Kovács Bánk Ferences

vasmisés pap

hitszónok

Papi Hivatás

A papi hivatás titok. Egy csodálatos csere (admirabile commercium)
Isten és az ember között. A pap Krisztusnak adja emberségét, hogy Krisztus föl tudja azt használni a saját maga számára, mint az üdvösség eszközét, szinte másik önmagát alkotva belőle. Ha sikerül megértenünk ennek a „cserének” a titkát, akkor érthetjük meg, mi történik abban a fiatalban, aki meghallja a hívást:  Kövess engem! És ezért mindent megtagad Krisztusért. Abban a biztos tudatban, hogy ezen az úton embersége kiteljesedik” (Szent II. János Pál)  Jézus Krisztus, Isten egyszülött Fia, Atyja örökös szándéka szerint emberré lett. Emberi természetének két lényeges összetevője van: az anyagi test volt a teremtendő világ anyagi formáinak ősmintája, szellemi lelke pedig az angyalok és az emberi lelkeké. Isten az összes embert üdvösségre hívta meg, tehát arra, hogy viszonylag rövid földi élet után teste és lelke romlatlan egészében azonnal a mennyországba kerüljön Istenboldogító színe látására. Ősszüleink súlyos bűne miatt az ember ezt a lehetőséget elvesztette. Örök rendeltetése ugyan megmaradt, de teljesíteni nem tudta. Ezért volt arra szükség, hogy Isten Fia ne csak, mint a teremtés beteljesítője jöjjön el emberként a földre, hanem az ősbűn következményétől, az örök kárhozattól is mentse meg az embereket. Ezt, mint örök főpap emberi életének feláldozásával valósította meg. Meghalt értünk, majd feltámadva előkészíti számunkra a helyet a mennyországban. Ezt a szolgálatot Jézus az emberek közül válogatott papok közreműködésével alkalmazza. Már földi életében azzal kezdte üdvözítő szolgálatát, hogy tanítványokat választott az akkori férfiak közül, és meghívta őket: Jöjj, kövess engem! (Mk 1,16-20) Nem magyarázta meg, mire szól a tényleges meghívás. Azért lassanként minden tisztázódott: Jézusnak vissza kell térnie a mennyországba, de művét, az emberek üdvözítését folytatni akarja munkatársai, a papok közreműködésével. Ma is választ és hív műve folytatására papokat. A Szentséges Atya ezt csodálatos cserének nevezi. Jézus meghív valakit a papságra. Miért éppen őt? Titok. Annyit azonban megsejthetünk ebből a titokból, hogy a meghívottat Jézus jól ismeri. Testét és lelkét egyaránt alkalmasnak ítéli, sőt egyenesen alkalmasnak tervezte és alkotta meg a papságra. Jeremiás prófétának mondta:„Mielőtt megformáltalak az anyaméhben,ismertelek, és mielőtt kijöttél anyád méhéből, megszenteltelek, prófétául rendeltelek a nemzetek számára”  (Jer 1,5) Jézus olyan papot akar küldeni, akinek egész lénye, testi és lelki minősége az adott időben és körülmények között a lehető legalkalmasabb arra, hogy Jézust jelenítse meg, a céljait rajta keresztül tudja megvalósítani, a jövendő hívei rajta keresztül kapják meg, amire az üdvösségük érdekében szükséges a számukra. Isten megadja a lehetőséget. Meghívja örök választottját. Túl kevés a papi hivatás? Vagy eleve nem értik meg a hívó szót? Vagy annyira erős a földi hatás, hogy a mennyei vonatkozások eltörpülnek? Esetleg annyira földhöz tapad még a meghívott is, hogy nem látja értelmét Jézus kezére adni önmagát? Ha a meghívott megértené, hogy milyen nagy és fontos csere kell, hogy végbemenjen benne azért, hogy megértse: Jézus itt és most csak az eszével, jóindulatával, testi energiájával tudja és akarja célját elérni. Hogy önző, elzüllött világunkat csak azzal tudná jó útra vezetni, ha magát átengedné Jézus céljára; megértené, hogy orvosságnak van szánva kora társadalmi betegségeire. Ekkor ő is, mi is könnyebben értenénk meg, hogy működik Jézus  üdvözítő ereje papjain keresztül. Minden meghívottnak, meg kellene értenie Isten rendelkezését: boldog csak az lehet, aki kizárólag mások boldogítására szánja életét. 


A pap Isten embere, a közösség embere.
Isten az embert közösségi lénynek teremtette.Az élete közege a család. Az üdvösség is attól függött, hogy mennyire érti meg, mennyire valósítja meg a szeretet küldetését: amennyi boldogságot szerez a rá bízottaknak, annyit ad majd neki jutalmul Isten örökre a mennyországban. Az Újszövetség örök főpapja családba akart beleszületni. Élvezni akarta az isteni szeretetet emberi síkon egy édesanya szíve közelében kilenc hónapon át, majd gyermekként, ifjúként és felnőtt kenyérkeresőként harminc éves koráig. Amikor tanítványokat hív műve folytatására, érezteti velük, hogy olyan boldogító küldetést kapnak, amely nem egy család boldogítására jelöli ki őket, hanem Jézus nagy közösségének, az Egyháznak gondját, szolgálatát bízza rájuk. Az egyik rendtársam nagyon vonzó egyéniség volt. Mindenki szerette. Az egyik pici lányka egyszer azt kérdezte édesanyjától, amikor az atya látogatása után egyedül maradt a család: Anyu! A Tivadar atya annyira szereti a gyerekeket, neki miért nincsen kislánya? A csöppség kérdésétől meglepett anyuka kegyelemtől kapott ötlettel válaszolt: Tudod, kislányom, ha neki lenne saját kislánya, nem szerethetne ennyire téged. A pap rengeteg jót kap Istentől a felszenteléskor. Ezt a sok jót, kegyelmet nem önmagáért kapja, hanem azokért, akikhez küldetett. Ezt elfelejtenie soha nem szabad. Összetévesztenie önmagát a hatalommal, amit mások javára kapott nem szabad. Az, aki a papi hatalomtól elbízza magát, a gőg foglya lesz. A papnak alapvetően meg kell tanulnia Jézus Krisztustól: Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű. Félünk alázatos lenni? Miért? Az alázatos ember nem bárgyú, hanem okosan és helyesen gondolkodik, ha van benne természetes érték, örököltem, kaptam. Ha jól tudom szolgálni az Isten népét, azt a szentelés kegyelmeként Isten adta. Az alázatosság: igazság. Ilyen közösségi emberekre, Isten- és ember-szolgákra van szükség. Egy falusi templom hirdetőtábláján olvasták barátaim: Milyen legyen a mi papunk? Ne legyen a haverunk. Haverunk van bőven, papunk legyen, mert az nincs.


A papi hivatást elfogadó férfit éveken keresztül nevelik. Készítik, hogy a hivatását minél tökéletesebben tudja vállalni, feladatainak a lehető legjobban tudjon megfelelni. Ez a civil munkahelyeknél elég is. A papi hivatásnak azonban nem ez az egyetlen feltétele. Legfontosabb követelmény, hogy a papjelölt teljes akarattal és meggyőződéssel adja át magát hívójának, Istennek. A pap részéről ez az önátadás azt jelenti, hogy lemond önmagáról, nem keresi saját előnyeit, kész megtenni mindent, amit gazdája, a fölséges Isten kér tőle. Ezt mondhatjuk így is: Istennek szenteli önmagát, életét, képességeit, idejét. Odaajándékozza önmagát Urának. Isten részéről is szentelés történik. Csakhogy ott az Úr az ajándékozó. Már az ószövetségi papságnál is ez történt. Isten ott alapvetően felruházta a papi hivatással azt, akit az oltár szolgálatára rendelt, amikor egy papnak a családjában indította útnak egy kisfiú életét. Nem volt kötelező papi szolgálatot végeznie az ilyeneknek, de csak ők lehettek szolgálatot végző papok. Ott is megvolt tehát a döntés szabadsága, az önátadásé. Az Újszövetségben viszont bármelyik nép férfiait szabadon választja Isten. Akit pedig kiválasztott, felkészített, azt Egyháza valamelyik illetékes püspökével felszentelteti, vagyis átadja neki a papi hatalmat. Ezek között a legfontosabb, hogy jelenvalóvá teheti az Újszövetség örök Főpapjának keresztáldozatát. Ezen kívül az ő hatalmukban áll a szentségek kiszolgáltatása. A szentségek jelek, amelyeket Jézus Krisztus rendelt, hogy általuk meghatározott kegyelmeket nyerjünk el. A legtöbb szentség kizárólagos kiszolgáltatója a pap. De ez nem jogi, hatalmi kérdés csupán. A papnak kötelessége szentségi kegyelemben részesíteni a híveket, mert Isten erre rendelte, amikor a felszentelésben a papot erre hatalommal felruházta.


Királyi papság és szolgálati papság
A mi gondolkodásunkban a király az állam teljes jogú vezetője, sőt az ősi formában ura, tulajdonosa.  Szent István Isten akaratából lett Magyarország királya. Teljhatalmú úr volt minden honpolgár és minden érték felett. Ezért ajánlhatta fel, adhatta oda országát végrendeletben a Mennybevitt Szűzanyának. A királyságban a királyon kívül mindenki szolga, a király alattvalója. Az ő dolguk: megtenni a király parancsait. A krisztusi papságban mindkét jelleg megvan. Mivel a szeretet a világ legnagyobb értéke, aki szeretetből végez jótettet, az királyi módon cselekszik. A királyi papság is így gondolható el egyszerűen. Az lenne a kívánatos, ha minden pap ezzel a királyi gesztussal tudná gyakorolni papi küldetését. Viszont az is igaz, hogy az ennyire szeretetre épülő egyházszervezet nem egykönnyen alakítható ki még lelki alapon sem. Ezért érthető az a józan megállapítás, hogy a királyi papságnak és a szolgálati papságnak együtt kell jelen lennie az életünkben. A krisztusi papság sem alakítható ki teljességgel napjainkban. Nem azért, mert lehetetlen, hanem az emberi gondolkodás van túlzottan összekötve anyagias világunkkal. Gondoljunk Assisi Szent Ferencre. Amikor 1208. körül kérte a pápát, III. Incét, hogy engedélyezze az ő szerzetesi közösségét, amely nem a monasztérium birtokára alapozza létét, hanem kizárólag jézusi elgondolásra. A pápai udvar rémülten ellenezte. A pápa viszont erre azt válaszolta: Ha nem engedélyezem, azt mondom ki, hogy a XIII, században nem lehet megtartani az evangéliumot. Mit mondjunk akkor a XXI. századról?


Ősrégi megfogalmazás volt: a pap közvetítő Isten és az emberek között.
Amikor még nem voltak emberi közösségek és az Isten teremtette családi közösség az ősszülőkből állt, ennek a közösségnek is kellett tartania a kapcsolatot Istennel. Megnövekedett az emberek létszáma, Isten magához kapcsolt szövetséggel egy népet, a zsidóságot. A vele való érintkezésre, kapcsolattartásra megszervezte a közösségi áldozatokat, és ezek végzésére és az Isten és a zsidó nép hivatalos kapcsolattartására rendelte el a papságot. Amikor elérkezett az idő, hogy Isten kiengesztelődjék a bűnös világgal, elküldte Fiát emberalakban. Az Ő küldetéséhez hozzátartozott, hogy legyen Megváltó, főpap, az összes nép királya és Bírája. Jézus Krisztus mindenkiért meghalt, mindenkinek megszerezte a jogot és lehetőséget, hogy általa kiengesztelődjék Istennel, higgyen a Szentháromságban, keresztelődjék meg Jézus parancsa szerint, tartsa meg a parancsokat: éljen egyénileg és közösségben is Isten előírása szerint. Ehhez föltétlenül szükség van a krisztusi papságra, hogy megtanítsa az embereket hitből élni. Kellettek a papok arra is, az embereknek lehetőségük legyen gyarlóságaikat ellensúlyozni, az elkövetett bűneiktől megtisztulni. A bölcsőtől a sírig, sőt azon túl a mennyországig a papság dolga, joga és kötelessége közvetíteni Isten és emberek között. Mivel ez a közvetítés a legnagyobb méltóság, Isten és az emberek között rendezi a kapcsolatot, szükséges, hogy fogadjuk el közvetítőnek azt, akit Isten kijelölt. Azt sem szabad elfelednünk, hogy egyénileg, közösségileg is el kell fogadnunk, hogy rászorulunk a törvényes közvetítőre, ahogy azt az Úr rendelte.


Csodálatos mondat Jézus ajakán: „Ahogyan az Atya küldött engem, úgy küldelek én is titeket”
Jézus szavaiból kettős öröm árad: az Ő küldetése az Atya által elsősorban arra utal, hogy az Atya a legnagyobb kincsét, egyetlen Fiát is odaadta, hogy az Ő szeretetéről szóljon eltévedt ember gyerekeinek. Amikor iszonyú szenvedéseivel megváltotta a világot, tehát igazolta szeretetét, Ő is erre hivatkozik az apostolok, nyomukban a többi pap küldésének pillanatában. Miért hangsúlyozta ezeket a nagy tényeket a küldötteknek? Nyilván azért, hogy az ő szívük is ezzel az isteni szeretettel legyen tele, amikor a felszentelésben, majd a püspöki első vagy sokadik áthelyezésben részesülnek. Milyen kiváló öröm töltheti be azoknak a híveknek szívét, akik papjuk szentbeszédeiből érzik, hogy kiválóan képzett, az isteni tanítást nagyszerűen ismerő lelkipásztoruk van. Az is öröm, ha a pap türelmes a gyónókhoz, szívesen tanítja a hittant az iskolában. Akkor a legboldogabb az a közösség, amelyik minden téren érzi, hogy a papunk szíve, egész lénye tele van szeretettel. A papnak arra kell törekednie, hogy soha el ne tévessze, mi a legnagyobb erény, mire van szüksége elsődlegesen ennek az eltorzult, beteg világnak. Amennyiben a pap ezt a krisztusi szeretetet nem tudja sugározni, ne csodálkozzék, hogy szeretet híján üres beszédje nyomán lassan-lassan a templom is ürülni kezd. Urunk Jézus szavai mindig tele voltak felemelő szeretettel. Ha a pap élete is szeretettel teljes, ha érdekli a fiatalok élete, megérti problémáikat, ha a családok benne békéltető jó barátot lelnek, az öreg emberek panaszát is meghallgatja szívesen, akkor szeretete igaznak bizonyul. Papjuk nyomán a templomot, Istent és egymás kezét is megtalálják a hívek.


Amikor Jézus elkezdte nyilvános működését, így hirdette meg küldetését: „Betelt az idő, és elközelgetett az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban!” Az Isten országa az az állapot, az a lelkület, amely elfogadja és teljesíti Isten akaratát. Ádám és Éva elfogadták igaznak Isten miden szavát, és a nekik adott parancsokat odaadó engedelmességgel teljesítették. A kísértő ezt akarta megzavarni. Arra csábította a földi dolgokban még tapasztalatlan embert, hogy ne nyugodjék bele az Istennek alávetett szerep teljesítésébe, hanem legyen Istennel egyenlő. Ezt a jogot a tiltott fa gyümölcsének élvezetével szerezheti meg. A sátán átmenetileg győzött, mert az ember hitt neki. Az emberi történelem ettől kezdve telve volt istenbántással, mert az emberek folyton ellene mondtak parancsainak. Amikor Jézus belépett a történelembe, kizárólag az Atya akaratát kereste és teljesítette. Ezért mondhatjuk, hogy benne megvalósult az Isten országa. Betelt az idő, mondta első hallgatóinak, és elközelgetett az Isten országa. Én azért jöttem a földre, hogy megmutassam nektek: egyedül Isten akarata jó, mert az mindig az igazságot és a szeretetet szolgálja. Az én tanításom is mindig erre irányul. Forduljatok ehhez az életmódhoz, higgyétek el, hogy ez hozza meg az egész világnak a békét és a boldogságot. Ez a jó hír, ez az evangélium. Jézus ezt az összes embernek hozta. Ezért nem akarta a megengedett természetes örömöket élvezni, ezért nem engedte tanítványainak sem a családi kör örömeiben maradni, vagyont gyűjteni, előkelően öltözködni. Van nektek Atyátok az égben, aki gondoskodik rólatok, és megfizet a mennyben. Ezt kívánja ma is papjaitól. Ez az elzüllött világ orvossága.


A kapcsolatok gazdag szövevénye.
A mi keresztény kapcsolatunk alapvetően a Szentháromság benső életének mintájára épül. Amikor Isten a látható világ legrangosabb teremtményét, az embert akarta megteremteni, így szólt: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra. Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; az Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket” (Ter 1,26-27) Az ószövetségi Szentírás megfogalmazója nagyon jól tudta, hogy Isten és benne minden a legtisztább szellem, teremtetlen szellem, az Isten képe nem lehet emberi ábrázat. Egészen más képiségről van szó. Arról a belső kapcsolatról, amely szorosan összefűzi a Szentháromságot egyetlen, megbonthatatlan egységbe. Az Atya tökéletes, kimerítően pontos képmása, önismerete a Fiú. Ezt a tökéletes azonosságot az Atya egyetlen szóban ki is mondja: Őket ez hasonlatosság is összeköti, de az új személy örök születése pillanatától megkapja Atyja végtelen nagy isteni természetét, az örök és végtelen, oszthatatlan értelmet és akaratot. Az isteni akarat működése kapcsán származó Harmadik Isteni Személy származásakor ezt a már közös isteni természetet kapja ajándékba az Első és Második Isteni Személytől. Így mindig egyformán gondolkodnak és akarnak az Isteni személyek. Ez a csodálatos isteni összetartozás létben a Személyek kifelé, a világ felé történő cselekvésében lett a teremtett ember ősmintája. Ezért kellene minden emberi kapcsolatnak a legtisztább igazságot és legtökéletesebb szeretetet mintáznia, mert gyalázattá lesz az összes emberi kapcsolat, ha nem isteni példaképét hirdeti. Az igazság és a szeretet legyen a kapcsolataink rendező elve. Jézus papjai erre mutassanak állandó jó példát.


Életállapotok: egymás számára rendelve.
Jól kell tudnia minden keresztény embernek, hogy a Bibliában Isten az embernek teremtése előtt pontosan megfogalmazta az ember létének a célját: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra”Ter 1,26) A Szentháromság, Isten belső lényének ez az alapvető fontosságú célja azt is jelenti, hogy Isten a maga csodálatos, senki által nem befolyásolható, senkitől ki nem található és teljesen soha senki által meg nem érthető létformája közösségi. „Szeretet az Isten, és aki a szeretetben marad, Istenben marad, és az Isten őbenne” (1Jn 4,16) Következik ebből, hogy az ember is közösségi létező, ahogy ez a felülmúlhatatlan minta mutatja. Az emberi élet minden formája szintén közösséget mutat. A család egy féri és egy nő felbonthatatlan közössége. Céljuk egymás feltétel nélküli boldogítása és kettejük szerelmének további kitágítása, gyermekeknek, új élőknek útra indítása a földi és az örökélet szintjén. A szolgálati papság elindítása ezen a módon valósul meg. Igaz, felszentelt papjaitól erről a természetes boldogságról teljes lemondást követel az Egyház, de sok család boldogságának intenzív elősegítésére ad ezzel lehetőséget. A szolgálati papságnak a természetes család boldogítására komoly küldetése van. Mint hitoktató nevelheti a kisfiúkat és a kislányokat ennek a majdani boldog közösségnek megalapozására. A hajótörött családok gyermekeinek sérülését ellensúlyozhatja. A felserdülteket hittanórákon fel kell vértezniük a sok esetben elkönnyelműsködött lét, diszkó hatás ellen, a kamaszkori felelősséggel méltónak bizonyulni a házassági hűség vállalására. A családoknál is akad néha segíteni való. Mint többet imádkozó jó barát, az Istenatyát is helyettesítő keresse meg a Teremtőtől neki szánt felelős küldetést.