és eltávozott a maga helyére, amit maga választott magának: ez az áruló gyalázatos helye, a kitaszítottság pokolbéli tüzes máglyatrónja.

1,26. ”Aztán sorsot vetettek rájuk,és a sors Mátyásra esett,aki a tizenegy apostol közé sorolták” A sorsvetéssel Isten döntésének kinyilvánítását kérték.Ez a módszer nem volt ismeretlen az Ószövetség idejében.Amikor Jónás próféta megszökött a küldetése elől, Ő pedig szörnyű vihart küldött a tengerre,a hajósok fölfedezték a hajó gyomrában alvó embert, fölcipelték a fedélzetre,aztán sorsot vetettek,hogy megtudják, ki miatt rontott rájuk Isten haragja. A sors Jónásra esett.(Jón 1,7) Az újszövetség kezdetén a felfeszített Megváltó ruháját elosztották, a köntösére sorsot vetettek, hogy kié legyen.(Jn 19,23-24) Itt a sors Mátyásra esett, a második jelöltre, és ezzel a választás be is fejeződött:”A tizenegy apostol közé sorolták”


2,1”Mikor elérkezett Pünkösd napja, mindannyian együtt voltak, ugyanazon a helyen”A zsidóknál a hét hetedik napja volt a kötelező nyugalmi nap, az Istennek szentelt heti ünnep. A hétszer hetedik nap után az ötvenedik különleges ünnep volt: Pentecostes, pünkösd. A tanítványoknak nem mondott pontos dátumot Jézus, de ezt az ötvenedik napot Ő már a saját feltámadásától számította és erre a napra rögzítette a megígért nagy ajándékot a Szentlélek eljövetelét. Az addig eltelt ötven nap nyílván elmentek az utolsó vacsora terméből, akiknek dolguk akadt a városban. Most ezért hangsúlyozza a szentíró, hogy ezen a napon mindenki együtt volt, aki komolyan vette az Úr szavait: ne távozzatok el Jeruzsálemből, amíg meg nem kapjátok az Atya ígéretét (1,4) Senki sem akart lemaradni a nagy ajándékozásról.

2,2 „Hirtelen zaj támadt az égből, olyan, mint a heves szélvész zúgása. Betöltötte az egész házat, ahol ültek.”Amikor heves szél zúg, vihar tombol, rendszerint viharfelhőket hajt maga előtt, villámlik, és mennydörög. Ez különleges szélvihar volt, semmi vihar, semmi felhő, de zajával betöltötte az egész házat, ahol a Szentlelket várták a jel először nekik szólt.

2,3 „Majd pedig szétoszló nyelvek jelentek meg nekik, olyanok, mint a tűz és leereszkedtek mindegyikükre"Ők nem látták, hogy az égből nagy tűz ereszkedik alá, rászáll a gyülekezés házára, a tetőn át behatol az emeleti helyiségbe a nélkül, hogy bármit felgyújtana. Bent aztán szétoszlik, mint a láng felnyúló csipkéi, annyi felé, ahányan bent imádkoztak. Ez a különleges tűz nem felfelé tör, hanem a bent ülőkre ereszkedik, hajat nem perzsel, őrt nem éget, átalakul csodálatos lelki tűzzé, szellemi energiává, bátorsággá, tudománnyá, lelkesedéssé. Ami még fontosabb: az addig is mindenütt jelen levő harmadik Isteni Személy beléjük száll, eltölti Őket, birtokba veszi őket, és megkezdi küldetését, személyes irányításukat.


2,4:”Ekkor mindannyian beteltek Szentlélekkel és különféle nyelveken kezdtek beszélni, amint a Szentlélek megadta nekik, hogy szóljanak”. A Szentlélek a Harmadik Isteni Személy. Ő a két első Személytől, mint már közös kincsüket kapja az isteni természetet, így az övé is teljesen a mindentudás és a mindenhatóság, velük együtt a mindenütt jelenvalóság isteni tulajdonsága. Nincs tehát ember az Ő jelenléte nélkül, de nincs más létező sem a mérhetetlen csillagvilágban. Mit jelent akkor ez az esemény, hogy lángtenger száll le az égből, behatol a tetőn keresztül a házba, ott lángnyelvekre oszlik, rászáll egy-egy lángocska minden jelenlévőre, és betelnek Szentlélekkel. A látható fizikai láng nyilván nem a Szentlélek része, hiszen Istenben semmi anyagi részecske nincsen, hanem jelzi a láthatatlan, szellemi létű Isten kiáradását. Hozzájuk jön, eltölti őket: olyat kezd művelni bennük, amit addig nem tett, vagyis különféle adományokat oszt nekik ajándékozó akarata szerint, főként pedig különleges jelenlétet, állandó lakást vesz a lélekben, hogy további életében irányítója legyen az embernek, közvetítse a Jézus Krisztus által kiérdemelt kegyelmeket. Az egyik ilyen ajándék, amely a Szentlélek valódi kiáradását is jelezte, a nyelvek adománya. A szentíró azért említi ezt a sok adomány közül, mert a különleges beszéd nagyon könnyen érzékelhető.

2,5: „Ekkortájt az ég alatt található mindenféle nemzetből való istenfélő zsidók tartózkodtak Jeruzsálemben.” Pünkösd volt aznap, a zsidóknál a hetek ünnepe. A zsidó húsvét és az őszi sátoros ünnepekkel együtt az évi templomlátogatás alkalma a tizenkét évesnél idősebb zsidók számára. Ezért érthető, hogy a szétszórtságban élő zsidók egy része ezen az ünnepen ott tartózkodott Jeruzsálemben. Mindegyik annak a népnek nyelvét beszélte, amelyiknek városában élt.


2,6: „A zaj hallatára tömeg verődött össze, és teljesen elképedtek, mivel mindenki a tulajdon nyelvén hallotta beszélni őket”. A zaj heves szélzúgáshoz volt hasonló. Nyilván mindenki vihart érzékelt a fülével, és a szemével kereste a földön fákat tépő szél nyomait, az égbolton a komor viharfelhőket, és csodálkoztak, hogy a fák lombja rezzenéstelen, ragyogó napsütés tündöklik a kék égen. Közben akadhatott meg a kutató tekintet a természeti törvényekkel ellenkező módon lefelé szálló tűzön, amely Jeruzsálem felé közeledett. A tűz irányát követve jutottak el az utolsó vacsora házához. A több mint háromezres tömeg lélegzetvisszafojtva leshette, mi történik szemük láttára, és rettegve várták a belülről menekülő, megperzselt lakókat. Az ajtók hamarosan feltárultak, de rémületnek nyoma sincs az arcokon. Ellenkezőleg, valami túláradó boldogság ragyog a szemekből, a ruha, a haj perzseletlen. És a beszédjük!? A húszféle nyelvet beszélő tömeg, amely egymás szavát sem értette meg, íme, hibátlanul érti a bentről kijöttek beszédét.


2,7: „Mindnyájan álmélkodtak és csodálkoztak: Íme, ezek, akik beszélnek, úgy-e, mindnyájan galileaiak?” A galileai lakosok nyilván tájszólással beszéltek, hiszen Jézus pere alkalmával az udvaron lebzselők is beszéde alapján figyeltek fel Péter apostolra: „Biztosan te is közülük vagy, hiszen a beszéded is elárul téged”.(Mt 26,73)


2,8: „Hogyan halljuk hát mégis mindannyian a saját nyelvünket, amelyben születtünk?” Az anyanyelv minden ember lelkében a legmélyebb rétegekben él. A pápa halála után a jelenlévő bíboros kis aranykalapáccsal megkoccintja a halott homlokát, és eredeti nevén szólítva kérdezi meg: Élsz? – A Lélek hatása is ott, a legkedvesebb húron érinti meg a jelenlévők szívét: az idegen környezetben a nekik szánt első ajándék, hogy anyanyelvünkön szól hozzánk az égből jött erő. Másra nem gondolhattak abban a percben, hiszen akkor még nem is sejtették, hogy van Szentlélek. Erre majd Szent Péter apostol tanítja meg őket nagy pünkösdi beszédében.


2,9-11: „Mi, pártusok, médek, elamiták, Mezopotámiának, Júdeának, Kappadóciának, Pontusznak, Ázsiának, Frígiának, Pamfiliának, Egyiptomnak és a Cirene körüli Líbia részeinek lakói, a Rómából való jövevények, zsidók, prozeliták, krétaiak és arabok, halljuk,   hogy a mi nyelvünkön hirdetik Isten nagy tetteit”. Ősi népek, kisázsiai tartományok, szigetlakók sorakoznak fel nagy tömegben. Ezeknek nagy része zsidó származású, a többiek a népek nagy családjaiból valók, de megismerték az Ószövetséget, elfogadták az egyistenhitet, a mózesi törvényeket, fölvették a körülmetélést, a Szövetség jelét. Ezzel a zsidó vallási közösségnek a tagjai lettek, de számon tartották, hogy ők csak prozeliták. Mivel a hivatalos (latin, görög) birodalmi nyelven kívül az elfoglalt területeken lakó ősi népcsoportok megőrizhették saját ősi nyelvüket és a közéjük telepedett zsidó kisebbség is ezen a nyelven beszélt, egymást sem értették az ünnepi zarándokok. Most azonban egyiknek sem kellett tolmács, mert mindenki úgy észlelte, hogy anyanyelvén beszélnek Isten nagy tetteiről az épületből kisereglett férfiak és nők.

2,12: „Mindnyájan álmélkodtak és csodálkozva mondták egymásnak: Vajon mi ez?” Méltán bámultak a sosem tapasztalt csodán, hiszen az idegen nyelvek tökéletes elsajátítása általában

fáradságos munka szokott lenni, és évekig eltarthat a tanulási idő. Most pedig fáradság nélkül tökéletes az eredmény. A hívők nyilván Isten ajándékának, csodának minősítették ezt, vagyis olyan ténynek, ami emberi módszerrel megmagyarázhatatlan.

2,13: „Mások azonban gúnyolódva azt mondták: Tele vannak édes borral!” Ez a kifejezés: édes bor talán azt jelenti itt a szövegben, hogy nem valami savanyú szőlőből, hanem érett fürtökből sajtolhatták azt a nedüt, amitől ilyen jó hangulatuk van és remekül beszélnek. Ezek lehettek, akik később nem tartoztak a beszéd hatására megtértek közé. Nem fogott rajtuk sem a nyelvcsoda, sem Péter apostol első nyilvános beszéde.

2,14: „Akkor Péter, aki a tizeneggyel ott állt, felemelte szavát, és beszédet intézett hozzájuk: Zsidó férfiak, és Jeruzsálem összes lakója! Tudjátok meg ezt, s halljátok meg szavamat!” Péter szól, hiszen ő az apostoli kollégium feje, de mellette ott állnak társai a tanúságtételben, mintegy tekintélyes testület, akire ezentúl Isten gyermekeinek hallgatni kell, az Újszövetség Nagytanácsa, a kibontakozó katolikus Egyház jövendő egyetemes zsinatainak, tanítóhivatalának magja és alapja. A megszólítás először az összes jelenlévőt, aztán Jeruzsálem összes lakóját érinti. Amit mondani akar Péter, az nem titok. A már keresztény közösség kapta közvetlenül, bent a terem zárt közegében, mert ők felkészültek hittel és forró vággyal a Mester által megígért Harmadik Isteni Személy, a Szentlélek eljövetelére. De ez az eljövetel mennyből induló áradás, amely mindenki számára kegyelemmel való töltekezést ajánl, aki immár a jézusi tanítást meghallgatja, hittel elfogadja és megnyílik a Nagy Ajándék előtt. A benti csendet ezért váltja fel Péter felemelt hangja, és az Ige helyett és az Ő nevében emberi, de tekintélyes szó, amelyet érdemes lesz meghallgatni.

2,15: „Nem részegek ezek, ahogy ti gondoljátok, hiszen a napnak még csak harmadik órája van”. Péter egyszerű észjárásra serkenti hallgatóságát. A kora délelőttön nem szokás italozni. Társai józanságát így védi meg, a sajátját pedig értelmes beszéddel.. Az órák számítása az akkori keleti és katonai módot követi: az új nap este 6-tól reggel 6-ig trart. Ez az éjszaka. Reggel 6-tól este 6-ig tart a nappal. Mindkét napszak 4x3 órás katonai őrállásra tagozódik. Csak az őrállás kezdetét jegyezték fel, így a nappali 3 óra 9-12-ig tartott.    

2,16: „hanem csak az történt, amit Joel próféta megmondott”: Joel próféta a Kr.e. IV. században élt és működött. Egy sorscsapással sújtott esztendő ismertetésével indul írása, aztán az üdvösség nagy eseményeire tér át. Ezek közé tartozik az utolsó időre jövendölt Lélek-áradás, amit Péter beszédében idéz. Ezt a hallgatóság feltételezhetően jól ismeri. Így rögtön megsejtik, hogy az Ószövetség utolsó idejéről van szó, és ezt követi szorosan kapcsolódva az Újszövetség, hogy régtől meghirdetve teljesítse be az előkészület idejét.

2,17: „Ez lesz az utolsó napokban, mondja az Úr, kiárasztom Lelkemet minden emberre; akkor fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, ifjaitok látomásokat látnak, öregjeiteknek pedig álomlátásaik lesznek,” Az utolsó napok kifejezést általában a világ végére szoktuk értelmezni. Joel próféta könyvében foglalkozik is a végítélettel. Itt azonban Péter apostol tekintéllyel alkalmazza a prófétai szót az Ószövetség utolsó napjaira, amikor a nagy néptömegek, vagyis mindenki előtt nyilvánvalóvá lesz, hogy lezárult egy vallástörténeti korszak, és új vette kezdetét. A Lélek kiárasztása már az Ószövetség megkötése után hamarosan is érzékelhető volt, amikor Mózes apósa tanácsára arra kérte az Urat, hogy tennivalóit részben megoszthassa másokkal is, ne kelljen reggeltől estig sorba állni ügyes-bajos dolgaik intézése érdekében az embereknek. A kisebb ügyekben okos, megfontolt öregek is tudnak eljárni. Az Úr elfogadta Mózes kérését, kijelöltette vele az alkalmasnak ítélt hetven, zömmel valóban idős férfit, oda rendeltette őket a szövetség sátra elé, majd elvett a Mózesnek adott hatalomból azaz lélekből, kiárasztotta a választottakra, akik különleges, külsőleg is érzékelhető lelkiállapotba kerültek, „prófétáltak” (vö. Szám 11,16-30) Itt másról van szó. Joel próféta fiatalokról beszél, köztük lányokról is. Ha meggondoljuk, hogy a zsidóknál szinte minden lelki érték, hatalom a férfiaknál volt, Pál apostol még a szólást is tiltotta a szent gyülekezetekben az asszonyoknak (1Tim 2,11-12), akkor ez óriási változást jelent. Olyat, amit igazán nagy jelként értékelhettek Péter hallgatói. Maga Szent Pál is utal erre a nagy változásra másik levelében: „Akik megkeresztelkedtetek Krisztusra, Krisztust öltöttétek magatokra: nincs zsidó sem görög, sem szolga, sem szabad, sem férfi, sem nő, mert mindnyájan egyek vagyunk Krisztus Jézusban”. (Gal 3,27-28) Ez megtörtént most: kiáradt a Lélek és új lelki korszak vette kezdetét.


2,18: „Szolgáimra és szolgálóimra kiárasztom Lelkemet azokban a napokban, és prófétálni fognak”. Az Isten által kijelölt napok elérkeztek tehát. Azok, akik már Jézus Krisztus szolgái és szolgálói, akik Őt hittel elfogadták Messiásnak, akik az Ő parancsának engedelmeskedve tíz napon át imával készültek a Szentlélek eljövetelére, kiáradt rájuk a Jézus által kinyilatkoztatott Harmadik Isteni Személy, a Szentlélek. Ezért nemcsak én, hanem valamennyien mennyei erőkkel rendelkezünk, prófétálunk, vagyis Isten helyett, az Ő nevében beszélünk.

2,19: „Csodákat fogok tenni odafönn az égen és jeleket lenn a földön, vért, tüzet és füstpárát.”

A csoda rendkívüli esemény, ami isteni erőt igényel. Péter hallgatói ezt az égen művelt csodát valamennyien látták. Az égből lefelé szálló tüzet, amely nem Illés próféta kék égből kilobbanó villáma volt, nem is óriási pásztortűz, nem házakat, erdőket emésztő veszedelem, hanem Isten dicsősége. Igen, miattunk és miattatok jött ilyen tapasztalható módon, hogy jel legyen itt a földön, mert az ember érzékeivel tud elsődlegesen megragadni mindent.

2,20: „Ez fog történni: mindaz, aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül”. (Joel 3,1-5)

Ez a prófétai szó annak idején a zsidók számára az ószövetségi idők szólásmódja szerint az egy Istent, Jáhveht jelentette, hiszen ők nem merték kimondani a csipkebokor-látomásnál kinyilatkoztatott isteni tulajdonnevet („Én vagyok az, Aki vagyok” Kiv 3,14).Az Újszövetségben viszont Jézust illeti az Úr megszólítás. Péter ezt most még nem hangsúlyozza, de a következő percekben már föl fogja fedni az egyik legszentebb tudnivalót, a mi Urunk Jézus Krisztus titkát. Így vezeti be a róla szóló szentbeszédjét, és kellő ószövetségi alátámasztással elindíthatja a hallgatók meggyőzését. Nagy szükség is volt erre, mert hiszen Jézust mint csalót ítélték el a zsidó vezetők, és a nép megszokta, hogy nekik hinni kell. Péternek tehát nagyon megfontoltan kellett beszélnie, nem elriasztani hallgatóit, hanem logikusan rávezetni a színtiszta igazságra.


2,22: „Izraelita férfiak, halljátok ezeket a szavakat: ti a Názáreti Jézust , azt a férfiút, akit Isten igazolt előttetek erőkkel, csodákkal és jelekkel, amelyeket, mint ti is tudjátok, Isten általa művelt közöttetek,” Szent Péter ünnepélyesen kezdi beszédét, illendően megszólítva minden hallgatóját. Lehetséges, hogy nők is voltak a tömegben, mint a zsinagógában is, és az ünnep során a templomban is, de őket nem volt szokás megszólítani. A szentleckékben felolvasott apostoli írásokat most is így vezeti be a liturgia: Férfiak, testvérek. Pedig a templomban legalább annyi a nő, sokszor jóval több is, mint a férfi.Magyarul valószínűleg így folytatta volna a megszólítás után: hallgassátok ezeket a szavakat. Hiszen nem a hang csengését akarja rögzíttetni, nem is arra céloz, hogy a sokféle hallgatóság legfeljebb azt hallja, hogy mondanak valamit, de nem érti. Csakhogy az idegen nyelvek nem mindig tudják az ilyen finom árnyalatokat érzékeltetni, mint a mi gyönyörű magyar nyelvünk, a fordítók pedig nem mernek élni Pázmány Péter remek fordítói hitvallásával. Úgy akartam írni a fordításban, mintha először magyar embertül magyarul íródott volna. (Az isteni igazságra vezérlő kalauz előszavában) Az apostol szándéka pedig éppen az volt, hogy a jézusi történetet igazán hallják az ő és apostol testvérei tekintélyes hitvallásából. Jézus nevét úgy említi, mint életében szokták. Ahogyan eleinte ők is tették, pl. amikor Fülöp hívja Natánaélt (Jn 1,45).Úgy akar beszédében a meggyőzéssel előre haladni, ahogyan az Úrtól tanulta: apránként a tanítás fenséges szavaiból és a csodákból alakította ki Jézus maga is azt a meggyőződést az emberekben, apostolaiban, hogy Ő nem egyszerű ember, nem is egy a sok próféta közül, hanem Ő a fölséges Isten Fia (vö. Mt 16,13-17) Ezért még úgy említi, hogy ti is ismeritek csodáit, de ezeket mint Isten igazolását mutatja be, egyáltalán nem hirdeti Mesteréről, hogy ezt Ő maga is cselekedte az Atyával és a Szentlélekkel együtt, hiszen előbb majd ki kell nyilatkoztatnia Jézus tanítását a Szentháromságról.

2,23: „Ezt az embert istentelenek keze által felszegezve megöltétek, miután Isten elhatározott terve és előretudása szerint átadatott.” Itt kimondottan hangsúlyozza Péter Jézus emberségét. Fontos ez a pontosság, hiszen a tanítás elején járunk, és érzékeltetni akarja azt is, hogy Jézus emberi természete volt a megváltás eszköze, mert testében tudott szenvedni és meghalni értünk. Jézus keresztre feszítése akkor már két hónapos tény volt. Az emmauszi tanítványok már húsvét délután is úgy beszélnek a Názáreti Jézus esetéről, mint mindenki által ismert tényről. (vö. Lk 24,13-24) Nagyon elevenbe vág most az apostol: ti öltétek meg istentelenek keze által. Péter nem árnyalja a történteket. A keresztre feszítés büntetését ténylegesen, hatalommal Poncius Pilátus római helytartó mondta ki. Igaz, megfélemlítve, de felelősen. Amikor Pilátus felhorkan, hogy Jézus nem válaszol neki, pedig hatalma van a fogoly felett, Jézus fontos felvilágosítást ad a felelősek sorrendjéről: „Semmi hatalmad sem volna felettem, ha onnan felülről nem adatott volna neked. Ezért annak, aki engem kezedbe adott, nagyobb a bűne”. (Jn19,11) A zsidó nagytanács, élén Kaifás főpappal, mondta ki káromkodás vádjával Jézus halálos ítéletét. (vö. Mt 26,62-67) Az ítéletet a következő reggel véglegesítették és elhatározták, hogy a halálbüntetést a római helytartóra bízzák, hogy Jézus kitagadva a zsidóságból, a városon kívül eső római kivégzőhelyen, a Golgotán legyen felfeszítve pogány rabszolgák módján. Pilátus előtt viszont bevonták a népet is a gyilkosság felelősségébe: rábeszélték őket, hogy ordítsák: „Keresztre vele!” (Mt 27,23) Lehetséges, hogy a pünkösdi tömegből személyesen senki sem volt ott Pilátus ítélőszéke előtt, de a felelősséget később helyeslésükkel felvállalták, amint a biztosan jelenvoltak fogalmaztak:„Az ő vére rajtunk és gyermekeinken”. (Mt 27,25) Ezt Isten nyilván mind előre tudta, Dániel próféta félévezreddel előbb meg is jövendölte( Dán 9,26)


2,24: „Isten azonban föloldozta a halál bilincseit, és föltámasztotta őt, amint lehetetlen is volt, hogy azok fogva tartsák” Jézus engedelmesen vállalta a halált, hogy megváltsa az embereket.Az előző vers erre vonatkozik. Isten nemcsak első személyében tudta ezt előre, hanem maga az érintett második személy, a Fiú is, ahogyan a 40. zsoltárban olvashatjuk ezer évvel megtestesülése és megváltó halálának bekövetkezte előtt Dávid látomásából. Jézus maga kifejezetten tanítja, hogy mind a halála, mind feltámadása az Atya akaratából történik az Ő teljes és szabad egyetértésével: „Azért szeret engem az Atya, mert az életemet, hogy ismét visszavegyem azt. Senki sem veszi el tőlem, én adom oda magamtól. Hatalmam van odaadni, és hatalmam van újra visszavenni. Ezt a parancsot kaptam Atyámtól”. (Jn 10,17-18) Jézus halála és feltámadása tehát Isten akarata szerint hol így van írva: az Atya feltámasztotta Jézust, hol úgy: Jézus feltámadt halottaiból, zavart okozhat egyeseknél, ki is a feltámadás oka? Minden isteni cselekedet, amely kifelé, a teremtmények felé irányul, a három isteni személy közös műve. Jézus emberi testének és lelkének újraegyesítése azaz feltámasztása nem a Szentháromság benső életéhez tartozik, tehát közös mű, ennélfogva tulajdoníthatjuk bármelyik isteni személynek. Egyébként Jézus testi halála alkalmával emberi testét csak emberlelke hagyta el, az istensége a megtestesüléskor a testből és lélekből álló emberséggel örökre elválaszthatatlanul egyesült, ezen tehát emberi halála semmit nem változtatott.

2,25: „mert Dávid róla mondja: Magam előtt látom az Urat mindenkor, mert jobbomon áll ő, hogy meg ne inogjak”. Dávid itt Jézus nevében beszél, mint próféta. Talán az emberi átlagos magatartást veszi figyelembe, hogy a halál kényszere megrettent sok-sok embert, mint amikor Hiszkija zsidó királynak megmondta Izajás próféta: „Rendelkezz házadról, mert meghalsz, nem maradsz életben! Erre Hiszkija a fal felé fordította arcát,…, és sírt hangos sírással”. (Iz 38,1-3) Jézus a kereszten borzasztó szenvedései végén Atyja kezébe ajánlja távozó lelkét. (Lk 23,46) Teljes nyugalommal mondja: „Beteljesedett”. (Jn 19,30)

2,26-27: „Ezért örvend a szívem, és ujjong a nyelvem, sőt testem is békében nyugszik el, mert nem hagyod lelkemet az alvilágban, s nem engeded, hogy Szented rothadást lásson”. Jézus Szíve iszonyú kínok közt vergődött tizennyolc órás szenvedése alatt, különösen az ostorozás, kereszt-hordozás, idegszúró szegezés és a kifeszítetten függés három órájában. Tudta előre, hogy a halál beállta után a katona lándzsával átszúrja majd és örökre lukas marad, mégis örvend ez a Szív, mert halálosan szereti az embereket, akikért ezeket a fizikai és lelki kínokat elviseli. Nyelve is ujjong, bár némaságra ítélte az Úr szenvedése idejére, s ha meg is szólalt, keserű igéket kellett mondania. De küldetése befejeztével már élvezi mindennek örömét: hiszen ezt az örömöt helyezte maga elé és úgy lépett fel a keresztfára (vö. Zsid 12,2)Testi szeme már lecsukódott a halálban, de isteni mivoltában látta, hogy a fájdalom döbbenete ellenére milyen nagy szeretettel rohan Nikodémus és Arimateai József a temetés szomorú kötelességeit rendezni. Nem volt idő arra, hogy órákon át végezzék a minden zsidónak kijáró testápolást, kenetek használata is csak elnagyoltan volt lehetséges a sürgető sírba tétel miatt. Mégis ott szunnyadt ősapja, Dávid zsoltárverséből ez a sor a halott szívben: testem is békében nyugszik el. Megpihen a rengeteg szenvedés után, mert benne él a remény, sőt az isteni bizonyság, hogy harmadnapra visszatér belé az alvilágból szabaduló lélek, az isteni hatalom tökéletesen rendbe hozza a megnyomorított testet, átalakítja a feltámadás törvénye szerint, és újra élő emberként lép ki a sírból, ahová örök nyugalomra helyezték hitüket vesztett barátai. Ezt a hitet, hogy Dávid üzenete igaz: Nem engeded, hogy Szented rothadást lásson, ott a kereszt véres tövében csak az Istenszülő őrizte meg, aki Jézus istenségébe vetett hitét a holttestet ölelve is elevenen ápolta szíve mélyén.


2,28: „Megmutatod nekem az élet útját, és színed előtt örömmel töltesz el engem” Jézus lelke a halál beálltával elszakadt testétől, és leszállt a pokolba. Ez diadalmenet volt, hiszen ott az addigi történelem minden üdvözült személye, lelke óriási csapatban egyesülve várta ezt a pillanatot, és most kitörő örömmel fogadták üdvösségük szerzőjét. Készülhettek erre a percre, mivel Szent József halála óta pontosan tudták a megtestesülés tényét, ismerték a karácsonyi üzenetet, amit a betlehemi pásztorok meséltek el a kis Jézus jászolbölcsőjénél: „Az angyal ezt mondta nekik: Ne féljetek! Íme, nagy örömöt hirdetek nektek, melyben része lesz az egész népnek. Ma született nektek az Üdvözítő, az Úr Krisztus Dávid városában”. (Lk 2,10-11) Erre nemcsak Dávid ujjongott fel, hanem mindenki: Betlehem dicsőségét előre hirdető Mikeás (5,1-4), a másfél századdal korábban a születendő Gyermekről jövendölő Izajás (7,14; 9,5-6), de talán a leghangosabb örömsikoly Éva anyánk ajkán ujjongott, hogy az ősi átok hamar véget ér. Keresztelő Szent János vértanúi dicsőségét újabb örömhírként kapták. Most pedig itt van maga a kereszten diadalt aratott Üdvözítő! Az engedelmes szenvedésben megdicsőült istenemberi lélek, a minden szeretetnél nagyobb Szeretet, aki életét adta barátaiért. (vö. Jn 15,13)Az igazi diadalmenet azonban mégis csak az volt, amikor Jézus lelkét a pokol tornácáról visszahozta a földre, ahol angyalok serege várt rá. Bemenvén a szent sírba, ahol az összeroncsolt Test várta elvesztett Lelkét. Íme, itt van. Az isteni erő pillanat alatt eltöröl minden torzulást, begyógyítja sebeit, kivéve az örök tanúságra rendelt szeg- és lándzsa-nyomokat. Tele teremti vérrel az üres érpályákat, és a Lélek beleszáll. Ember nem látta fényes pillanat, és a sziklák tonnás súlyán át megnyílik az örök dicsőség útja.

2,29: „Férfiak, testvérek! Hadd szóljak hozzátok bátran Dávid ősatyánkról! Ő meghalt, eltemették, és sírja a mai napig itt van nálunk”. A zsoltáridézetet most kezdi kifejteni az apostol, mint Jézus feltámadásának csalhatatlan bizonyítékát. Dávid nem önmagáról írta ezeket a sorokat, hiszen ő nem támadt fel, sírja ott látható az utolsó vacsora háza mellett még most is.

2,30-31: „Mivel azonban ő próféta volt, és tudta, hogy Isten esküvel fogadta meg neki, hogy az ő utódaiból ül majd valaki a trónjára, a jövőbe látva Krisztus feltámadásáról beszélt: hogy sem az alvilágban nem maradt, sem a teste nem látott rothadást”. A Zsolt 132,11-ben valóban ezt rögzítette a szerző: „Igaz esküt tett az Úr Dávidnak s azt nem másítja meg: Ágyékod gyümölcsét ültetem királyi székedbe”. A történeti könyv, Sámuel második könyve is ezt bizonyítja: „Amikor ugyanis letelnek napjaid, s aludni térsz atyáidhoz, felemelem utánad ivadékodat, aki ágyékodból származik, s megszilárdítom királyságát. Ő fog házat építeni nevemnek, s én megszilárdítom királysága trónját mindörökre. Atyja leszek neki, s ő fiam lesz nekem”. (7,12-14) A mai fülnek talán zavart okoz, hogy Dávid fia és utódja, Salamon házat = templomot épített Istennek, nem róla szól-e ez az idézet. Egyrészt a ház a családot jelentheti, másrészt Salamon trónja nem áll örökre, már fia és utódja, Roboám is csak fele országát örökölte. (1Kir 12,16-19) Viszont félévezredes kihagyás után az angyal bejelenti Máriának: „Íme, méhedben fogansz és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. Nagy lesz ő, a Magasságbeli fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja Dávidnak, az ő atyjának trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége”. (Lk 1,31-33)

2,32:”Ezt a Jézust Isten feltámasztotta, s ennek mi mindnyájan tanúi vagyunk”. Amit tehát a Szentírás ékesen bizonyít, az meg is történt. Jézus valóban meghalt, de valóban fel is támadt. A Biblia két vagy három tanú bizonyságát csalhatatlannak állítja. Itt Péter nem ok nélkül mutathat rá apostoltársaira: Mi tizenketten tanúsítjuk Jézus feltámadását, mert láttuk őt holtan, de találkoztunk vele élve többször is. Tanúságunk biztos és igaz.


2,33: „Miután tehát Isten jobbja felmagasztalta őt, és elnyerte az Atyától a Szentlélek ígéretét, kiárasztotta azt, akit ti láttok és hallotok”. Mint tudjuk, Istennek nincs teste, de az emberi fogalomrendszer szerint szól az apostol. Ez a felmagasztalás Jézus mennybemenetelét jelenti, amit Jézus emberi természete az engedelmességből vállalt megváltói szenvedésekért és kereszthalálért érdemelt ki. Az alvilág már meghódolt előtte pokoljárása alkalmával, a mennyei lények térde is meghajolt (Fil 2,) de nem marad el az egész emberi történelem minden szereplőjének tisztelgése sem: vannak, akik már folyamatosan elismerik Uruknak, Istenüknek, lesznek olyanok is, akik csak a végítéleten teszik meg ugyanezt. Jézus már az utolsóvacsorán megígérte, hogy ha elmegy, elküldi az Atyától a Vigasztalót. A Szentlélek láthatatlan. Jézus ezért hivatkozik arra, hogy Őt hatásaiból fogják megismerni az emberek. Az emberi megismerés rendszerint az érzékekkel kezdődik, ezért mondja Péter apostol, hogy ti most már láttok és hallotok, hiszen csodajeleit megtapasztalták a jelenlévők.

2,34-35: „Mert nem Dávid ment föl az égbe, hiszen ő azt mondja: Szólt az Úr az én Uramnak: Jobbom felől foglalj helyet, amíg én ellenségeidet lábad zsámolyává teszem”. (Zsolt 110,1)

Az Úr itt az Atyát jelöli, az én Uramnak kifejezés pedig Jézusra vonatkozik. Az Úr=Adonáj=Jahveh kizárólag Isten címe. Az idézett zsoltárversben ennek tudatában szólítja a jövendő Messiás királyt, késői unokáját Úrnak, tehát Istennek. Jézus próbálja tisztázni ezt a problémát a korabeli zsidó írástudókkal, amikor felteszi nekik a kérdést: „Hogyan mondhatják Krisztust Dávid fiának, amikor maga Dávid mondja a zsoltárok könyvében: Így szólt az Úr az én Uramhoz: Ülj az én jobbomra, míg ellenségeidet lábad zsámolyává nem teszem! Dávid tehát Urának hívja őt. Hogyan lehet akkor az ő fia?” (Lk 20,41-44) Mi, keresztények, könnyen felelünk: Jézus a második Isteni Személy, így Dávid Ura. Megtestesülésében Dávid késői unokája lesz Szűz Márián keresztül. Ehhez a zsidóknak el kellene fogadniuk a Szentháromság titkát és a megtestesülést is.


 

2,36: „Tudja meg tehát Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten Úrrá és Krisztussá tette őt, azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek!”

A főapostol első beszédjének csattanós záradéka ez. A zsidó főtanács hivatalos döntése megtagadta a Názáreti Jézustól a messiási címet, holott tanításával, csodáival és az ószövetségi Szentírásban meghatározott minden messiási kritériummal rendelkezett. Valószínűleg tudatosan, rossz akarattal nem kérdezték meg hivatalosan, hogy a Názáretinek mondott Jézus hol született, mert az perdöntő bizonyíték lett volna mellette. Ugyanígy elhanyagolták családfájának kutatását is, holott a legegyszerűbb zsidó is számon tartotta a magáét. Ők tehát nem kértek Jézus Krisztusból! Hogy még a lehetőségét is elhárítsák messiási voltának, ezért állt érdekükben, hogy Pilátus tiltakozása ellenére makacsul ragaszkodjanak a római rabszolgák fenyítését jelentő keresztre feszítéshez. Gyakorlatilag kiebrudalták a zsidó népből. Erre az elszánt elutasításra utal a főapostol, hogy Isten megdönthetetlen akaratából Ő mégis a Messiás, az ősevangéliumban megígért sátántipró Úr, az egész világ Megváltója. Némely magyar író nagy erőfeszítésekkel bizonygatja, miszerint Jézus nem zsidó származású volt, hanem Noé Kám nevű fiának az utóda, magyar vérvonalú. Ha ez igaz lenne, az egész üdvtörténet hamis lenne, vagyis Isten hazugságban hagyta volna eddig az emberiséget. Az igaz Istenről ilyet állítani semmiféle kutatás nincs feljogosítva. Kár is, mert Jézus, a történeti és a hit Jézusa minket megbecsült2,37: „Amikor ezeket hallották, szívükben megrendültek. Így szóltak Péterhez és a többi apostolhoz: Mit tegyünk, férfiak, testvérek?” Érdekes a különbség a két embertömeg között: azok, akik Pilátus előtt tolongtak, magát Jézust látták rabként, majd megostorozva, megtagadva a vezetőktől, aztán egy köztörvényes bűnözővel szembeállítva , hogy melyik méltó a közkegyelemre, és jött az üzenet: a főpapok és a vének Barabbás mellett foglalnak állást, gyerünk, ezt kövessétek ti is; az a tömeg talán nem rendült meg? Most mi indította őket szívbéli bánatra, és az akkori gyávaság, rosszindulat, a Jézus halálában való részvállalás jóvátételére? A Szentlélek nyilván megérintette lelküket, megadta nekik a bűnbánatra indító kegyelmet. Ezt ők elfogadták. Kérdezték a további tennivalót, készek voltak indulni Jézus felé.

2,38: „Péter azt felelte nekik: Tartsatok bűnbánatot, és mindegyiktek keresztelkedjék meg Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, akkor megkapjátok a Szentlélek ajándékát”.

A tartsatok bűnbánatot nemcsak azt jelenti, hogy bánkódjatok bűneitek miatt, hanem eredeti jelentése ez: Forduljatok el a bűnötöktől és forduljatok vissza Istenhez! Ennek megtörténte után el kell fogadnotok, hogy Jézus a keresztség szentségét rendelte eszköznek a bűnbocsánatra. Meg is kell keresztelkednetek az előírt módon, mert ez az első és legszükségesebb szentség. Utána vehetitek föl a második szentséget, a bérmálást. Akit az apostolok rendkívüli módon nyertek el, a Szentlelket ti már csak az Egyház közreműködésével kaphatjátok meg, vagyis a bérmálásban, mint az Atya és a Fiú nagy ajándékát.

2,39: „Mivel az ígéret nektek szól, valamint a ti fiaitoknak, és mindazoknak, akik távol vannak, de akik közül mindenkit meghív magához a mi Urunk,Istenünk.” Péter itt az ószövetségre utal. Ebben Isten az összes nemzet közül Izrael népét választotta magáénak, rábízta az egyisten hitet, és a Megváltó megtestesülését. Ha a zsidók elfogadták volna Jézust Isten akarata szerint Megváltónak, Kaifás főpap nem méltatlankodik Jézus Istenfiúságán, hanem leborul előtte és átadja neki, az örök főpapnak az addig viselt tisztséget, akkor a többi nép fiainak előbb a zsidósághoz kellett volna csatlakozniuk, hogy általuk Jézusé lehessen. Ezt a kiváltságot is örökölték volna apáiktól a fiak, de mivel az apák elvesztették, nem volt mit örökölni. Minden nemzet közvetlenül csatlakozhatott Jézushoz, ha megtért és megkeresztelkedett. Jézus mindenkit közvetlenül hív és kapcsol magához, ha a hívást valaki elfogadja és megkeresztelkedik.

2,40: „Számos egyéb szóval is bátorította és buzdította őket: Mentsétek meg magatokat ettől a gonosz nemzedéktől”! A bátorításra nagyon rászorultak, hiszen teljes tudattal felfogták, milyen iszonyatos bűnt követtek el Jézus megtagadásával. Nem volt könnyű megérteni, hogy Jézus szívből megbocsát minden megtérőnek, és erre kéri Atyját is, mint tette a kereszten. A buzdítás is rájuk fért, hiszen vállalniuk kellett a felelősséget népük előtt az újabb döntésért. Nem könnyű egy egész nép elvakultságával szembeszállni. Péter szavai a végső döntésre ösztönözték őket, mert ha ezt a döntést meg nem hozzák, akkor ők is a bűnben megcsontosodottak, tehát a gonoszok közé számítanak.

2,41: „Azok tehát megfogadták szavát, és megkeresztelkedtek, körülbelül háromezer lélek csatlakozott aznap hozzájuk”. Ez a váratlan esemény az első keresztény pünkösdöt az Egyház születésnapjává tette. Az Egyház kifejezés ugyanis a görög ekkaleó igéből származik, ami egybehív, összehív jelentéssel fordítható. Itt ez történt: Isten egybe-hívott a kb. százhúsz keresztény mellé újabb háromezret, jelezve, hogy ettől kezdve rohamos fejlődésnek indul.

2,42: „Ők pedig állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában , a kenyérszegés közösségében és az imádságokban.” Az apostolok tanítása a megtérés és a keresztény élet alapja. Beteljesült Jézus ígérete: „Emlékezzetek a szóra, amit mondtam nektek: Nem nagyobb a szolga uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak; ha az én szavamat megtartották, a tiéteket is megtartják majd”. (Jn 15,20) Az apostolok rendszeresen tanítottak a templomban, illetőleg a templom Salamon-tornácában. Beljebb, ahol az ószövetségi áldozatokat tartották, nem mentek. Azok már nem értek semmit, hiszen ahol megtörtént a beteljesülés, ott teljesen felesleges minden, ami előkép, előkészítés volt. Az Újszövetség áldozata Jézus Krisztus keresztáldozata. Ezt kellett jelenvalóvá tenni oly módon, ahogyan Jézus cselekedte az utolsóvacsorán. Mivel a keresztényeknek nem voltak kultikus helyeik a legszentebb áldozat bemutatására, az átváltoztatást és a szentáldozást vacsora közben végezték ők is. Imádságaik rendszeresen a Szentlélek ihlette zsoltárok voltak,de mondtak más könyörgéseket is.

2,43: „Félelem fogott el mindenkit:számos csoda és jel történt az apostolok által”. Miért kellett félni, amikor rengeteg jót, csak Isten erejével művelhető csodát is tettek? Ingyen és mindenki javára gyakorolták hatalmukat. Félnivalója az ördögnek volt, mert legyőzte őt Jézus a kereszten.

2,44: „A hívek mind összetartottak, és mindenük közös volt”. Most kölcsönös segítségnyújtásnak nevezhetnénk ezt a közösségi vonást. Jézus is ezt kívánta tőlük: a figyelmes szeretetet. Nem kellett kunyerálni, megalázkodni. Mindenki adta, amije volt. Ha másra nem futotta, biztató szava, kedves mosolya is sokat jelentett a rászorulónak. De a mindenük közös volt, annyit jelentett, hogy ha szükséges volt, anyagilag is számíthattak tehetősebb testvéreikre. Mai világunkban ilyen közösségeket alkotnak a szerzetesek. Nincs egyéni vagyonuk, fizetést nem kapnak, amit munkájukkal szereznek, a közösség javára fordítják. A közelmúlt próbálkozása ezt szerette volna megvalósítani istenhit nélkül. A földalatti mozgalom előbujt 1945-ben. Megszavazták, hogy a városban található egyházi birtokokat mind szétosztják. Az ottani ferencesekét is. De felállt egy szobafestő: a ferenceseket nem hagyom. Az intézetüket évek óta én festettem minden nyáron. Ott a legkisebb testvér is ugyanazt eszi, mint a házfőnök. Ők nagyobb kommunisták, mint mi.

2,45: „Birtokaikat és javaikat eladták, s az árát szétosztották, mindenkinek szükségéhez mérten” Ez óriási áldozat volt, hiszen a szántóföld állandó életforrást jelentett a családnak. A termésből is lehetett jótékonykodni. Az Ószövetség törvénye szerint a nemzetség vagyonát egyáltalán nem, a családét pedig véglegesen nem is lehetett eladni, csak a következő jubileumi évig. Az ősegyház idején őszintén alkalmazkodtak Jézus tanításához: „Menj, add el mindenedet, amid van, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem”. (Lk 18,22) Az is közrejátszott, hogy nagyon rövididőn belül várták az Úr világvégi eljövetelét.

2,46: „Naponta egy szívvel-lélekkel ott voltak a templomban, házanként végezték a kenyérszegést, örvendezve és a szív tisztaságával vették magukhoz az eledelt”. A vers első részét már fentebb megvizsgáltuk. A másik részét viszont jó felidézni: örvendezve fogyasztani eledelünket annyit tesz, mint kincsnek tekinteni az ételt, nem ócsárolni, ha éppen nem ízlik, és nem rontani mások hangulatát, étvágyát modortalansággal, veszekedéssel, szeretetlenséggel. A szerénység, a figyelmes szeretet és a normális etikett a szív tiszta jóságával ma is felüdíti az étkezőket, és felér a legügyesebb szakács fűszerezésével. – A kenyérszegés=kenyértörés az Eucharisztia akkori megnevezése.


3, 1 „Péter és János, pedig felmentek a templomba a kilenc órai imádság idején ”Ez a két főapostol együtt maradt Jeruzsálemben és közösen folytatták küldetésüket. Most is együtt indultak a zsidó templomba imádkozni. Ekkor keresztény templomok még nem voltak. Jézus is sokszor ment föl a templomba imádkozni, amikor Jeruzsálembe tartózkodott. Igaz, akkor még az Atya háza volt. Jézus tizenkét évesen édesanyjának ezt hangsúlyozza: ”Miért kerestek engem? Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban kell lennem?”(Lk 2, 49) Akár úgy értette az Úr, hogy a templom az Atya dolga,háza,birtoka,amit neki meg kell látogatnia, birtokba kell vennie, hiszen tizenkét évesen a törvény szerint is templomba kell járnia, akár úgy gondolta, hogy a templomi tennivalók:áldozat,ima,tanítás most már az Ő gondja kell hogy legyen,lássa,ellenőrizze,tevőlegesen vegyen részt benne. Az apostolok nem mentek az áldozatbemutatás közelébe. Az úgynevezett Salamon tornácon gyülekeztek. Közösen imádkoztak, és hirdették az evangéliumot kilenc óra náluk a nappal kilencedik órája, a mi számításunk szerint délután három óra.

3,2”Ekkor egy férfit vittek arra, aki születésétől fogva béna volt. Naponta odatették a templomnak úgynevezett Ékes kapujához, hogy a templomba jövőktől alamizsnát kérjen. Férfi, tehát felnőtt volt .Béna mindkét lábára. Bénasága miatt kenyérkereső munkát vállalni tudott. Azért vitték a templomba koldulni ,hogy ne legyen teljesen szülei terhére. A hívő zsidók ismerték isten tanítását ,hogy a bűnök bocsánatának egyik feltétele az alamizsna osztás. A templomba bűnbánatra érkezők Isten kegyelmének áradását akarták adakozásukkal biztosítani.

3,3 ”Amikor Pétert és Jánost meglátta, amint a templomba készültek bemenni, könyörgött, hogy alamizsnát kapjon. ”A koldusnak a legkisebb adomány is fontos, hiszen egy darab kenyeret jelent. Az is lehet, hogy ismeretlenek voltak számára, magára akarta vonni figyelmüket, hogy egy súlyosan hátrányos helyzetű ember vár irgalomra. Ezért könyörög, kér, és nem követelődzik.

3, 4 „Péter Jánossal együtt reátekintett és azt mondta: Nézz ránk! Észrevették a földön ülő embert. A Szentlélek indíthatta az apostolokat a következő különleges adományra, amely a béna koldusnak váratlan fordulatot jelent majd az életében, sok egészséges embernek pedig üdvösséget, hiszen a bekövetkező csoda láttán sokan térnek majd Jézus Krisztus hitére. Erre valóban fel kell hívni a figyelmet, hitet bizalmat kellett ébreszteni, hogy tudatosodjék benne, nem valami véletlennek köszönheti gyógyulását, hanem ennek a két embernek.

3, 5 „Erre rájuk nézett, remélve, hogy kap tőlük valamit. Igéretes eseménynek tűnt a szegény ember szemében az ismeretlenek figyelmének a felkeltése. Persze nem gondolt semmi magasabb rendű tényre, csupán arra, nem aprópénz lesz az ajándék, hanem valami nagyobb pénzdarab, amit érdemes felmutatni és megcsodáltatni.

3, 6 „Péter azonban így szólt Ezüstöm, aranyom nincs, de amim van, azt neked adom: a Názáreti Jézus nevében kelj föl és járj!” El lehet képzelni a beteg döbbenetét: nincs semmi pénze ennek az embernek? Akkor miért hivalkodik! Ha nincs pénze, akkor mije van, amit nekem tud, adna? Hall egy idegen nevet, amit talán soha nem ejtettek ki előtte: Názáreti Jézus Krisztus. Vagy mégis ismerős e név valahonnan? Netán a tavaszi nagy perből ismerős? Az ő ismeretlen nevében erőteljes parancs a béna lábnak: kelj föl és járj!

3,7-8: „Azzal megfogta jobb kezét és fölemelte. Erre azonnal erő szállt a lábába és talpába, úgyhogy felugrott, állt és járt-kelt. Bement velük a templomba, járkált, ugrándozott, és dicsérte az Istent”. Péter nem volt orvos, sem természetgyógyász. Neki, mint már előbb jelezte is, más fajta kincsei vannak. Ezek a kincsek természetfölötti jellegűek: A Názáreti Jézus nevében, erejében élnek. Nem kérdez, nem vizsgál, nem veszi gondozásba sem a béna lábakat, sem a gerincből kilépő mozgató idegeket. A beteg kezét fogja meg, olyan természetes kézfogással, jobb kéz a jobb kézbe. De a kézfogás hatása már nem természetes, hanem természetfeletti. Isteni beavatkozás. Azonnal rá tud állni a talpára és állva is tud maradni, mert az addig használatlan lábizmok erőre kaptak, megfeszültek, hordozni kezdték a férfitest súlyát, sőt járkálni is tudott, amit a kisgyerek izmai fejlődése során lassan tanul meg. Nemcsak egy irányba tudott haladni, hanem irányt váltva járkált, és nekilendülve ugrani próbált, a sikertől felbuzdulva ugrándozott. Közben követte Pétert és Jánost, akik dolguk végeztével befelé igyekeztek a templomba. A bámészkodóknak pedig hangosan kiabálva mondta boldogsága okát: Isten meggyógyította gyerekkorom óta béna lábamat a Názáreti Jézus nevére.

3,9: „Az egész nép látta, hogy jár, és Istent magasztalja”. Ez fontos tényező volt a gyógyulásban, mert a megtörtént hirtelen és gyökeres gyógyulásnak, csodának a célja most is az volt, mint Jézus életében: segíteni kellett.


3,14: „Ti azonban megtagadtátok a Szentet és Igazat, s azt kívántátok, hogy a gyilkost adják nektek ajándékul”. Izajás prófétánál gyakran olvashatták a zsidók meghívásának történetében, hogy a mennyei templomban a fölséges Isten körül szolgálatot teljesítenek a hat szárnyú szeráfok, és egyik a másiknak folytonosan ezt kiáltja át: „Szent, szent, szent a Seregek Ura, betölti az egész földet dicsősége!”. (Iz 6,3) Péter apostol ezt az Istennek kijáró jelzőt most a Názáreti Jézusra vonatkoztatja. Teszi ezt tudatosan azon a helyen, ahol Izrael Szentjének a tiszteletét különleges módon ápolják a hívő zsidók. A zsidó templom hatalmas épületekből állt, központja volt a szentély, ahová csak a szolgálattevő pap léphetett be reggel és este az illatáldozat oltárához, és a függönnyel elválasztott Szentek Szentje a frigyládával, ahová viszont kizárólag a főpapnak volt joga belépni az engesztelés napján, miután bemutatta az előírt áldozatot. Egyetlen udvara volt a templomnak, ahová nem-zsidók is beléphettek: ezt a pogányok udvarának nevezték. A Szent és Igaz az Atyával egylényegű Istenember. Őt a közelben azért ítélték halálra, mert megvallotta, hogy Ő „a Krisztus, az áldott Isten Fia”. (Mk 14,62) Ugyanezt vallja meg most fennhangon Péter, hogy igenis Ő a Szent és Igaz. Őt tagadtátok meg, vádolja hallgatóit, és helyette a gyilkos Barabás szabadon bocsátását kívántátok, amikor Pilátus helytartó ünnepi kegyet gyakorolva megkérdezett benneteket.

3,15: „az élet szerzőjét pedig megöltétek, de Isten feltámasztotta őt halottaiból. Ennek mi tanúi vagyunk”. Az életet Isten ajándékozta a világnak. Ezzel Péter Jézust ismét Istennek nevezi. Nem hivatkozik ugyan arra, hogy Jézus földi életében három halottat ajándékozott meg újra az élettel, de amikor az élet szerzőjének mondja, hallgatói közül többen felidézhetik emlékezetükben legalább Lázár feltámasztását, hiszen az néhány kilométer távolságban történt alig néhány héttel korábban. Ez a kifejezés, hogy Jézust Isten támasztotta föl halottaiból, ugyanúgy helyes, mint a hitvallás szövegéből ismert formula: Harmadnapon halottaiból föltámada. Az isteni cselekvések, amelyek a teremtményekre irányulnak, mindig mindhárom isteni Személy közös művei. Jogosan tulajdonítjuk mindegyik isteni Személynek.

Jézus feltámadása ugyan teljesen titokban történt, az apostolok sem látták, de utána többször találkoztak vele, sokszorosan meggyőződtek arról, hogy ugyanaz a Jézus, akit a kereszten holtan láttak, most él, mozog, beszél, enni tud, tehát föltámadt. Jézus testének azonosságát bizonyítják a keresztre feszítés eszközeinek, a szegeknek be nem gyógyított sebhelyei, és a lándzsa nyoma. Ezt a tapasztalatot tanúsítja mindegyik apostol.

3,16: „Az ő neve adott erőt a nevében való hit által ennek az embernek, akit ti láttok és ismertek, s a tőle származó hit adta meg neki az ép egészséget mindnyájatok szeme láttára” Péter felidézi a gyógyulás pillanatát. Hallgatói ismerték a gyógyult férfit bénán, most itt látják őt mozogni egészségesen. Ennek oka Jézus nevének említése volt, amit hittel fogadott a beteg, és semmi más beavatkozás nem történt, tehát a gyógyulás Jézus erejéből valósult meg. Ti ennek a ténynek szemtanúi vagytok. Péter nem mondja, talán biztosan nem is tudta, de sejthette, hogy ez a csoda majd tanúk által történő bizonyításra szorul, hiszen Jézus bírái nem nyelik le újabb vereségüket.

3,17: „Tudom azonban, testvérek, hogy tudatlanságból cselekedtetek, mint ahogy a ti elöljáróitok is”. Az apostol Mesterét követi ezzel a kijelentéssel. Jézus is mentegette gyilkosait, az értelmi szerzőket és a gyilkosság végrehajtóit egyaránt: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”.(Lk 23,34) De tudatosítani akar valami fontosat az apostol, amikor a „ti elöljáróitok”-ként említi a zsidó vezetőket. Péter már nem tartozik a zsidó közösséghez, ő már maga a legfőbb elöljáró Isten földi országában. A zsidók pedig megszűntek Isten királyságának lenni, mert elvetették az Újszövetséget és szerzőjét, Jézust.

 3,18: „Isten azonban ily módon teljesítette, amit minden prófétájának ajka által előre hirdetett, hogy az ő Krisztusa szenvedni fog”. Jézus korában a zsidók nagyon várták már a Messiást. Hatszáz éve elvesztették függetlenségüket, amikor 587-586-ban Nabukodonozor babiloni király elfogatta, megvakíttatta Cidkija királyt, miután szeme láttára megölték fiait. Vágytak a hazatérésre országuk és fővárosuk felépítésére, de megmaradtak adófizetőnek előbb a perzsák és médek birodalmának főhatósága alatt, majd az őket legyőző Nagy Sándor és görög utódai szigorú kényurasága alatt is. Ezeket váltották a rómaiak. Ellenük saját erejükből a zsidók nem tudtak jó eséllyel fellázadni, de voltak próbálkozásaik. Dániel próféta jövendölése szerint itt kellett lennie a Messiás eljövetele idejének (Dán 9,). Ebben ugyan az is szerepel, hogy megölik a felkentet és nem lesz a népe, amely megöli őt, de Jézus kortársai ezzel az eshetőséggel nem számoltak. Ezt a záradékot már valószínűleg a Hetvenes fordítás ki is hagyta, mint lehetetlent. Ezt a gyanúmat támasztja alá, hogy a Szent István Társulat által kiadott (1973), görög szövegből készült fordítás sem hozza. Ha tehát a görög (LXX) fordítás alapján gondolkodtak a Messiásról a Jézus korabeli zsidó vezetők, akkor nagyot tévedtek, mert a Messiásnak rengeteget kellett szenvednie, amiről sok próféta előre beszámolt majdnem forgatókönyv szerűen. Péter is erre hivatkozik.

 3,19: „Tartsatok tehát bűnbánatot, és térjetek meg, hogy eltöröljék bűneiteket”. A bűnbánat-tartás azt jelenti, hogy Istenhez vissza kell fordulni, vagyis azt kell elfogadni igazságnak, amit Ő nyilatkoztatott ki, és önzetlenül gyakorolni kell az Isten- és emberszeretetet. Jézust is úgy kell tekinteni, mint Isten Fiát, akit az Atya az ószövetségi áldozatok helyett fogad el egyetlen érvényes, világot megváltó áldozatnak (Zsolt 40,7-9) A bűnök megbánása terén pedig Jézus megtagadása és hóhérkézre adása legyen az első.

3,20: „hogy az enyhülés idői eljöjjenek az Úr színétől, és elküldje azt, akit hirdettek nektek, Jézus Krisztust”. Jézus Krisztus természetesen már eljött, véghezvitte a világ megváltásáért elrendelt áldozatot, kiontotta vérét mindenkiért a bűnök bocsánatára, de ennek érdemeiben csak az részesül, aki Őt hittel elfogadja. Ő készen áll lehajolni minden megtérőhöz. Ez egyelőre titokzatos módon történik, de majd eljön látható alakban az ég felhőiben = látható isteni dicsőségben. Akkor majd halálra ítélői is látják és leborulnak előtte. ( Mt 26,64)

3,21: „Őt ugyan az égnek kell befogadnia minden dolog helyreállításának idejéig, amelyről Isten szólt századok óta szent prófétáinak ajka által”. Jézusnak vissza kellett mennie az égbe feltámadása után a negyvenedik napon. Erről Ő maga is szólt szenvedése előtt (Jn 16,5-7), de sok próféta is ír az idők beteljesüléséről és a világ végéről.

3,22: „Mózes ugyanis megmondta, hogy Uratok, Istenetek hozzám hasonló prófétát támaszt majd nektek testvéreitek közül, őt hallgassátok mindenben, amit mond majd nektek”. Mózes utolsó beszédében szólt erről (MTörv 18,15.18). Tudta, hogy hamarosan meg kell halnia, népe elbizonytalanodik távozása után, vigasztalásnak szánta tehát az Úr ígéretét a további túlvilági segítség ígéretével. Itt azonban nem a nagy és kis próféták karára céloz, akiknek írása saját nevük alatt ránk maradt, vagy akikről más szent könyvekben olvashatunk (pl. Illés próféta a 1Kir 17-19), hanem a Messiásra utal. (Jn 1,21.45) Ezért hangsúlyozza a Zsidókhoz írt levél: „Sokszor és sokféle módon szólt hajdan Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső napokban pedig Fia által szólt hozzánk.” (1,1-2)

3,23: „Az történik ugyanis, hogy mindenkit, aki nem hallgatja ezt a prófétát,

Kiirtanak a nép közül”(Lev 23,29; MTörv. 13,19) Maga Jézus is hivatkozott arra, hogy az Ószövetség írásai róla szólnak. „Vizsgáljátok az Írásokat, hiszen azt gondoljátok, hogy azokban van örök élet számotokra. Éppen azok tesznek tanúságot rólam. Ti azonban nem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen”. (Jn 5,39-40) Aki tehát Jézust elutasítja, az nem hisz Mózesnek sem, mert az Ószövetség kellő támpontot nyújt Jézus nemzedékének, hogy igazolni tudja segítségükkel Jézus messiási küldetését. Jézus ellenségei ezt nem tették meg, mert nem akarták Őt Messiásnak elismerni. Be is teljesedett rajtuk Mózes jövendölése: 70-ben elpusztult Jeruzsálem, és benne pusztult Jézus minden ellensége.

 

3,24: „A próféták, akik szóltak Sámueltől kezdve és azután, mind hirdették ezeket a napokat”. Sok prófétai megnyilatkozásból elég Izajásra, Mikeásra, Dánielre hivatkozni.

 

3,25: „Ti vagytok a prófétáknak és a szövetségnek fiai, amelyet Isten atyáinkkal kötött, amikor Ábrahámnak azt mondta: Utódaidban nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (Ter 12; 3; 22,18) Micsoda örömnek kellett volna betölteni Jézus nemzedékét, ha megértik és befogadják Őt! Büszke öröm áradt volna szívükben, ha felfogják kiváltságos helyzetüket, a megszálló rómaiakat felvilágosíthatták volna ezer éves kiváltságukról: Íme, nem ti hoztatok nekünk életszínvonalat, birodalmi felemelkedést, öntudatot, hanem mi szültük meg nektek is a kezdettől megígért Megváltót. Gondoljunk arra, hogy a pogány római költő, Vergilius, milyen örömmel dolgozta fel költői ihletét: Eljött az Aranykor, megszületett a várva-várt Gyermek. Ezt persze Augustus császár azonnal magára alkalmazta. Nem hallott arról, hogy egy aprócska tartománya kétezer éves feljegyzésekkel rendelkezik, ott teljesülnek be az

Igaz Isten kinyilatkoztatásai, és nem a római császár a világ rég megjövendölt öröme, hanem a Názáreti Jézus! Nem a római birodalom, de még Róma város sem létezett, amikor már Isten megígérte Ábrahámnak: „Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége”. (Ter 12,3) Nem gyűlölni kellett volna Jézust, hanem gondolkodni, komolyan vizsgálni az Írásokat Jézussal kapcsolatban. A gyűlölet mindig nagyon rossz tanácsadó.

 

3,26: „Isten elsősorban számotokra támasztotta s küldte el Fiát, hogy megáldjon titeket, és így mindenki megtérjen gonoszságából”. Igen, Jézust Mikeás próféta úgy jelenti be népének, hogy Ő lesz majd maga az áldás, minden jó foglalata, maga a béke”. (Mik 5,4) Akik hittek benne, azok valóban áldottak lettek általa. Gábor főangyal már kegyelemmel teljesnek hirdeti az Édesanyját, Erzsébet pedig így köszönti: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse”(Lk1,42)


4,1: „Amíg ők a néphez beszéltek, odajöttek a papok, a templomőrség parancsnoka és a szaddúceusok”. Természetesnek mondható, hogy ilyen komoly csoportosulás feltűnt a hivatalos közegeknek, akik a templom rendjéért voltak felelősek. Ha pedig kicsit belehallgattak Péter beszédébe, azonnal gyanakodni kezdhettek, hogy nem kívánatos eseménynek lehetnek a tanúi. Különösen a szaddúceusok voltak kényesek arra, ha valaki a feltámadásról beszél, hiszen ők, a zsidó nép materialista pártja, nem hittek sem a túlvilágban, sem a feltámadásban, sem a lélek halhatatlanságában.

4,2: „Ezek bosszankodtak, hogy tanítják a népet és hirdetik a halálból való feltámadást Jézusban.” Már életében is sokat támadták Jézust, halála után talán megnyugodtak kissé, most azonban hangosan állítják itt a templomban ezek az ismeretlen emberek, hogy Jézus feltámadt halottaiból, él az égben, és a nevében gyógyult meg egy születésétől béna fiatalember. A főtanács tagjainak egy része is szaddúceus volt, a papság pedig szinte testületileg az. Kényes ügy tehát ez a jelenség.

4,3: „Kezet emeltek tehát rájuk, és őrizetbe vették őket másnapig, mert már esteledett”. A rendőri letartóztatásnak ma is fokozatai vannak. Ez az eljárás nem érhetett véget aznap, mert a főtanács nem ült együtt folyamatosan, estefelé pedig már összegyűjteni sem lehetett őket. Nyilván közölték Péterrel és Jánossal, hogy a hivatalos eljárás csak másnap kezdődhet el.

4,4: „De azok közül sokan, akik az igét hallgatták, hittek, úgyhogy a férfiak száma elérte az ötezret.” A két apostol tanítása tehát nem volt eredménytelen. Arra is számíthattak, hogy a hivatalos eljárás során lesznek majd tanúik, akik látták és hallották a történteket. A szemtanúk ugyanis a zsidó bírói eljárásban nagyon fontosak voltak. Nem is volt ez a tanúságtétel veszélytelen, mert a főtanács nyilván nem a csodát kifogásolja majd, hanem azt, hogy az általuk perbefogott Názáreti Jézus nevében történt isteni csoda. A főtanáccsal, mint nemzeti és vallási vezető testülettel pedig nem volt tanácsos ujjat húzni. –Az a megjegyzés, hogy a Jézusban hívő férfiak száma elérte az ötezret, igen számottevő. Rendkívül gyorsnak tekinthető Gyarapodás Jézus menybemenetele és a Szentlélek eljövetele óta, amikor még százhúszan voltak a keresztények.

 4,5-6: „Történt pedig másnap, hogy a vezetőembereik, a vének és az írástudók összegyűltek Jeruzsálemben, velük Annás főpap és Kaifás is, valamint János és Alexander és ahányan csak voltak a főpapi nemzetségből”. A főtanácsnak a fővárosban volt a székhelye. A vezetők a főpapok voltak. Valószínűleg Kaifás volt a csúcsvezető, hiszen Jézus halálra ítélésekor ő, mint annak az évnek a főpapja szerepelt. Ő tette föl a döntő kérdést Jézusnak, ő szaggatta meg elsőnek a ruháját, és ő mondta ki: Jézus káromkodott! Ezért méltó a halálra. (vö. Mt 26,65)

4,7: „Miután középre állították őket, megkérdezték: Milyen hatalommal vagy kinek a nevében tettétek ezt?” Minden bizonnyal alaposan tájékozódtak a béna meggyógyulásának körülményeiről, mielőtt behívták volna az apostolokat. Ők hívő emberek voltak, nem a csoda lehetőségét vonták kétségbe, és ha a hírek arról szóltak volna, hogy Jahveh nevében gyógyult meg a férfi, akkor nem is tartottak volna vizsgálatot. De mindenki a Názáreti Jézusra hivatkozott, akit ők minden áron elvetettek, kidobták a zsidó közösségből, pogány kézzel ölették meg, kifogásolták halála után, hogy Pilátus az ítélet jogcímét így fogalmazta három nyelven: „A Názáreti Jézus a zsidók királya” (Mt 27,37) Amikor pedig az őrség berohant hozzájuk húsvét hajnalán és egyértelműen tanúsították, hogy angyal dobta el a sír zárókövét, tehát nem emberi kéz, Jézus holtteste pedig már előbb kiment a sírból, tehát feltámadt, lepénzelték őket, hogy hazudják: A tanítványai ellopták holttestét. (Mt 28,11-15) Elhangzik a fontos kérdés: „milyen hatalommal vagy kinek a nevében tettétek ezt?” Ezek az egyszerűnek látszó emberek is lehetnek elvileg csodatévők, hiszen a próféták egy része is egyszerű ember volt. De nyilván érdeklődtek már előre a részletekről, és Péter hangosan beszélt a templomban a Názáreti Jézusról, mint akinek a nevében gyógyult meg a fiatalember. Itt azonban a vádlottak szájából akarták hallani a tényt. A téma kényes: a Názáreti Jézus is ott állt középen annak idején, amikor a pere folyt. Kihallgatták, bűnösnek mondták ki, mert Isten Fiának mondta magát. Ezt a kijelentését minősítették istenkáromlásnak, amiért a törvény halálbüntetést írt elő. Most nem kisebb ügy forog kockán, minthogy az a Jézus halála után csodát tud művelni? A megbízottainak tud ilyen isteni erőt kölcsönözni? Egy káromkodónak lehet ilyen hatalma? A tényállás tehát nagyon kényes.

4,8: „Ekkor Péter Szentlélekkel eltelve így szólt hozzájuk: Népünk vezetői és ti vének, halljátok!” Péter izgalom nélkül válaszol a tekintélyes gyülekezet előtt. Jézus mondta nekik még földi életében: „Amikor bíróság elé hurcolnak titeket, ne aggódjatok előre, hogy mit beszéljetek. Mondjátok azt, ami abban az órában megadatik nektek. Hiszen nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a Szentlélek”. (Mk 13,11)

 4,9: „Ti ma felelősségre vontok minket, mert jót tettünk egy beteg emberrel, hogy megtudjátok, hogyan lett újra egészséges”. Felelősségre vonni rosszat tevőket szokás. Tudjuk, hogy titeket mi izgat: a magatok rossz lelkiismerete! Hiszen ezen a helyen ítéltétek halálra azt, akinek a nevében mi csodát műveltünk. Úgy vélitek, hogy ti vagytok az igazság letéteményesei, illetőleg ti magatok hozzátok létre az igazságot. Óriásit tévedtek!

 4,10: „Vegyétek hát tudomásul mindnyájan, ti és Izrael egész népe, hogy a mi Urunknak, a Názáreti Jézus Krisztusnak neve által, aki ti keresztre feszítettetek, akit Isten feltámasztott halottaiból: őáltala áll ez itt előttetek egészségesen”. Péter tehát mindenkihez szól, aki Jézus halálra ítélésében részt vett: a főtanács itt, zárt ülésen, majd kint a téren, amikor rábeszélték a népet, hogy ők is követeljék Pilátustól Jézus elítélését.(Mk 15,11) Péter nem fél, egyenesen vádolja azokat, akik neki bíráik szeretnének lenni. Ekkor először találkoznak a főpapok és társaik azzal a tanúságtevéssel, hogy Jézus valóban feltámadt, él, és annyira él, hogy éltetni tud. Íme, itt az eredmény, ez a súlyos betegségből meggyógyult ember.

4,11: „Ez az a kő, amelyet ti, az építők, elvetettetek, s amely szegletkő lett”. Péter most a minden zsidó előtt ismert zsoltárt idézi (Zsolt 118,22). Ott arról van szó, hogy házépítésnél az építők nem tudtak mit kezdeni egy kővel, félredobták. Ez jelképes tett volt, előre jelezte, hogy majd az idők teljességében Isten új házat épít magának élő kövekből, és ennek a meghatározó köve az a kő lett, amelyet az építők elvetettek. Az új épületet, az újszövetséget, a zsidóknak kellett volna felépíteniük. De a szegletkő adva volt: a Názáreti Jézus. Az Ő lénye tud csak irányt szabni az új lelki épületnek, mert az valóban új kell, legyen, nem toldozása, foldozása az Ószövetségnek.

4,12: „és nincs üdvösség senki másban, mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kell”. Az üdvösség, üdvözülés Isten örök boldogságába való bejutást jelenti. Jézus halálával kiérdemelte, hogy megszabadultunk a kárhozattól: Ez a tárgyi, vagyis objektív megváltás. Aki részesülni kíván ebben, annak ezt a tanítást el kell fogadnia, és akarnia kell. A mennyországba jutni ugyanígy tárgyilagosan lehetséges, mert Jézus mennybemenetele alkalmával megnyitotta a menny kapuját, az addig meghalt és üdvösségre ítélt emberek lelkét diadalmenetben vezette be Atyja boldog színe látására. Péter apostol azt mondja ki a főtanács előtt, hogy ez a boldog mennybe jutás csakis Jézus nevében, az Ő akarata és ereje által lehetséges. A tanács tagjai nyilván megrökönyödve hallgatták ezt, hiszen ők még ószövetségi síkon gondolkodtak, különben is ők voltak azok, akik a Názáreti Jézust elvetették, semmibe vették vallomását, hogy Ő az áldott Isten Fia, aki majd a világ végén isteni fönségben láthatóan jön el, - most pedig ez a Jézus-tanítvány szemükbe mondja, sem Mózes, sem a Törvény nem tud mennybe juttatni emberfiát, csak a keresztre feszített, általuk megtagadott Jézus. De nemcsak nekik szól Péter kijelentése, hanem minden kor minden emberének. A most élőknek is. Napjainkban százával alapítanak új vallásokat. Ezeknek nagy része vissza akarja forgatni az üdvtörténetet az Ószövetségbe. Tagadják Jézus istenségét. Átírják a Szentírást. Ki nem ejtik Istennel kapcsolatban az Atya nevet. Ennek az oka, hogy tagadják a Szentháromságot, és ha Atyát mondanak, akkor Fiút is kell vallaniuk. „Aki vallja, hogy Jézus az Isten Fia, abban Isten benne marad, és ő Istenben”.(1Jn 4,15) „Ki más győzi le a világot, mint aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?” (1Jn 5,5) Amint Péter komoly figyelmeztetést adott a főtanácsnak és rajtuk keresztül a zsidó népnek, hogy meg kell térniük, hinniük kell Jézus istenségében, ha üdvözülni akarnak, úgy kell nekünk is figyelmeztetnünk a Jézus-tagadókat: „Minden lélek, amely vallja, hogy Jézus Krisztus testben eljött, Istentől van. És minden lélek, amely nem vallja Jézust, nem Istentől van. Az Antikrisztus az, akiről hallottátok, hogy eljön, és már most a világban van”.(1Jn 4,2-3) Fel kell világosítani azokat, akik dicsekszenek, hogy ők az első üdvözültek lesznek: ha nem hisznek Jézus Krisztusban, egyáltalán be sem jutnak a mennybe, mert a vallásalapítójukat nem Isten angyala ajzotta, hanem az Antikrisztus, benne a sátán.


5,1-2: „Egy bizonyos Ananiás nevű férfi is a feleségével, Szafirával együtt földet adott el, de a felesége tudtával csalárdul megtartott valamit a föld árából, s csak egy részt hozott el és tett az apostolok lábához”. A házaspár tehát jót akart tenni, áldozatot hoztak közös megegyezéssel. Igényt tartottak a hálás köszönetre és az áldozatért járó különös tiszteletre i. Gondolták, úgy sem tudja meg senki, hogy ők mennyi pénzt kaptak a földért, és odaadták-e a teljes összeget az Egyháznak.
5,3: „Péter azonban így szólt: Ananiás, miért ejtette a sátán kísértésbe a szívedet, hogy hazudj a Szentléleknek, és csalárdul visszatartsd a föld árát?” Itt tehát arról van szó, hogy a kétszínűség bűnét felfedi a Szentlélek, figyelmezteti Pétert, aki a közösség színe előtt azonnal szóvá is teszi a csalafintaságot. A közösség bizalomra épül. A kimondott szónak igaznak kell lennie, mert a hazugság megmételyezi az egymás iránti feltétlen bizalmat, és az eljátszott becsület borzasztó nehezen szerezhető vissza. Az Isten országa az igazságra és szeretetre épül.Erről mindenkinek keményen kellett tudomást szereznie, hogy tiszta legyen a jövő.

5,4: „Ha megmaradt volna, magadnak maradt volna, és magad rendelkeznél azzal, amit eladtál. Miért vetemedett tehát szíved erre a dologra? Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek!” Ez a kétezer éves történet a ma emberének érthetetlen. A hazudozás általános szokássá vált. Sokan nem mondanak igazat, hogy mást tévedésbe ejtsenek, és ebből hasznot is húznak. Mások sejtik a hazugságot, de nem szólnak, hogy megmentsenek becsületes embereket, akik feltételezik, hogy mindenki más is becsületes. Akadnak olyanok is, akik segítik a hazudozókat tapssal, helyesléssel, szekerüket tolják. Isten előtt felel mindenki ezekért a tettekért. Ha pedig a hazugsággal anyagi kárt is okoznak akár a hazugok, akár tettestársaik, anyagilag is felelnek kártérítéssel. Keresztény embernek tudnia kell, hogy az ördög országa hazugság és gyűlölet. Aki nem hisz Jézusnak, ezt kell hallania Tőle: „Ti az ördögatyától vagytok, és atyátok kívánságait akarjátok cselekedni. Ő gyilkos volt kezdet óta és az igazságban meg nem állt, mert nincs benne igazság. Amikor hazugságot szól, magától beszél, mert hazug, és a hazugság atyja. Én azonban az igazságot mondom, azért nem hisztek nekem. Ki vádolhat engem közületek bűnnel?” (Jn 8,44-46)  

5,5: „Amint Ananiás ezeket a szavakat hallotta, összeesett és meghalt. Erre nagy félelem fogta el mindazokat, akik ezt hallották”. Bizonyára Péternek sem volt könnyű ezeket a szavakat kimondania, látni a hirtelen halálra váló embert, amint rémült tekintettel összerogy, de ő nem a maga elgondolását hajtotta végre, hanem Isten parancsát közvetítette: általa érzékeltette az Úr, hogy az igazság az Ő országának alappillére, megsérteni nem szabad. Mondhatnánk így is: halálosan komolyan kell venni, akár rögtön elszámoltat Isten, akár csak később. A jelenlévők döbbenete is azt mutatja, hogy ezt eddig senki sem vette ennyire tragikusnak. Mint a hogy később is szeretnék elmismásolni a könnyelműen kimondott „kegyes” hazugságokat: csak azért hazudtam, mert az igazság kimondása szomorúságot okozott volna. Aquinói Szent Tamás ifjú diák korában is keményen becsületes volt ezen a területen is. Egyszer társaival beszélgettek, amikor elrikkantotta magát az egyik tréfamester: Nini! Ott repül egy ökör! Tamás a jelzett irányba nézve kereste tekintetével a repülő ökröt. Harsány röhej. Ő pedig halálosan komolyan kimondta véleményét: Inkább elhiszem, hogy az ökör röpül, mint hogy egy keresztény hazudik.

5,6: „Az ifjak pedig fölkeltek, felemelték, kivitték és eltemették”. Nyilván meglepődtek a jelenlévő fiatal férfiak is, de aki meghalt, el kell temetni. Ha Péter akkor kieszközli Istentől, hogy feltámaszthassa Ananiást, ez kiskaput nyitott volna a közgondolkodásnak: Jó-jó, a parancs kemény, de hát van kibúvója is, mint a később, napjainkban is állandóan visszatérő jelenség, hogy a paragrafusok kunkoraiban ügyesen lehet lavírozni.

 5,7: „Körülbelül három óra múlva belépett a felesége, aki nem tudta, hogy mi történt”. A közösségből senki nem futott el, hogy értesítse az asszonyt. Ez ma elképzelhetetlen, hogy valaki azonnal ne kapná elő a mobiltelefonját, és neki, de talán az összes hírügynökségnek, napilapnak ne adna hírt a szenzációról. Istennek azonban az volt a célja, hogy az asszony lelkében szabadon alakuljanak a döntések. Ezért hagyta, hogy ilyen gondolatok nyüzsögjenek az eszében: a férjem már biztosan odaadta a pénzt, learatta a közösség elismerését, bámulatát,hogy milyen nagylelkűek vagyunk. Lassan majd én is öltözöm, kellően felkészülök a belépés kirobbanó tapsára, a csillogó tekintetekre, szép szavak özönére. Nyilván maga Péter is őszinte elismeréssel nyújt majd kezet. Lám, egy kis hazugsággal milyen diadalt lehet aratni!

5,8: „Péter megkérdezte tőle: Mondd nekem, asszony, csakugyan ennyiért adtátok el a földet? Az így felelt: Igen, annyiért”. A siker megér egy kis hazugságot részemről is, gondolhatta az asszony. A kigondolt sikerélmény elvakította. Nem figyelt fel arra, hogy körülötte döbbenten állnak a jelenvoltak, akik tisztán látták a férj hazugságának azonnali súlyos büntetését. Tele lehettek aggodalommal: Jaj, csak az igazságot mondja az Egyház színe előtt ez a szerencsétlen, aki még feleségnek gondolja magát, pedig özvegy. De hát vannak hazudozók, akik saját hazugságaiktól elbódultan nem veszik észre a józan tekinteteket, amelyekből életmentő igazságot, megbánást lehetne kiolvasni.

 5,9: „Erre Péter azt mondta neki: Mire volt jó megegyeznetek abban, hogy megkísértitek az Úr Lelkét? Íme, akik eltemették férjedet, az ajtónál állnak, s téged is kivisznek”. Péternek ismét ki kellett mondania az igazságot, aminek hallatára újra lesújtott a halál. Nem Péter ölt vagy öletett, hanem az élet Ura vette el egy megtévedt ember életét. Ismételten üzenetet hagyott nekünk, hogy az Isten országa alapját képező igazság szent és sérthetetlen, de ha valaki ezt nem veszi tudomásul, az ítélettel kell szembenéznie. Szafira három órát kapott, és biztosan kapott hozzá elegendő segítő kegyelmet is, hogy visszavonja megegyezésüket a hazugságban. Ő ezt nem használta föl, a hiúság elvakította. A sorsa – sajnos-, nem egyedi!

5,10: „Nyomban összeesett a lábainál és meghalt. Az ifjak pedig beléptek, halva találták, erre kivitték és eltemették a férje mellé”. A zsidóknál szokás volt a halottat a halál napján eltemetni. Ebben az esetben istenítéletről lévén szó, senki nem aggodalmaskodott, hogy netán tetszhalott lehetne a házaspár.

 5,11: „Ekkor nagy félelem fogta el az egész egyházat és mindazokat, akik ezeket hallották”. A megdöbbenés leírhatatlan volt. Mindenki ismerte a 8. parancsolatot, tudták, hogy hazudni nem szabad, de tapasztalatból azt is ismerték, hogy az emberek időnként kisebbet-nagyobbat mégis hazudnak, füllentenek, és semmi érzékelhető következménye nincsen. Miért keletkezett itt ennyire szigorú, két gyors halált követelő ítélet egy ilyen emberi hiúságból elkövetett hazugságra? A szövegből arra következtethetünk, hogy a keresztényeknek szembesülniük kellett azzal, hogy nekik komolyan kell venniük Isten 8. parancsát is, annál is inkább, mert övék az Isten országa, vagyis bennük él Isten szellemisége, az igazság és a szeretet világa. Ez nem tűri el a hazugságot. Ennek híre futott a településen, akik szimpatizáltak a kereszténységgel, Isten követelményeit elevenen megtapasztalták: be akarok lépni egy isteni közösségbe, ott nagy kegyelmi előnyök várnak rám, de ehhez előfeltétel, hogy kilépjek a sátán országából, amely a hazugság és gyűlölet világa.

 5,12: „Az apostolok keze által pedig sok jel és csoda történt a nép között. Mindnyájan egy szívvel voltak együtt Salamon csarnokában”. Az előbbi eset nemcsak, hogy nem vette el kedvét a jóakaratú istenkeresőknek, hanem az újabb csodák láttán lelkesen belátták, hogy a keresztények élete valóban Istenhez viszi közel a megtérőket. Salamon tornáca távolabb esett a templom áldozati udvarától, nem kellett attól tartani, hogy az új keresztények netán még fontos értéknek tartsák a Jézus keresztáldozatát előkészítő ószövetségi áldozatokat. Meg az is vezethette az apostolok megfontolását, hogy ott a férfiak mellett az asszonyok is jelen lehettek.


5,21b: „Mikor megérkezett a főpap és akik vele voltak, összehívták a főtanácsot, vagyis Izrael fiainak összes vénjét, és elküldtek a börtönbe, hogy elővezessék őket”. A főpapnak és a főtanácsnak fogalmuk sem volt az angyali mentőakcióról. Teljes hatalmi fensőbbséggel az arcukon bevonultak a templom területére, elfoglalták termüket, helyüket, hogy kellő fenséggel fogadhassák a zavart keltő foglyokat. Izrael összes vénje! Ők persze azt sem tudták, hogy Jézus halálával véget ért az Ószövetség, semmi joga elnöküknek, a főpapnak főpapi funkcióra, hiszen az örök főpap bemutatta önmagát áldozatul, és Isten szemében nincsen más illetékes a közvetítésre Isten és emberek között.

5,22: „De amikor a szolgák odaértek és kinyitották a tömlöcöt, nem találták ott őket”. Megérkezett az első hivatalos jelentés, hogy a mennyország másként gondolkodik és intézkedik, mint egykori földi helyettesei. A foglyok nincsenek a börtönben! Hogyan!? Mi történhetett, hogy üres a jól bezárt tömlöc?

5,23: „Visszatértek tehát és jelentették: A börtönt egész gondosan bezárva találtuk ugyan, az őrök is ott álltak az ajtók előtt, de amikor benyitottunk, senkit sem találtunk ott”. A szolgák saját elképedésüket látták viszont a főtanács arcán, amikor előadták a tapasztaltakat. Nem gyanakodtak semmi különösre, amint odaértek. Az őrök rendben strázsáltak. A kulcsokat ők hozták, ők nyitották az ajtókat is. A cellába lépve jött a meglepetés: Nincs ott senki! Hihetetlennek tűnő történet. Pedig ezer évvel korábban Jézus ősapja, Dávid, már átélt hasonló élményt. Amikor Saul király háromezer harcossal üldözte az ártatlan Dávidot, az éj leple alatt leballagott a hegyről a király táborába. Átlépkedett vitézével együtt az alvó katonák, majd a testőrök között. A vitéz felajánlotta, hogy egyetlen lándzsadöféssel földhöz szögezi a királyt. Dávid nem engedte meg üldözője kivégzését, pedig őt magát már korábban Saul utódjaként királlyá kente Sámuel próféta. Csak a király lándzsáját és ivópoharát vitte magával, hogy bizonyítani tudja nagylelkűségét. Mindezt megtehette Dávid, mert a seregre „az Úr mély álmot bocsátott”. (1Sám 26,12) A szentirási élményt ismerhették a vének és főpapok. Még arra is gondolhattak volna: Nem kellene felvetni a kérdést: eme tanítványok Ura véletlenül nem utóda annak a Dávidnak? Most ugyanazt a különleges eljárást választotta: elfedte az őrök szeme elől a börtönből kimenekített apostolokat? A háromezer katona mély altatása nem nagyobb gond Istennek, mint egy angyallal végrehajtott fogolyszöktetés.5,24: „E szavak hallatára a templomőrség parancsnoka és a főpapok megdöbbentek azon, ami történt”. Nem csoda ez a megdöbbenés. Ők Jézust csalónak tartották, káromkodással vádolva ítélték halálra, megtagadták Pilátus előtt és keresztre feszíttették vele. Most pedig a tanítványai meggyógyítottak egy születésétől béna férfit, túlvilági közreműködéssel kiszabadultak a börtönből. Mi várható még?

5,25: „Ekkor beállított valaki, és hírül hozta nekik:Íme, a férfiak, akiket börtönbe vetettetek, a templomban állnak és tanítják a népet”. Újabb meglepő fejlemény. Valami csodával kimenekültek a hatóság börtönéből, s a helyett, hogy elmenekültek volna, itt a közelben, a biztos újabb elfogatás veszélyében folytatják küldetésüket. Nemcsak, hogy nem félnek, de hősöknek bizonyulnak. Ez a Jézus halottként hogyan tudna nekik ekkora erőt kölcsönözni?Nem kellene Jézus ügyében elgondolkodni, és valami becsületes megoldást keresni


5,27: „Majd odahozták és a főtanács elé állították őket. A főpap szemükre vetette:” Bekísérték tehát őket a tanácsterembe. A főpap szemükre hányta, hogy előző napi tilalmuk ellenére mégis folytatják a tanúságtételt Jézus mellett. Nem a csoda ellen van kifogásuk, hanem Jézus Krisztus ellen. Ha a nevében művelt gyógyítást csodának elismerik, akkor el kell ismerniük ezzel Jézus istenségét és a saját gonoszságukat be kell vallaniuk, amit vele szemben elkövettek. Megpróbáltak hát tekintélyveszteség nélkül kikerülni e kínos helyzetből. Ezért rá akartak ijeszteni a két egyszerű emberre: számon kérték tőlük, miért nem teljesítették legfőbb elöljáróik tilalmát, amelyet előző nap közöltek velük.

5,28: „Parancsban hagytuk meg nektek, hogy ne tanítsatok az ő, s lám, ti betöltöttétek Jeruzsálemet tanítástokkal, s ránk akarjátok hárítani annak az embernek avérét”.Parancsot Csak a felettes hatóság adhat beosztottjának vagy az úr a szolgájának. Ez a vének tanácsa úgy vélte, hogy még mindig a mózesi törvények vannak érvényben. Eszükbe sem jutott, hogy Mózes maga adta írásba szóbeli intelmét: „Prófétát támaszt neked az Úr, a te Istened a te saját nemzetségedből s a te testvéreid közül, úgy, mint engem: arra hallgass”. (MTörv 18,15) Mózes tehát önmaga bejelenti, hogy az ő általa adott vallási berendezkedés nem örökérvényű, hanem majd jön a nép köréből felbukkanó új küldött, akit éppúgy igazol Isten nagy csodákkal és hatalommal, mint őt. Arra kell majd hallgatnia Izraelnek. A Názáreti Jézusban ez a mózesirendelkezés és a sok egyéb messiási jövendölés mind beteljesült. Az Őt igazoló csodák, legfőképpen halottaiból való feltámadása igazolta. Ő Isten mindent beteljesítő nagy Prófétája. A ti vétketek, hogy nem fogadtátok el Isten akarata szerint. Hiába mondjátok, hogy mi akarjuk rátok hárítani az ő vérét. Ti magatok ordítottátok Pilátus előtt, amikor ő igaznak jelentette ki Jézust: „Én ártatlan vagyok ennek a vérétől. Ti lássátok! Az egész nép azt felelete: Az ő vére rajtunk és gyermekeinken”. (Mt 27,24-25)

5,29: „Erre Péter és az apostolok azt felelték: Inkább kell engedelmeskednünk Istennek, mint az embereknek”. Mózes által Isten parancsolt, amíg élt. De beszédei bezártával Isten elvette tőle megbízatását, átadta Józsuénak „Józsue, Nun fia pedig megtelt a bölcsesség lelkével, mert Mózes rátette kezét, emiatt Izrael fiai engedelmeskedtek neki és így aszerint tettek, ahogy az Úr meghagyta Mózesnek”. (MTörv 34,9) Mi ezt követjük. Jézus az Istentől küldött Megváltó. Mi neki engedelmeskedünk. Ti pedig egyszerű emberek vagytok már Isten és a mi szemünkben is.

5,30: „Atyáink Istene feltámasztotta Jézust, akit ti a fára függesztve megöltetek”. Igen, ti fordítva gondolkodtatok, mint az Írás: A vétkes zsidók gyógyulásáért mondta Isten Mózesnek: „Készíts egy rézkígyót és tedd ki jelül: amelyik megmart feltekint rá, az életben marad”. (Szám 21,8) Egyik farizeus társatoknak megmondta Jézus: „Ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell majd az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy mindannak, akihisz, örök élete legyen őbenne”. (Jn 3,14-15) Gonoszságotok ellenére minden beteljesült.  

5,31: „Isten fejedelemmé és Üdvözítővé emelte őt jobbjával, hogy bűnbánatot és bűnbocsánatot adjon Izraelnek”. Szent Péter úgy folytatja érvelését, mint az előzőkben tette: azt hangsúlyozza, hogy a zsidók által Istennek ismert első Személy adta Jézusnak a nagy kitüntetéseket, hogy ti. Fejedelem és üdvözítő legyen, tehát nem Jézus adományozta ezeket önmagának. A fejedelem cím azonos értékű itt a királyival. A Messiás uralkodó. Az üdvözítő pedig megnyitja az egeket népe számára, hogy ne csak Ábrahám kebelére jussanak az üdvösségre ítélt ószövetségi lelkek, hanem mehessenek be a mennyországba, Ábrahám Istenének színe látására. Péter hivatkozhatott volna Jézus kijelentésére, amelyet a zsidókkal vívott szócsatában mondott: „Ábrahám, a ti atyátok, ujjongott, hogy láthatja az én napomat. Látta és örvendezett.” (Jn 8,56) De nem tette meg, mert azzal még bonyolultabbá vált volna okfejtése. A bűnbánat és bűnbocsánat nem felesleges szóismétlés. Jézus először kegyelmet nyújtott a zsidóknak, hogy legyen erejük megbánni bűneiket. Amikor ugyanis a bűnös megbánja a bűneit, Isten akkor tud bocsánatot adni. Ezt először Izraelnek biztosította az Úr. Gondoljunk arra, hogy Jézus működése alatt mennyire vigyázott, hogy Izrael kiváltságait ne csorbítsa. Nem űzte ki rögtön a pogány asszony kislányából az ördögöt, mondván: „Nem való elvenni a gyerekek kenyerét, és odadobni a kiskutyáknak”. Először tehát a zsidók kapják a Messiás javait, csak utána, amikor ők ezt gonoszul visszautasítják, akkor iktatja ki őket az Úr az üdvösség szolgálatából, mint első közvetítőket.

5,32: „Ezeknek a dolgoknak tanúi vagyunk, mi és a Szentlélek, akit Isten megadott mindazoknak, akik engedelmeskednek neki”. Péter itt nem tartja magát és társait a Szentléleknél fontosabbaknak. Nem azért írja először,”mi”, hanem egyszerűen arra gondolhat, hogy a tanúságtétel tapasztalható módon emberektől származik, és csak akkor kell természetfölötti síkról is kérni a tanúságot, ha a szemtanúkat nem fogadják el. Lukácsnál ezt olvassuk: „Ti tanúi vagytok ezeknek. Én majd elküldöm nektek Atyám ígéretét” (Lk 24,48-49)

5,33: „Mikor ezt hallották, feldühödtek, és arra gondoltak, hogy megölik őket”. A vitapartnerek mikor szoktak elvek és érvek helyett feldühödni? Amikor érzik, hogy a másik félnek igaza van. Ilyen esetben kerül elő a bunkósbot, és az erőszak dönti el a vitát. A főtanács is erre a módszerre fanyalodott, amikor Pétert meghallgatta. Igaz, ez az álláspont

Akkor még nem fajult tettlegességre, később, Szent István diákonus szónoklata végén őt azonnal halálra ítélt (ApCsel 7,54- 58)

5,34: „Ekkor azonban egy bizonyos Gamáliel nevű farizeus, aki az egész nép előtt tiszteletben álló törvénytudó volt, felállt a főtanácsban, és rövid időre kiküldte az embereket”. Gamáliel meg tudta őrizni higgadtságát, és megpróbálta társait is józan belátásra bírni. Ma úgy mondják, hogy zártkörű megbeszélést rendel el a bizottsági elnök. Ne hallja senki illetéktelenül a józanság szavát.

5,35: „Azután beszédet intézett hozzájuk: Izraelita férfiak, vigyázzatok magatokra, mit tesztek

Ezekkel az emberekkel!” Izraelita férfiaknak szólítja társait. Ezzel hangsúlyozni kívánja, hogy az idősek tanácsa istenfélő nép bölcs öregeiből áll. Nem is süket és vak bálvány az ő istenük, hanem a mindentudó és végtelenül igazságos élő Isten nevében kutatják az igazságot. Ítéletetek tehát annak a nevében hangzik el, aki mindent jól tud. Ezek az emberek pedig nem gonosztevők, jót tettek egy súlyos beteggel, és ezt csak Isten segítségének a jeleként szabad tekinteni.

5,36: „Mert a közelmúltban fellépett Teudás, azt mondta önmagáról, hogy ő nagy valaki és szám szerint mintegy négyszáz férfi csatlakozott hozzá. Őt megölték, azokat pedig, akik hittek neki, mind szétszórták és semmivé lettek”. Gamáliel nyugodtan, higgadtan beszél. A közelmúltból említ példákat, tényeket. Ismerhette ezt a régi megállapítást: „a T tényekkel szemben semmit sem érnek az érvek”. Teudás is azok közé tartozott, akik kihasználták az általános várakozást a Messiás eljöveteléről. Letelt ugyanis az a hetven évhét, amelyről Dániel próféta jövendölt a babiloni fogság végén. ( Dán 9,24-27) Az a négyszáz férfi a rómaiak ellen lázadó, népéért és hazájáért lelkesedő (zelóta) tömegből verbuválódott. Ilyen zelóta volt apostoli meghívása előtt Simon Alfeus fia is (vö. Lk 6,15).

5,37: „Őutána az összeírás napjaiban fellépett Galileai Júdás, és magához csábította a népet. Ő is elpusztult, s akik egyetértettek vele, azokat mind szétszórták” Nem valószínű, hogy Gamáliel arról az összeírásról beszél, amelynek idején Urunk, Jézus Krisztus született. Jézus születése, annak helye és ideje sehol nem került szóba pere folyamán. Egyébként a római hatóságok elég gyakran rendeltek el embert és vagyont érintő összeírást az adók kivetése miatt.

5,38-39: „Ennél fogva én most is azt mondom nektek: hagyjátok magukra ezeket az embereket és engedjétek el őket, mert ha ez a terv vagy mű emberektől van, elenyészik. Ha azonban Istentől van, nem ronthatjátok le, nehogy az történjék, hogy Isten ellen hadakoztok”. Gamáliel okos tanácsot ad a főtanács tagjainak. Rá kell bízni ezt is a Gondviselésre. Alapítóját már kivégeztétek, ez a maroknyi kis csapat nevetségesen kevés és szegény ahhoz, hogy önerejéből fennmaradjon. Ha viszont Isten hívta életre ezt a mozgalmat, akkor az Ő végtelen ereje élteti, és ti, mint buzgó istenhívők, nem is harcolhattok ellene.

5,40: „Igazat adtak neki. Azután előhívták az apostolokat, megverették őket, és meghagyták nekik, hogy semmiképp se beszéljenek Jézus nevében, majd elbocsátották őket”. Fura magatartás egy komoly ítélőszéktől. Nem találják a vádlottakat bűnösnek. A tanácskozáson egyetlen javaslat hangzott el, amely kedvező ajánlatot tartalmazott a vádlottak javára. Fel kellett volna őket menteni és elengedni. Ehelyett büntetést szabnak ki rájuk, ezt azonnal végre is hajtják, és megfenyegetik őket, hogy ha mégis kitartanak Jézus mellett, akkor nagyobb bajok is következhetnek. Hol itt az igazság?

5,41: „Azok pedig örvendezve eltávoztak a főtanácsból, mivel méltónak találtattak, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek”. A fura ítélet után furcsa magatartást tanúsítanak a vádlottak is. Nem fenyegetőznek se Istennel, se emberrel. Nem rázzák öklüket az igazságtalanság miatt. Láthatóan boldogok. Péterben talán itt fogalmazódott meg későbbi levelében ránk hagyott öröksége: „Szolgák, engedelmeskedjetek uraitoknak teljes félelemmel, ne csak a jóknak és szelídeknek, hanem a szigorúaknak is. Mert kegyelem az, ha valaki Isten iránti lelkiismeretességből igazságtalanul szenvedve tűri a viszontagságokat. Hiszen miféle dicsőség az, ha vétkeztek, és azért viselitek el a pofonokat? De ha jót cselekedtek, és békével tűrtök, ez kedves Isten előtt. Hiszen erre vagytok hivatva, mert példát hagyva nektek, Krisztus is szenvedett értetek, hogy az ő nyomdokait kövessétek. Ő, aki bűnt nem cselekedett, s álnokságot sem találtak szájában, aki, mikor szidalmazták, maga nem szidalmazott, mikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta magát az igazságos Bíróra” (1Pét 2,18-23)


7,51: „Ti keménynyakúak, körülmetéletlen szívűek és fülűek! Ti mindenkor ellenálltatok a Szentléleknek: amint atyáitok, úgy ti is”. Keménynyakú az, aki nem tud meghajolni az igazság előtt, hanem védi a maga igazát hajthatatlanul. A körülmetélés Ábrahám idejéből volt jele az egy igaz Istennel kötött szövetségnek. Ábrahám leszármazottainak fiútagjait nyolcnapos korában metélték körül. Így lett részese az Ábrahámnak adott áldásnak. Jézust is így metélték körül. Valószínűleg ekkor kapták meg a megszentelő kegyelmet a fiúk Jézus Krisztus érdemeit elővételezve. Itt a szívre és a fülre is kiterjeszti a szónok a körülmetéltség fogalmát, ami a természetben végrehajthatatlan feladat, tehát kizárólag lelki síkon értendő: a szívet és a fület is kegyelemben kellene részesíteni, hogy a Szentlélek kegyelméből a fülük meghallja, a szívük befogadja a Szentlélek üzenetét, és meg tudjanak térni7,52: „Melyik prófétát nem üldözték atyáitok? Igen, megölték őket, akik annak az Igaznak eljöveteléről jövendöltek, akinek ti most árulói és gyilkosai lettetek”. Maga Jézus is kemény szavakkal ítéli el nemzedékét az ősapákkal együtt: „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert síremlékeket építetek a prófétáknak, és feldíszítitek az igazak sírjait, s azt mondjátok: HA atyáink napjaiban éltünk volna, nem lettünk volna társaik a próféták vérében. De ti magatok tanúsítjátok, hogy fiai vagytok azoknak, akik a prófétákat megölték. Ti is betöltitek atyáitok mértékét! Kígyók, viperák fajzatai! Hogyan menekülhetnétek meg a gyehenna ítéletétől? Ezért, íme, küldök hozzátok prófétákat, bölcseket és írástudókat. Közülük egyeseket megöltök majd és keresztre feszítetek, másokat megostoroztok zsinagógáitokban, és üldöztök városról-városra. Így rátok száll minden igaz vér, amelyet kiontottak a földön az igaz Ábel vérétől Zakariásnak, Barakiás fiának véréig, akit megöltetek a templom és az oltár között. Bizony, mondom nektek: rászáll mindez erre a nemzedékre”. (Mt 23,29-36) Istvánt igazolják Jézus szavai. Ő pedig már nem a régmúltnak, hanem a napjainak történelmét idézi. Igaznak vallja Jézust, és nemcsak az akkori főtanácsot nevezi Jézus gyilkosának, hanem a maga korabelit is. A vádlottból vádló lesz: árulónak nevezi őket és gyilkosainak is.

7,53: „ti, akik angyalok szolgálatával kaptátok a törvényt, de meg nem tartottátok”. Mózes úgy nevezi a Sínai hegyen vele beszélőt: az Úr. Ő tehát Jahve h-nak nevezi a vele beszélő túlvilági lényt, aki népével közli parancsait és szövetséget is köt: „Mózes pedig felment Istenhez. Ekkor az Úr szólította őt a hegyről”. (Kiv 19,3) Ugyanakkor Pál apostol Krisztust is említi: „Mindnyájan ugyanazt a lelki eledelt ették, és mindnyájan ugyanazt a lelki italt itták, ittak ugyanis az őket követő lelki sziklából, a szikla pedig Krisztus volt”. (1Kor 10,3-4) Többször előfordul, hogy Isten küldötteit, az angyalokat a küldetést adó Isten személyének mondja a Szentírás (vö.Bír 6,11-18) Lehetséges az is,hogy István Isten kíséretét nevezi meg ezen a helyen. A baj lényege, hogy a mennyből kapott törvényt mulasztották el megtartani.

7,54: „ Amikor ezeket hallották, megdühödtek szívükben, és fogukat csikorgatták ellene”. A düh a szívben keletkezik, de utat tör magának: a szemen, arcon azonnal meglátszik, mert eltorzul az ember ábrázata. A zsidóknál a ruha megszaggatása is a felindulás, felháborodásjele volt, ugyanígy a fogcsikorgatás. A százhúsz éves Mózesről írja a Biblia: „Százhúsz esztendős volt Mózes, amikor meghalt; szeme nem volt homályos és fogai nem mozogtak”. (MTörv 34,7) a sokkal fiatalabb tanácstagok nyilván ugyanilyen ép fogú társaság volt. A fogcsikorgatás a fájdalom jele is lehet, mint az utolsó ítéleten lesz majd.(vö. Lk 13,28) Lehetett még fenyegető jellege is ennek a fogcsikorgatásnak: a támadó vadállatok vicsorítanak éles fogaikkal.

7,55: „Ő azonban Szentlélekkel telve föltekintett az égre, látta Isten dicsőségét, és Jézust Isten jobbja felől állni”. István Jézust személy szerint nem ismerte. Nem látta életében. Most, amikor a főtanács előtt védi Jézus ügyét, az apostoloktól kapott tanításra támaszkodott érvelésében. De rá is vonatkozott Jézus ígérete: „De óvakodjatok az emberektől! Mert átadnak benneteket a törvényszékeknek, és zsinagógáikban megkorbácsolnak majd titeket. Helytartókhoz és királyokhoz hurcolnak benneteket miattam, hogy tanúságot egyetek előttük és a pogányok előtt. Amikor pedig átadnak titeket, ne aggódjatok előre, hogy hogyan, vagy mit beszéljetek. Mert megadatik nektek abban az órában, hogy mit mondjatok. Hiszen Nemti vagytok, akik besszéltek, hanem Atyátok Lelke az, aki beszél általatok”. (Mt 10,17-20) a Szentlélek emeli föl tekintetét, Ő mutatja meg Jézust, hogy a mennyben van, Isten jobbján áll, vagyis részesül az Atya hatalmában és dicsőségében.

7,56: „Megszólalt: Íme, nyitva látom az egeket, és az Emberfiát állni az Isten jobbja felől”. Ez a csodálatos élmény igen alkalmas pillanatban jött segítségére. Valószínűleg meglepte őt magát is, és döntő fordulatot hozott a perben. A vádlott azt állítja, hogy látja élve, isteni fényben azt, akit a főtanács néhány évvel korábban istenkáromlóként halálra ítélt, és a rómaiakkal ki is végeztetett. A keresztre feszítését végignézték, halálát megállapították, Pilátustól a sírja őrzését követelték: „Uram! Emlékszünk, hogy ez a csaló még életében azt mondta: Három nap múlva föltámadok. Parancsold meg tehát, hogy őrizzék a sírt a harmadik napig, nehogy odamenjenek a tanítványai, ellopják őt, és azt mondják a népnek. Feltámadt a halottak közül, és ez az utóbbi csalás rosszabb legyen az előzőnél” (Mt 27,63-64) Amikor pedig húsvétvasárnap reggel a főpapokhoz rohantak halottfehéren az őrök, elhebegték, hogy hajnalban hirtelen megmozdult a sír ajtaját elzáró szikla, odaröpült közéjük, és az angyal, aki odadobta, villámló szemekkel nézve őket, ráült a sziklára. Belestek a sírba, üres volt. „Erre azok összegyűltek a vénekkel, tanácsot tartottak, majd sok pénzt adtak a katonáknak, és azt mondták nekik: Mondjátok azt: A tanítványai éjjel eljöttek és ellopták őt, amíg mi aludtunk.”(Mt 28,12-13) a katonák elfogadták a sok pénzt, elterjesztették a hazugságot a zsidók között.Most azonban ez a fiatalember látja őt feltámadottan az égben. Micsoda leégés lesz, ha a nép ezt meghallja!

7,57: „Erre ők fennhangon kiáltva befogták fülüket, és egy akarattal rárohantak”. Nehéz az igazsággal szembenézni. Húsvét reggel kellett volna bevallaniuk, hogy Jézus halálának oka az ő makacs gonoszságuk volt. Már korábban is gyűlölték őt, rendreutasították társukat, Nikodémusz, amikor Jézust védelmébe vette: „Csak nem vagy te is galileai? Nézz utána és lásd be, hogy Galileából nem támad próféta!” (J 7,52) Micsoda gyűlölet izzott hangjukban, amikor népük Jézus iránti lelkesedését minősítették: „De ez a népség, amely nem ismeri a törvényt, átkozott”. (Jn 7,49) Itt viszont egy lelkes, tiszta arcú, törvényt ismerő férfi Jézus tanúja. Ellene nem érnek semmit gyűlöletből származó érveik. Értelmes érvek hiányában pedig nem marad más, mint a sokszoros hangerő: ordítsunk és essünk neki! Leteperni!

7,58: „Azután kihurcolták őt a városon kívülre, és megkövezték. A tanúk pedig letették ruháikat egy ifjú lábához, akit Saulnak hívtak”. István sorsa tehát megpecsételődött. Az ordítás és rárohanás egyenlő volt a halálos ítélettel. A zsidó nép fiait és leányait megkövezték az ítélet után azonnal. Az ítéletet nem a lakott területen, hanem a falakon kívül hajtották végre. A megkövezés nagyobb, de még felemelhető kődarabokkal történt. Az elítéltre úgy dobálták a köveket, hogy véletlenül se érintsék a testét, hiszen már semmi közük nincs hozzá. Követ minden jelenlévőnek dobnia kellett. A főtanú szerepét betöltő férfi ülve maradt, lába elé terítették ruhájukat a többi tanúk. Ez a férfi vállalta a főfelelősséget. Saulnak hívták.


Jézus, az Isten Fia, aki érettünk emberré lett, nem mutatkozott saját istenemberi formájában az Ószövetség idején. Kereszthalála és feltámadása után azonban el kellett ismerni Megváltónak, mert aki meghal, és saját erejéből feltámad a halálból, az Isten. Ezért kellett Jézusnak a feltámadást bizonyítania, ezért volt szükség a tizenkét apostol tanúságáru: „Tudja meg tehát Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten Úrrá és Krisztussá tette őt, azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek” (ApCsel 2,36) Ezt a pünkösdi beszédet Péter apostol több-ezer zsidó előtt mondta el az utolsóvacsora terme előtt. Ott háromezren azonnal megkeresztelkedtek. Akkora tömeg fogadta el a Názáreti Jézust Messiásnak, hogy azok tanúságtétele megfellebbezhetetlen az akkor ismert világ minden tájáról. Valóra vált az Ábrahámnak kétezer éve adott isteni ígéret: „Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,3) Ez Mózes írása, tehát a legnagyobb szentírási tanúságtétel. Nem is kellett volna semmi más tanúskodás. Mégis szükségesek voltak az Újszövetség tanúságtevői, amint azt a joppei és cézáreai események bizonyították, mert nemcsak azt kellett bizonyítani, hogy Jézus a Megváltó, hanem azt is, hogy Ő a megígért új Egyház megalapítója.(Mt 16,18) Akit az Atya Péteren keresztül igazolt, majd halálával és feltámadásával megkapta a végső igazolást is, kapja folyamatosan a legújabb időkig, hogy senkinek jogos kétsége nem maradhatott: Csak benne és általa van üdvössége minden embernek (ApCsel 4,12) Ennek ellenére amikor Péter visszaért apostoli útjáról Joppéból és Cézáreából, a körülmetéltségből valók nekitámadtak És azt mondták: Bementél a körülmetéletlen férfiakhoz, és ettél velük. Erre Péter hozzáfogott, hogy sorjában elmondja a történteket: Joppe városában voltam és imádkoztam, amikor lelkem elragadtatásában látomást láttam. Valami edény ereszkedett le, mint egy nagy lepedő, a négy sarkánál fogva az égből, úgyhogy egészen elém ért. Mikor szemügyre vettem és beletekintettem, négylábú földi állatokat és vadakat, csúszó-mászókat és égi szárnyasokat láttam. Szózatot is hallottam, amely felszólított: Kelj föl, Péter, öld meg és edd! Én azonban azt mondtam: Távol legyen tőlem, Uram, mert közönséges vagy tisztátalan sohasem jutott a számba. Erre másodszor is megszólalt a szózat az égből: Amit Isten tisztává tett, azt te ne mondd közönségesnek! Ez pedig három ízben történt, mire az egész újból visszaemelkedett az égbe. Akkor nyomban három férfi állt ott a házban, amelyben voltam. Cézáreából küldték őket hozzám. Ekkor a Lélek azt mondta nekem, menjek velük minden habozás nélkül. Velem jött ez a hat testvér is, és beléptünk Kornéliusz házába. Ő elbeszélte nekünk, hogyan látta az angyalt, aki megállt házában és így szólt hozzá: Küldj Joppéba és hívasd el Simont, akit Péternek is hívnak; ő olyan igéket hirdet majd neked, amelyek által üdvözülsz, te és egész házad. Amikor aztán beszélni kezdtem, a Szentlélek leszállt rájuk, ahogyan miránk is kezdetben. Ekkor megemlékeztem az Úr szaváról, amely megmondta: János csak vízzel keresztelt, titeket azonban Szentlélekkel fognak megkeresztelni. Ha tehát Isten ugyanazt a kegyelmet adta nekik, mint nekünk, akik hittünk az Úr Jézus Krisztusban, ki vagyok én, hogy útjába állhattam volna Istennek? Mikor ezeket meghallották, megnyugodtak, és így magasztalták Istent: Tehát a pogányoknak is megadta Isten a bűnbánatot, hogy ők is életet nyerjenek.