Kovács Bánk Ferences

vasmisés pap

hitszónok

A Megváltó adventje

Azt a kifejezést, hogy advent, minden katolikus hívő ismeri. Latin szó. Advenire = idejönni a jelentése. Megszokta minden hívő testvérünk, hogy a karácsony előtti felkészülési időt jelenti, Jézus Krisztus földre születésének ünnepére készülünk. Megünnepeljük Urunk, az Atyaisten ősi ígéretét, amit a bűnbeesett emberiségnek tett: elszakadt tőlem gyermekeim egész közössége, bezárult a nekik készített mennyország (Mt 25,34) Az Atya maga siet segítségetekre. Elküldi hozzátok megváltónak Egyszülött Fiát. Advenit = el is fog jönni. Az addigi hosszú-hosszú várakozás ideje: adventus = eljövetel. Öröktől fogva csak az istenség létezik, az isteni lényeg, a tiszta szellem, amely végtelenül okos, mindentudó és végtelenül hatalmas, mindenható, és ezt az ugyancsak mindörökké élő Isten birtokolja saját erejéből, kizárólagosan. Erre hivatkozott már 1932.július 1-én egy kiválasztott, olasz származású ifjú apácának, aki egy francia missziósrend legfőbb vezetője volt, Eugénia nővérnek.„Az ÖRÖKKÉVALÓSÁG vagyok, és amikor egyedül éltem, már gondoltam rá, hogy minden képességemet felhasználom arra, hogy hasonlatosságomra lényeket teremtsek. De előbb került sor az anyagi világ teremtésére, hogy ezek a lények a megélhetésükhöz szükséges javakat megtalálják: akkor teremtettem a világot.”Megtöltötte mindazzal, amiről tudta, hogy az embereknek szükségük lehet rá: levegő, nap, eső és sok egyéb, ami a megélhetésükhöz nélkülözhetetlen. Végül megteremtette az embert. Az ember elkövette a bűnt, de éppen akkor nyilvánult meg végtelen jósága. Az Ószövetségben prófétákat választott ki, hogy azok a teremtményei, az emberek között éljenek; mondják el óhajaikat, aggodalmaikat, örömeiket, hogy mindenkivel közöljék. Minél inkább növekedett a rossz, jósága annál inkább arra sürgetett, hogy közölje magát az igaz lelkekkel, hogy továbbítsák rendelkezéseit azokhoz, akik a rendetlenséget okozták. Ezért néha szigorúnak kellett lenni, nem azért, hogy büntesse őket, mert ezzel csak fokozta volna a rosszat, hanem azért, hogy visszatartsa őket a bűntől. Atyjuk és Teremtőjük felé irányítsa őket, akit hálátlanságukban elfelejtettek és félreismertek. Később a gonoszság annyira elárasztotta az emberek szívét, hogy kénytelen volt csapásokat küldeni a világra, hogy az ember a szenvedés (javainak pusztulása, sőt életének elvesztése) által is megtisztuljon: vízözön, Szodoma és Gomorra pusztulása, az embernek ember elleni háborúk.„A világ az emberiség iránti végtelen jóságom következtében gyakran megtisztult romlottságától. Akkor újból néhány lelket választottam ki, akikben örömöm tellett, az ő jó voltukból ismét örülhettem teremtményeimnek, az embereknek. Megígértem a Megváltót. Mi mindent meg nem tettem jövetelének előkészítéséért, megmutatva magamat azokban az előképekben, akik Őt képviselték ezer és ezer évvel jövetele előtt is. Mert ki ez a Megváltó? Honnan jön? Mit cselekszik   majd a földön? Kit jön képviselni? A Megváltó: Isten. Ki Isten? Isten az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Honnan jön, jobban mondva ki utasította arra, hogy az emberek közé jöjjön? Én vagyok az, az Ő Atyja, Isten. Kit képvisel majd a földön? Megismerteti és megszeretteti az Atyját: Istent. Vajon nem ezt mondta: „Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell fáradoznom? (Lk 22,49) „Csak azért jöttem, hogy Atyám akaratát teljesítsem” (Az Atya szól gyermekeihez,23-24)


Ábrahám apjával lakott együtt a Perzsa öböl délnyugati csücske mellett, Ur városában, ahol az Eufrátesz folyó az öbölbe ömlik. Itt vettek meg birkalegelőket bérbe évről-évre. Isten hatvan éves korában megszólította Ábrahámot, hogy hagyja el Ur városát, és települjön át az Eufrátesz felső folyása környékére Hárán városába, mert attól nem messze, a Földközi tenger keleti partja és a Jordán folyó között elterülő országot, Kánaánt fogja neki és utódainak adni örökségül. Apja, Terach és családja többi tagja letelepedett Háránban. Csak feleségét, Sárát, unokaöccsét, Lótot vihette magával egy ismeretlen távolabbi országba, Kánaánba, hogy ott béreljen egyelőre juhainak legelőt, és Isten majd neki adja meg a leszármazottainak azt a tejjel-mézzel folyó országot néhány száz év múlva. „Az Úr így szólt Ábrahámhoz: „Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked. Nagy néppé teszlek. Megáldalak,és naggyá teszem nevedet, s te magad is áldás leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, de akik átkoznak téged, azokat én is megátkozom. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Ter12.1-3) Sárának nem született még gyermeke, mert meddő volt. Ábrahámot is, őt izgatta ez az állapot, mert a gyermek jelenti a család örömét, és most már nagy népet ígért az Úr, de mikorra? Mindenesetre így ír róla a Szentírás: „Hitt az Úrnak, ő pedig beszámította neki megigazulásra” (15,6) Mikor azonban három évtized elmúltával sem telt be vágyuk, Sára elvesztette a hitét, és kezébe vette sorsuk alakítását. Férjének odaadta mellékfeleségül a szobalányát. Isten nem rótta meg Sárát okoskodásáért, de négyezer év elteltével is félelmetes a két fiútól született két nép állandó háborúzása. Amikor a szolgáló fia megszületett, Ábrahám is teljességgel meg volt elégedett vele, de amikor három éves lett, Isten megjelent Ábrahámnak, és bejelentette: „Feleségedet megáldom, és általa fiút adok neked. Megáldom, hogy néppé legyen, népek királyai származnak majd tőle. Ábrahám erre arcra borult és nevetett, mivel így gondolkodott magában: százéves embernek legyen még fia? És Sára, a kilencvenesztendős még szülni fog? Ezért Ábrahám így szólt Istenhez: Éljen csak Izmael színed előtt! De Isten ezt válaszolta: Nem úgy! Feleséged, Sára ajándékoz meg fiúval téged, s te majd az Izsák neved adod neki. Szövetségemet örök szövetséggé teszem vele, én pedig az ő, és utána az ő utódainak az ő leszármazottainak Istene leszek. De Izmaelt illetően is meghallgatlak. Nézd megáldom, termékennyé teszem és szerfölött megsokasítom. Tizenkét fejedelmet fog nemzeni, és nagy néppé teszem. De szövetségemet Izsákkal kötöm meg, akit Sára a jövő évben ez idő tájt szül. Miután Isten befejezte beszédét Ábrahámmal, előtte fölemelkedett” (17,16-22)


Az Atya megkezdi a Fiúisten földre küldésének előkészítését. Azt akarja, hogy Ábrahám vegye tudomásul, hogy a megváltás közvetlen előkészítése érzékelhetően megkezdődjék, és figyeljen föl erre az akkori emberiség, de még mi is, akik majd négyezer év távlatából nézünk vissza a Jordán folyó völgyére. Amint a Biblia írja: „Lótnak, aki Ábrahámmal tartott, szintén voltak juhai, barmai és sátrai. Ezért a vidék nem bírta, hogy együtt maradjanak. Mivel a javaik nagyon felszaporodtak, nem maradhattak egymás mellett. Vita támadt Ábrahám nyájának pásztorai és Lót nyájának pásztorai között. (A vidéken akkor kánaániták és pereziták laktak.) Ezért Ábrahám így szólt Lóthoz: Ne legyen vita köztem és közted, pásztoraim és pásztoraid között, hiszen testvérek vagyunk. Nemde nyitva áll előtted az egész vidék? Válj el tehát tőlem: Ha te balra mégy, én jobbra, ha te jobbra mégy, én balra’. Lót fölemelte szemét és látta, hogy a Jordán egész síksága jól öntözött – Mielőtt Isten elpusztította volna Szodomát és Gomorrát, olyan volt, mint Isten kertje (a paradicsom), mint Egyiptom kertje egészen Coárig. Lót a Jordán egész síkságát választotta. Lót keletnek tartott, és így elváltak egymástól. Ábrahám Kánaán földjén lakott, Lót pedig a síkság helységeiben tanyázott, egészen Szodomáig táborozott. A szodomai emberek azonban nagyon rosszak voltak, és vétkeztek Isten ellen” (Ter 13,5-13) Ábrahám arra kapott parancsot a Perzsa öböl melletti Ur városában, hogy hagyja el családját és menjen Istennel Kánaán felé. Ő akkor sajnálta meghalt bátyjának felnőtt fiát. Jobb lett volna ott elszakadniuk. Döntéseinknél figyeljünk a négyezer éves bölcsességre. Ábrahám előzékeny jósága pedig célba ért. Lót Szodomában élve a környék öt városának polgáraként háborúba keveredett egy négy városból álló szövetséggel. Az ellenség győzött. Az öt várost kirabolták és a lakosokat fogságba, szolgaságba vitték. Lót is köztük volt, vele egész vagyona is. „Mihelyt Ábrahám meghallotta, hogy rokona fogságba esett, mozgósította kipróbált szolgáit, akik nála születtek, háromszáztizennyolc férfit, s üldözte őket egészen Dánig. Ő és szolgái, megosztott csapatban, éjnek idején megtámadták és Hobáig üldözte őket, Damaszkusztól északra. Visszahozott minden zsákmányt, s rokonát is, Lótot, minden vagyonával, az asszonyokkal és szolgákkal együtt”(14,14-16) Mindenki visszakapta elkobzott vagyonát. Ábrahám ebből nem vett el semmit. Ábrahám a négy ellenségtől elvette az összes értékes holmijukat. Ez mind a győztes vezéré lett. Ezzel a zsákmánnyal ő rendelkezett. Ebből adott tizedet az eléje siető Melkizedeknek, aki az ÉL ELJON, vagyis a Magasságbeli Isten főpapja volt. Ő ünnepélyesen köszöntötte a győztes Ábrahámot, és a magával hozott – akkor szokatlan — áldozati adományt fel is áldozta a Mindenható egy, igaz Istennek Melkizedek megáldja a győztes Ábrahámot:„Áldott legyen Ábrahám, a Magasságbeli Isten előtt, aki az eget és a földet teremtette. S áldott legyen a magasságbeli Isten, aki kezedbe adta ellenségeidet” Ő pedig tizedet adott neki mindenből” (19-20) Megsejti, hogy Mamreban Isten jelent meg neki: „a férfiak (a két angyal az ebéd és az egy év múlva születendő fiú. Sára fia ígéretének örömével) elindultak és Szodoma felé vették útjukat. Ábrahám velük ment, hogy elkísérje őket. Akkor az Úr így szólt: ’Titokban tarthatom-e Ábrahám előtt, amit tenni készülök? Ábrahám ugyanis nagy és erős néppé lesz, s általa nyer áldást a föld minden népe. Arra szemeltem ki, hogy majd fiainak, majd pedig háza népének megparancsolja, „Járjatok az Úr útján jogot és igazságosságot gyakorolva, hogy az Úr megadhassa Ábrahámnak, amit ígért neki? Ezért az Úr így szólt: Szodoma és Gomorra miatt tetőződött a panasz, és bűnük nagyon súlyos. Lemegyek hát és megnézem, hogy mindenki úgy viselkedett-e vagy sem. Ahogy az ellenük szóló panasz szava felhatott hozzám, tudni akarom”(18,16-21)


Ábrahám megsejti, hogy az eddig láthatatlan Isten, az Úr, megmutatkozott neki emberi alakban. Amikor a terebint alatt bágyadtan nézelődött, és meglátta a szemközti dombról leereszkedő három férfit, belső sugallatra azonnal felfogta, hogy túlvilági látogatói érkeztek. Hármat látott, de csak egyet imádott. Most, amikor az imádott Személy az ebéd után isteni tekintéllyel bejelentette, hogy egy év múlva fia születik Ábrahámnak Sárától, mert az Úrnak semmi sem lehetetlen, Ábrahám új reményre gyúlva ezzel a tekintéllyel nyilatkozó imádotthoz csatlakozott, amikor a két kísérő elbúcsúzott és elindult Szodoma felé. „A férfiak Szodoma felé indultak, de Ábrahám megállt az Úr előtt. Azután Ábrahám közelebb lépett, és megszólalt: Valóban el akarod pusztítani az igazakat is a gonoszokkal? Talán ötven igaz is akad a városban. Igazán vesztüket akarod? Nem kegyelmezel meg inkább a helységnek az ötven igazért, aki ott lakik? Távol legyen tőled, hogy az igazakat megöld a gonoszokkal együtt, s így egyenlő legyen a sorsuk az igazaknak meg a gonoszoknak? Távol legyen ez tőled! Az egész föld bírája nem járna el igazságosan. Az Úr így válaszolt: Ha ötven igazat találok Szodoma városában, értük megkegyelmezek az egész helységnek.Ábrahám folytatta és így szólt: Vettem magamnak a bátorságot, hogy beszéljek Urammal, pedig csak por és hamu vagyok. Lehet, hogy öt még hiányzik az ötven igazhoz. Az öt miatt elpusztítod az egész várost? Így válaszolt: Nem pusztítom el, ha csak negyvenöt igazat találok benne. Erre ő folytatta beszédét: De lehet, hogy csak negyven van. Ezt felelte? Negyven miatt sem fogom megtenni. Ő újra szólt: Ne haragudj, Uram, ha beszélek, de lehet, hogy csak harmincan lesznek. Ezt válaszolta: ’Ha harmincat találok, hát nem teszem meg. Aztán újra szólt: ’Ha már egyszer bátorkodtam Urammal beszélni: lehet, hogy csak húszat találsz. Így felelt: Húsz miatt sem pusztítom el. Ne haragudj rám, Uram, ha még egyszer szólok: lehet, hogy csak tízen vannak’. Ezt válaszolta: Tíz miatt sem pusztítom el. Ezután Isten eltávozott, miután befejezte beszédét Ábrahámmal. Ábrahám pedig hazament” (Ter 18,22-33) Amint kétezer év múlva köztudott lett a Fiúisten, az akkor már harminc évesen örömmel viselt végleges testében így tett pontot az akkori farizeusokkal vívott kemény vitára: „Bizony, bizony, mondom nektek, aki megtartja tanításomat, az nem ízleli meg a halált örökre. A zsidók közbevágtak: Most aztán igazán meggyőződtünk róla, hogy ördögtől megszállott vagy! Ábrahám is, a próféták is meghaltak, s te azt állítod: Aki megtartja tanításomat, nem ízleli meg a halált örökre. Csak nem vagy nagyobb Ábrahám atyánknál? Mert hisz ő meghalt. S a próféták is meghaltak. Mivé teszed magad? Jézus így válaszolt: Ha én dicsőíteném meg magam, mit sem érne a dicsőségem. Atyám dicsőít meg, akiről azt mondjátok ugyan, hogy Istenetek, de nem ismeritek. Én azonban ismerem, s ha azt mondanám, hogy nem ismerem, hozzátok hasonlóan hazug volnék. De ismerem, és megtartom tanítását. Ábrahám, a ti atyátok örült, hogy megláthatja napomat. Meg is látta, és örült neki. A zsidók felháborodtak: Ötvenesztendős sem vagy, s láttad Ábrahámot? Jézus így válaszolt: Bizony, bizony, mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok. Erre követ ragadtak, s meg akarták kövezni, de Jézus eltűnt előlük, és elhagyta a templomot”(Jn 8,51-59) Nem sokkal korábban mondta az éjszaka leple alatt őt felkereső Nikodémusnak: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot,hanem hogy üdvösséget szerezzen a világnak”(Jn 3,16-17 <


A Nicea-Konstantinápoly-i hitvallás szerint: „Hiszek az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától született az idő kezdete előtt. Isten az Istentől, Világosság a Világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől. Született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű, és minden általa lett.” Erről az utolsó sorról már szóltunk. A messiási küldetés ebben az elmélkedés-sorozatban, azzal kezdődött, hogy az Atyaisten arra kérte Fiát, hogy vegye fel az emberi természetet isteni természete mellé, kapcsolja össze a két természetet egyelőre csak elvben, majd ha elérkezik az ideje, a valóságban is. Így mind az emberi teste, mind az emberi lelke ősmintája lehet a teremtendő világ alkotóelemeinek. Az Ő emberi teste az emberi testeknek legyen ősmintája, de az állati testeknek a növényi testeknek, de az egyszerű földnek is. Az emberi lelke ugyanígy legyen az angyali lelkeknek és az emberi lelkeknek az ősmintája. Érthető a zsoltáros ujjongása: „Ajkamra új éneket adott, Istenünk magasztalására. Sokan látják majd és megremegnek, s eltelnek az Úr iránt bizalommal. Boldog az ember, aki reményét az Úrba veti. Aki a bálványok szolgáit nem követi, sem azokat, akik csalfa ámításnak élnek. Mennyi csodát tettél, Uram és Istenem, a rólunk való gondban hozzád senki sem mérhető! Ha elmondanám vagy hirdetni próbálnám, felsorolni se győzném. Te nem kívánsz véres vagy ételáldozatot, de megnyitottad fülem a hallásra. Nem követelsz égő- és engesztelő áldozatot, így szólok hát hozzád: Lásd, itt vagyok! A könyvtekercsben rólam írták, hogy teljesítsem akaratod. Parancsod, Istenem, örömmel tölti el szívemet” (Zsolt 2,4-9) „Bíztam az Úrban, bizakodtam, s ő lehajolt hozzám és meghallgatta kiáltásomat. Kiszabadított a sírgödörből, ki az iszapból és mocsárból. Sziklára állította lábamat, és megszilárdította léptemet. Ajkamra új éneket adott, Istenünk magasztalására. Sokan látják majd és megremegnek, s eltelnek az Úr iránt bizalommal. Boldog az ember, aki reményét az Úrba veti, aki a bálványok szolgáit nem követi, sem azokat, akik csalfa ámításnak élnek. Mennyi csodát tettél Uram, és Istenem, a rólunk való gondban hozzád senki sem mérhető! Ha elmondani vagy hirdetni próbálnám, felsorolni sem győzném. Te nem kívánsz véres vagy ételáldozatot, de megnyitottad fülem a hallásra. Nem követelsz égő- és engesztelő áldozatot, de megnyitottad fülem a halásra. Nem követelsz égő és engesztelő áldozatot, így szólok hát hozzád: Lásd, itt vagyok! A könyvtekercsben rólam írták, hogy teljesítsem akaratod. Parancsod, Istenem, örömmel tölti el szívemet” (Zsolt 40,2-9)


Ábrahám napjaiban a Második Isteni Személy megkapta az Atya titkos közlését, és leendő ősapja meglátogatása alkalmával a barátságos családi vendégfogadás alkalmával azt ki is nyilvánította: „a jövő évben ez idő tájt visszajövök, akkorra Sárának már fia lesz”(Ter 18,10) Nehezen értették meg, Sára ki is kacagta a bejelentést, de a Második Isteni Személy az isteni mindenhatóságra hivatkozva megismételte bejelentését. Az étkező férfiak azt is megbeszélték, hogy a nem régen történt rövid háború a négy király és az öt király között nem volt véletlen. Emlegették a nem messze lakó, de eddig Ábrahámnak ismeretlen főpap, Melkizedek látogatását a hős hadvezérnél, aki hódolt előtte, áldást kapott a magasságbeli Isten főpapjától. Az összefüggéseket nyilván nem magyarázta meg senki, hogy a nagy bálványimádó tömegben az ősi hit bimbózik, a sátán bálványozói kezdenek háttérbe szorulni. Ez az igaz Isten végtelen szeretetének műve lesz, és nem véletlenül fog a következő napokban kétezer évet előrevéve maga a Megváltó is oda látogatni. Amit pár óra alatt lassan kezdtek megsejteni, hogy a nagy változás a sátán háttérbe szorítását jelzi, és aki isteni Személyként ragyogó győzelmet arat a kísértő felett, Atyjától megkapta már a részleges utasításokat is. Azt is elmesélhette Ábrahám, hogy ő csak a támadók vagyonát kobozta el, és ez is jelképes cselekedet: a köztünk megjelent Megváltó majd a jövőben diadalt arat az Isten és az emberek legnagyobb ellenségén, és a győzelme örökérvényű. Kétezer év múlva Ő is úgy arat diadalt, mint Melkizedek rendje szerinti főpap. Amikor Dávid templomot akar építeni Javeh lakóhelyéül, Isten ezt üzeni neki Nátán prófétától: „Az Úr házat épít neked, s ha majd betöltöd napjaidat, és majd atyáidhoz térsz, én majd örökre megszilárdítom trónját. Megtartom mindörökre házamban, országomban, és trónja szilárd lesz örökre”(1Krón 17,10c. 14) „Az Úr újra szólt Acházhoz: (Izajás próféta által) Kérj magadnak jelet az Úrtól, a te Istenedtől, akár az alvilág mélységeiből, akár felülről, a magasból. De Acház így válaszolt: Nem kérek jelet, nem kísértem az Urat. Erre a próféta azt mondta: Halljátok hát Dávid háza! Nem elég nektek, hogy próbára teszitek az Úr türelmét, még az én Istenem türelmét is próbára teszitek? Ezért az Úr maga ad nektek jelet: Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Immánuelnek nevezi el” (Iz 7,10-14) Egy-két évszázad múlva Mikeás próféta szól Isten nevében, amikor egyszerre négy próféta is harcol Jeruzsálemben és környékén a bálványimádás szörnyű vétke idején, és Jeremiás próféta egyre keményebben figyelmezteti Isten hűtlen népét, hogy ostobán ne bálványozzanak, mert abból csak nagy isteni büntetés születik. Isten pedig ezt üzeni: „De te, (Betlehem) Efrata, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled születik majd nekem, aki uralkodni fog Izrael felett. Származása az ősidőkre, a régmúlt időkre nyúlik vissza. Ezért (a bálványozásért) elhagyja őket az Úr, míg nem szül, akinek szülnie kell, és testvéréhez, Izrael fiaihoz vissza nem tér a maradék. Föllép, és legelteti nyáját az Úr erejében, az Úrnak, az ő Istenének fenséges nevében. Letelepedhetnek, mert hatalmát kiterjeszti egészen a föld határáig. Ő maga lesz a béke. Megszabadít minket Asszíriától, ha betör országunkba, és határainkat tiporja” (Mik 5,1-5b)


Salamon király halála után Izrael tizenkét törzse kétfelé szakadt: Jeruzsálem fővárossal Júda és Benjamin törzse lett a déli királyság. Ők Izrael Istenét imádták ugyan, de egyre inkább belebonyolódtak Salamon bűnébe, a bálványimádásba. Ezért nem akart Ácház király csodajelet kérni, amikor Izajás próféta biztatta erre. Az északi királysághoz csatlakozott a többi tíz törzs Izrael néven.   Az első királyuk, I. Jerobeám (931-910) bár Istentől kapta a hatalmas rangot, azonnal két kisebb templomot építtetett, mindegyikbe csináltatott egy szobrásszal 1-1 aranyborjút, és törvényként mondta ki: „Nézd, Izrael, itt az istened, aki kivezetett Egyiptom földjéről!” (1Kir 12,28c) Így akarta törzseit távol tartani a salamoni templomtól és a testvértörzsektől. Jákob Istentől kapott ígéretet: „Nem tűnik el a jel Júdától, sem királyi pálca a lábától, amíg le nem róják neki az adót, és a népek nem engedelmeskednek neki” (Ter 49,10) De az egyre erősödő bálványozás, amit a templomban is űztek, egyre inkább veszélybe sodorta a déli országot is. Az északi rész 722-ben, a déli pedig az 587-586-os ostrom végén vált különféle nemzetek martalékává. A zsidó nemzet tragédiája volt ez: nagy zuhanás Ábrahám fiainak, mert később hazaengedték ugyan a szétszórt foglyokat, felépíthették Jeruzsálemet, benne az új templomot, de adófizetők maradtak utolsó uraik felé. Cirusz perzsa király rendezte így sorsukat. Ő 558-529 volt perzsa király. Babilont 539-ben foglalta el. Mivel megértőbb volt, mint a zsidók többi fogva tartói, és megtudta, hogy Jeremiás próféta Jeruzsálem eleste után hetven éves száműzetést jövendölt a zsidó foglyoknak, megengedte, hogy otthonukba visszatérjenek fogolyként, és felépítsenek otthon mindent. Sokan éltek a boldog fordulattal. (516) Viszont a Kr.u-i 20. századig nem volt szabad és önálló országuk. Végül 516-tól a szamáriaiak áskálódása ellenére Dárius pecsétes levelével ellátva megindult az építkezés. Az új zsidó templomnak azonban nem a zsidó szertatások voltak a legfőbb ékességei, hiszen fél évezredre szánta a Teremtő, amint a történelem tényei igazolják, hanem az, hogy benne személyesen, emberi alakjában megjelent a valóban megtestesült Ige. Először negyven napos korában, majd tizenkét évesen és később minden évben valamelyik nagy zsidó ünnepen. Utoljára a virágvasárnapi nagy körmenetben Betániától a jeruzsálemi templomig. Nagy hiba volt, hogy negyvennapos korában csak az öreg Simeon próféta várta ebben az istenházában egy hosszú várakozás végén, és egy másik nagy imádkozó: Anna prófétaasszony. Simeon azért tudott találkozni vele, mert ő volt az az egyetlen „igaz és istenfélő ember. Várta Izrael vigaszát, és a Szentlélek volt rajta. Kinyilatkoztatást kapott a Szentlélektől, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek indítására a templomba ment, amikor a szülők a gyermek Jézust bevitték. hogy a törvény előírásának eleget tegyenek. Karjába vette, és áldotta az Istent ezekkel a szavakkal: Most bocsásd el, Uram szolgádat, szavaid szerint békében, mert látta szemem üdvösségemet, melyet minden nép színe előtt készítettél, világosságul a pogányok megvilágosítására, és dicsőségül népednek, Izraelnek. Apja és anyja csodálkoztak azon, amit fiukról mondott. Simeon megáldotta őket, és így szólt anyjához, Máriához: Íme, ő sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben, jel lesz, amelynek ellene mondanak a te lelkedet is tőr járja át, hogy kiderüljenek sok szív titkos gondolatai. Volt egy Áser törzséből való, Anna nevű prófétaasszony, Fánuel leánya, aki már igen öreg volt. Hét évig élt férjével lánysága után, aztán özvegyen maradt. Már nyolcvannégy esztendős volt. Nem hagyta el a templomot soha, éjjel-nappal böjtben és imádságban szolgált. Ebben az órában is odajött, dicsőítette az Istent, és beszélt róla mindenkinek, aki csak várta Jeruzsálem megváltását” (Lk 2,25-38) Íme, itt szinte minden gondolat benne van a szövegben, amit az Atyaisten eltervezett, és amit az üdvösség jelöltjei különböző módokon megértettek,vállaltak.


A Megváltó valóban eljött. Leszállt az Atya mellől a mennyei trónusról. Eljött ugyanis az idő, hogy az eredeti beszélgetés szerint előbb csak elvileg vállalja a Fiú, hogy egy teljes emberi természetet felvesz isteni természete mellé Személyi fölsége alá, hogy mindenféle szellemi és anyagi természetű létező az Ő jövendő emberi természetének mintája szerint alakuljon. A világmindenség teremtése tehát már krisztusi minta szerint jött létre. Amikor elérkezett megtestesülésének pontos ideje, amit kétezer évvel Ábrahám meghívása és áldása jelentett (Ter 12,1-3), akkor annak az ideje is eljött, hogy Isten egyszülött Fia ténylegesen is magára öltse a teljes emberi természetet: megtörténjék a megtestesülés. Ezt így írja le Lukács evangélista: „A hatodik hónapban (Keresztelő János fogantatása után) az Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki egy Dávid házából való férfinak, Józsefnek volt a jegyese, és Máriának hívták. Az angyal belépett hozzá és megszólította: Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Veled van az Úr! Áldottabb vagy minden asszonynál. E szavak hallatára Mária zavarba jött, és gondolkozni kezdett rajta, miféle köszöntés ez. Az angyal ezt mondta neki: Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni. Nagy lesz ő, és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házán örökké, s országának ne lesz vége. Mária megkérdezte az angyalt: Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek? Az angyal ezt válaszolta és mondta neki: A Szentlélek száll rád, s a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért a születendő Szentet is az Isten Fiának fogják hívni. Íme, rokonod, Erzsébet is fogant öregségében, s már a hatodik hónapban van, noha meddőnek mondták, mert Istennél semmi sem lehetetlen. Mária így válaszolt: Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint. Erre az angyal eltávozott” (Lk 1,26-38) A hívő ember elgondolkodik: Elérkezett a világtörténelem egyik legfontosabb történése. Amikor még semmi és senki más nem volt, csak a végtelen egyszerű, de mindentudó és mindenható istenség (isteni lényeg, isteni természet, isteni substantia) és az Atya, aki a maga erejéből öröktől fogva birtokolta ezt a végtelen értéket, ismeretet, aki végtelen gazdag volt. Lényegében az volt az igaz öröme végtelen fokon és örömben, hogy ezt a végtelen értéket mi mindenre tudná felhasználni. végtelen fokon végtelen örömöt szerezni tömegnek időtlen időkig és visszavonhatatlanul, mert a boldogság, adni, örömet szerezni. Ezt az idő kezdete előtt valóra js váltotta: isteni szüléssel szülte saját végtelenségének örömét: Egyszülött Fiát, akinek rögtön odaajándékozta az egész végtelen értéket, a mindenhatóságot és mindentudást, mert csak egy féle szeretet van: Mindent odaadni. Van még egy lehetőség: az azonnal visszakapott és örökké újra ajándékozott végtelenségű szeretet. Atya és Fia együtt adja csodálatos örömmel a Szentléleknek. Kimeríthetetlen gazdagság csak adni és kapni. 1932.július 1-én a Fia utolsó csepp vérének kiontását hinni és szeretni tudó lelkeknek adott Szent Vér ünnepén mondhatta ki atyai nyilatkozatát:„Az Örökkévalóság vagyok, és amikor egyedül éltem, már gondoltam rá, hogy minden képességemet felhasználom arra, hogy hasonlatosságomra lényeket teremtsek. De előbb került sor az anyagi világ teremtésére, hogy ezek a lények a megélhetőségükhöz szükséges javakat megtalálják: akkor teremtettem a világot.” (Az Atya szól 23) Azért teremtettem az embert férfinak és nőnek, mert mindketten azt szeretik, ami a másik. S azért rendeltem, hogy ketten legyenek a szülők, hogy egyszerre tudják a közös gyermekükben önmagukat, házastársukat és kettejüket szeretni. A sátán pedig azért gyűlöli az embereket, mert ő nem tudja mindezt tenni. Ezért gyűlöli Jézust, az Isten Fiát, mert ő önfeláldozó, és orvosolni tud mindent önzetlen szeretetével.


Mit érez a negyven napos Jézus? Úgy viselkedik, mint minden csecsemő. Lényével örömet szerez a család tagjainak. Az első emberi születés is így történt volna. Éva az első édesanya nagyratörő álmodozásában az édesanyás öröm szolgálójaként még többet remélt biztosítani önmagának, férjének, és gyermekei, unokái végeláthatatlan sorának, ezért esett a kísértés kínálta még boldogabb jövő reményébe. Anyaként, a Teremtő szándékát ismerve tudta, hogy feladata lesz maga és férje közös szeretetének gyümölcsét megszülni. A Teremtőnek új boldogságot kínálhat, ha az isteni erőkkel felövezve, még boldogabb jövőt nyújthat az egész emberfajnak, mint amit már megígért. A bűn elkövetése után az első emberpár azonnal érezte, hogy Istennél több boldogságot senki sem tud adni. A feleség a férjével együtt boldog szülő lehet, ha az istenszeretetet, az emberi családot a tökéletes házastársi egymást boldogítás gyermek áldásával gyarapíthatja. Az Úr ígérete szerint a gyermek a foganás pillanatában a Teremtőtől olyan lelket kap, amely már eleve fel van díszítve az isteni gyermekké-fogadás örömével. Ez a fantasztikus ígéretet egy magasabb rendű, de már gonosszá vált angyal, minden családi örömöt megrontó sátán szüleménye tette tönkre. A szülők bűne kizárta a szülőket istengyermeki méltóságukból, képtelenné tette őket arra, hogy magzatuk Isten kedves gyermekének kiváltságát elnyerje a fogantatás pillanatában. Ezért is kellett a Megváltó jóvá tévő istenemberi áldozata: szenvedése, halála, feltámadása és az általa rendelt keresztség szentsége, és így neki köszönhető, hogy az eleve elvesztett szülői jussot minden gyermek visszakaphatja eme újabb isteni ajándék révén. Jézus az Isten Egyszülött Fia, aki érettünk emberré lett, felvette Atyja akarata szerint az emberi természetet (Lk 1,30-33.35.38) Csak az emberi test és lélek felvételéről volt szó, amit nem emberi személynek, hanem a Fiúisten Isteni Személyének vetett alá. Ezért amikor Mária elfogadta Istentől kiválasztottságát, beteljesedett az angyali üdvözlet eme tétele: „a Szentlélek száll rád, s a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért a születendő Szentet is az Isten Fiának fogják hívni” (Lk 1,35) Mária elfogadja Isten akaratát:„íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint”(38) a megtestesült Istenember teljesen életképes emberi testéhez a Szentlélek isteni ereje megteremtette az immár az emberi lelket és egyesítette az emberi testtel. A megszentelő kegyelemre nem volt szüksége, hiszen nemcsak teremtett természetfeletti isteni ajándékot kapott, hanem a teljes istenség benne élt, részesült emberi lelke a boldogító istenlátásban (mint az üdvözült lelkek a mennyországban). Azt is látta, amit más magzat édesanyja méhében tartózkodva nem láthat. Születéséig minden anyai jóságot közvetlen látott és élvezett. Máriát a Szentháromság nem sújtotta soha Éva bűne következményeivel, az eredeti bűnnel sem. Teremtésekor lelke azonnal megkapta a nagy kiváltságot: nem volt soha kegyelemnek híjával: ezt jelenti a Szeplőtelen Fogantatás. Ezért mondta a Lourdes-i megjelenéseikor a személyneve helyett: „Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás” A születése után a nyolcadik napon az Isten Fia megkapta az Ábrahámhoz tartozás külső jelét: körülmetélték, akkor ünnepélyesen megkapta Édesanyjától a Jézus nevet. Jehosuah: Jahve a Megváltó. Jézus Adventje nagy állomása.


Szűz Mária és Szent József a templom udvaráról az áldozatok bemutatására szentelt templomudvarra. mentek. Sokan lehettek az anyák, akik negyven napos, elsőszülött kisfiúkat hozták el az Isten házába, hogy az Úr parancsa szerint bemutassák az Úrnak, mint Izrael házának újszülöttjét. A másik cél az volt, hogy teljesítsék Isten parancsát. „Amikor elteltek a tisztulásnak a Mózes törvényében megszabott napjai, felvitték Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, ahogy az Úr törvényében elő volt írva: Az anyaméhet megnyitó minden elsőszülött fiú az Úr szentjének hívatik, s az áldozatot is be akarták mutatni, ahogy az Úr törvénye előírta: egy pár gerlicét vagy két galambfiókát” (Lk 2,22-24) Ezután visszatértek Betlehembe, ahol Jézus született. Betlehem pár kilométerre van Jeruzsálemtől. Amikor az összeírás miatt mesze földről is összegyűltek a Betlehemben született és elköltözött felnőttek, volt már szállás bőven. A barlang istállóban, ahol Jézus megszületett, szükség miatt szálltak meg, mert magánházakban nem akartak szívességet elfogadni, a szállóban viszont nem volt már szabad hely. Jézusnak szegény környezetben kellett megszületnie. Igaz, hogy a világ legcsodálatosabb eseménye volt ez a születés. Így emlékszik meg erről Szent Lukács evangélista: „Azokban a napokban történt, hogy Augusztusz császár rendeletet adott ki, hogy az egész földkerekséget írják össze. Ez az összeírás Quiriniusz, Szíria helytartója alatt volt. Mindenki elment a maga városába, hogy összeírják. József is fölment Galilea Názáret nevű városából Júdeába, Dávid városába, Betlehembe, mert Dávid házából és nemzetségéből származott, hogy összeírják jegyesével, Máriával együtt, aki áldott állapotban volt. Ott tartózkodásuk alatt elérkezett a szülés ideje. Mária megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott nekik hely a szálláson. Pásztorok tanyáztak a vidéken, kint a szabad ég alatt, és éjnek idején őrizték nyájukat. Egyszerre csak ott állt előttük az Úr angyala, és beragyogta őket az Úr dicsősége. Nagyon megijedtek. De az angyal így szólt hozzájuk: Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek. és az lesz majd az egész népnek. Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus, az Úr, Dávid városában. Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket. Hirtelen mennyei seregek sokasága vette körül az angyalt, és dicsőítette az Istent ezekkel a szavakkal: Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek!” „Mihelyt az angyalok visszatértek a mennybe, a pásztorok így szóltak egymáshoz: Menjünk el Betlehembe, hadd lássuk a valóra vált beszédet, amit az Úr tudtunkra adott. Gyorsan útra keltek, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő gyermeket. Miután látták, az e gyermekről nekik mondottak alapján ismerték fel. A ki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok beszédén. Mária meg mind emlékezetébe véste szavaikat, és szívében egyeztette. A pásztorok hazatértek, dicsőítették és magasztalták az Istent mindenért, amit csak hallottak. És úgy láttak, ahogy tudtul adták nekik” (Lk 2, 15-20) Érdekes megfigyelni Lukács észrevételeit: A Szent Család nagyon figyelmes és szerény. Senkinek nem akarnak kellemetlenséget. Az üres juhakol a világ kicsi városkájában a legkényelmetlenebb vendéglátó. Jézus ezt kéri. A mezőn virrasztó pásztorok beszélgethetnek a világ legnagyobb történelmi eseményéről. Az angyalok arról is szónak, hogy most ez az ő ünnepük csupán a szülőkön kívül senki másé. Jézus megérdemelte volna, hogy összegyűljön mellette az egész emberiség. Kétezer év elmúltával is inkább a sátán kell az embereknek: gazdagot vagy szegényt a világ legtöbb népe kizár az életéből.


Amikor a rövid, néhány szavas lukácsi evangéiumot olvassuk és összehasonlítjuk a harmadik és a többi évszázad liturgikus előírásaival, az éjféi misék liturgikus pompájával, a kora hajnali pásztorok miséjével vagy a délelőtti ünnepi misével, bizony elcsodálkozhatunk.Kispap koromban én is elámultam, amikor a karácsonyi ünnepek lassú kibontakozásáról történelmi tudományos szigorral tanultunk: Jézus emberi születésének három évszázadon át ünnepnapja sem volt. Amikor a római keresztényüldözések zajlottak,nem is mertek nyilvános ünnepek rendezésére gondolni. Élni is veszélyes volt a keresztény híveknek,rengetegen haltak vértanúhalált borzalmasnál borzalmasabb gonoszsággal kigondolt kivégzésekben. Amikor 312-ben Diokleciánusz lemondott, a három társuralkodónak is ezt kellett tennie. A vezető nélkül maradt birodalom vezetésére két pályázó akadt: a nyugati és keleti mellékcsászárok fiai. Róma mellett, a Milviusz-hidnál állt fel a két trónkövetelő az azonosan képzett, egyforma erős, addig testvér regiment,halálos küzdelemre készülve. A két jelölt közül aki győz, annak a serege a birodalom ura lesz, a másikra pedig a legyőzöttek sorsa várt: „Vae victis! (Jaj a legyőzötteknek)Konstantinnak a csata előtti éjjel tündöklő kereszt jelent meg, ugyancsak jól olvasható fénylő körirattal:„IN HOC SIGNO VINCES!” (E JELBEN GYŐZNI FOGSZ!) Konstantin azonnal elrendelte, hogy a fegyvereiről minden katonája távolítsa el a bálvány jeleket és rajzoljon a helyükre keresztet. (Addig az üldözés idején a keresztre a hatalom szamárfejet festetett.) Konstantin, akinek az édesanyja Szent Ilona volt,aki fiát kereszténynek nevelte, (aki egyszerű fogadódként nem léphetett elő a mellékcsászár törvényes hitvesévé) megértette, hogy az üldözött Jézus Krisztus lesz a birodalom igazi Ura. Reggeltől estig folyt a véres küzdelem. Konstantin Jézus ígérete szerint győzött. Mint császár, azonnal visszavonta az keresztényeket üldöző rendeleteket, és 313-ban Milánóban kiadta a Türelmi rendeletet.A kereszténység vallás, elismert hit-közössége lett. Ettől kezdve templomai is lehettek. A császár adta az első gyönyörű bazilikát, a lateránit, amely azóta is a katolikus templomok közt „RÓMA VÁROS ÉS A FÖLDKEREKSÉG MINDEN TEMPLOMÁNAK A FEJE” Volt hol ünnepélyesen végezni a Liturgiát, és ettől kezdve kezdték keresni Jézus születésének időpontját. Ekkor döntöttek úgy , hogy mivel erről a legdrágább születésnapról semmi biztos dátum nem maradt ránk, a Szent Lukács által rögzített születési évszám sem biztos, a születés napja egy birodalmi népszámlálás idején lenne kereshető, de az tél közepén eleve elképzelhetetlen: az esőzés szinte folyamatos fél éven át, az utakon patakok folynak, fél Európa és Ázsia járhatatlan. Akkor miért lett december 25-e elfogadva? Egyszerű logika: a rómaiaknak minden nap van napsütésük. A legrövidebb napon, december 21-én is. Mivel a Napisten egyik fő bálványuk volt, aki a fényt és a meleget adja, szomorúan figyelték, hogy ezekben a napokban csak alig tud felhatolni a sötétségtől szorongatott Nap az ég aljára, de aztán másnap, főleg 25-én már diadalmasan emelkedik a pályája: tehát a Nap legyőzhetetlen. Mivel a kereszténység tudta, hogy a nap az égitest és nem isten, ezen a napon sem győz, hanem a csillagvilág egyik napjaként engedelmeskedik az égitestek Teremtőjének és Urának. Adjuk hát át a világ Urának, a Második Isteni Személy emberi születésének ezt a napot, amit az ősök is győzelmi napként tiszteltek. Így vált egy elárvult ünnepnap újra fontos, a mi világunk legfontosabb napjává.”Ez nap nékünk dicséretes nap, Napja vigasságunknak, Új bizodalma váltságunknak, Ma született Betlehemben Szűz Máriának Úr Jézus Krisztus mi Megváltónknak. Áronnak vesszeje kivirágozék, Tiszta Szűztől gyermek születék, Mennyei királyul nékünk adaték, Krisztusnak, Jézusnak nevezteték” (Ho 22,1)


Szent Lukács elég szűkszavúan adja át nekünk a Szűzanyától hallott igen fontos értesüléseket a mi Urunk, Jézus Krisztus születéséről. Az Atya, miután isteni szüléssel megszülte a Második Isteni Személyt majd sértetlenül átadta Fiának az isteni lényeget,a legcsodálatosabb isteni természetet, azt azonnal vissza is kapta Fiától, mint a végtelen szeretet jelét, és ketten egyetlen leheléssel megtették ugynezt az isteni akarat működésével származó Szentlélekkel. Az Atya megkérte Fiát, hogy egyelőre elméletben, majd idők folyamán valóságosan vegyen fel isteni természete mellé egy emberi teljes természetet. A világ teremtése során az isteni lényeggel összekötött emberi természetével a csak szellemi létű lényeknek,az angyaloknak szellemi létük teremtéséhez legyen ősminta az Ő emberi lelke. Az emberek teremtésében ugyancsak ősminta lehessen a Fiú lelke az ember lelke számára, emberi teste pedig az emberi test anyagának legyen ősmintája.Amikor elérkezik annak az ideje, hogy megváltsa bűneitől és büntetéseitől a testvéreit, akkor vállalja azt a küldetést, hogy ténylegesen felvesz egy embertestet és emberlelket, egy választott édesanya méhében felveszi a teljes emberi létet emberi személyiség nélkül, és a felvett emberi létet hozzácstolja isteni természetéhez.Alárendeli az ép, teljes emberi létet isteni Személye vezetésének, és így Isten emberré válik. Testvére lesz az embereknek, és ezzel eléri, hogy az egész emberiséget meg tudja váltani bűneitől és büntetéseitől. Ehhez hozzájárul a lehetőség, hogy a teljes emberi nem Megváltója legyen. Amikor Istenatyánk kiválastotta Ábrahámot, hogy az ő törvényes házasságából származó család, majd nagy nép soraiból szülessék meg a Megváltó, aki majd személyesen lesz az emberiség nagy áldása megváltói szenvedésével és halálával, és „benne nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,3), akkor félreérthetetlenül közölte velünk akaratát. Ebből az ábrahámi családból csupán Édesanyát kért, illetőleg rendelt az Úr. Ezt az akaratát nyolc évszázaddal korábban közölte Izajás próféta jövendölésével: „Ezért az Úr maga ad nektek jelet: „Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Emmánuelnek nevezi el” (Iz 7,14) Ez a szüzesség jel, hiszen eredetileg minden lány szűz, a próféta tömören fogalmaz, hogy gondolkodni kelljen annak, aki ezzel a kérdéssel foglalkozik. Így lehet csak ésszerűen érteni a prófétai fogalmazást: a szűzi foganás és a szűzen szülés biztosíték, hogy nem lehet tévedni a Megváltó személyében, ilyen ajándéka Istennek csak egy van. Izajás kinyilatkoztatását többszörösen erősíti Lukács evangélista: „Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki egy Dávid házából való férfinak, Józsefnek volt a jegyese, és Máriának hívták.Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni. Nagy lesz ő, és a Magasságbeli Fiának fogják hívni…Mária megkéérdezte az angyalt:Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek? Az angyal ezt válaszolta és mondta neki: a Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért a születerndő Szentet is az Isten Fiának fogják hívni” (Lk 1,26-35) Időszerű kiemelni az Atya figyelmességéből, mert december 8-án lesz a Szűzanya Szeplőtelen Fogantatásának ünnepe. Ez azt jelenti, hogy Mária fogantatásakor már Isten ajándékaként a megszentelő kegyelem állapotában volt. Ősszüleink lelkük teremtésekor azonnal megkapták a megszentelő kegyelmet, sőt azt a kiváltságot is, hogy minden utódjuknak ugyanígy adja meg Istenatyánk ezt a kegyelmet, ami Isten fogadott gyermekévé és a mennyország örökösévé teszi az embert. Ezt a kiváltságot az ősbűnnel mindketten elvesztették a maguk és utódaik kárára. Jézus ezt a nagy ajándékot a keresztségben adja meg. Egyetlen kivétel Szűz Mária: Ő a lelke teremtésekor kapta.     


Amikor a 300-as években szabadon kezdett lélegzeni Jézus Krisztus Egyháza, feltűnt, hogy Istennek Egyszülött Fia észrevétlenül lépett a földre. A teremtés legnagyobb eseményének alig volt szemtanúja: előbb egy angyali hírnök száguld a mennyből és az Atya megbízásából a Betlehem határában pásztortűz mellett őrködő néhány pásztort pillantja meg. Melléjük toppan. Érthető ijedség a szokatlan égi lény láttán: a keleti emberek tudták az ószövetségi kinyilatkoztatásból, hogy időnként régebben is küldött angyali követeket a földre az ég és föld Ura, hogy közöljön velük fontos üzeneteket. Az ijedelem ilyenkor mindig megremegtette a halandók szívét: vajon jó hírt hoznak vagy rosszat. Az őrök mellé toppant angyal megnyugtató hírét kedvesen, biztatóan kezdi: „Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek. Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus, az Úr Dávid városában. Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket” (Lk 2,10-11) a birkapásztorok akkor tudták, hogy a Megváltó, a Krisztus, az Úr, vagyis az Isten a földre jön? Hogyne tudták volna, minden zsidó tudta, hogy ez a csoda megtörténik. A szomszédban, Jeruzsálemben hétszáz éve mondta a bálványokkal kacérkodó Ácház király szemébe a zsidók legnevesebb prófétája:„íme, a szűz fogan, fiút szül, és Immánuelnek nevezi el”, ami annyit jelent: Íme, velünk az Isten. (Iz 7,14b) Jól tudta minden betlehemi, sőt a többi zsidó is, hogy itt, ezen az egyszerű, szegény tájon, Dávid király szülővárosában fog megszületni a szűztől születendő Gyermek: „De te, (Betlehem) Efrata, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled születik majd nekem, aki uralkodni fog Izrael felett. Származása az ősidőkre, a régmúlt időkre nyúlik vissza. Ő maga a béke lesz” (Mik 5,1; 4a) Ezeket a régi kinyilatkoztatott igéket most a beteljesüléskor egy angyal hirdeti az éjszakai sötétségben, ahol összeölelkezik az ősi és a jelenkori pásztortűz lángja az angyal fényével, amely büszkén árad, de ez még nem elég a betlehemi éjben: „Hirtelen mennyei seregek sokasága vette körül az angyalt, és dicsőítette az Istent ezekkel a szavakkal:”Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakarat embereinek!” (Lk 2,13-14) „Mihelyt az angyalok visszatértek a mennybe, a pásztorok így szóltak egymáshoz: „Menjünk át Betlehembe, hadd lássuk a valóra vált beszédet, amit az angyal tudtunkra adott. Gyorsan útra keltek, és megtalálták Máriát, Józsefet, és a jászolban fekvő gyermeket. Miután látták, az e gyermekről nekik mondottak alapján ismerték fel. Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok beszédén. Mária meg emlékezetébe véste szavaikat, és szívében egyeztette. A pásztorok hazatértek, dicsérték és magasztalták az Istent mindenért, amit csak hallottak, és úgy láttak, ahogy tudtul adták nekik” (15-20) János apostol és evangélista a Jelenések könyvében kiegészíti az Ige megtestesülése történetének első részét: „Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony; öltözete a Nap, lába alatt a Hold, a fején tizenkét csillagból korona. Áldott állapotban volt, gyötrelmében és szülési fájdalmában kiáltozott. Most egy másik jel tűnt fel az égen: egy nagy vörös sárkány, hét feje volt és tíz szarva, s mindegyik fején korona. Farkával lesöpörte az ég csillagainak egy harmadát, és a földre szórta. Ekkor a sárkány odaállt a szülő asszony elé, hogy mihelyt megszül, elnyelje gyermekét. Fiút szült, fiúgyermeket, aki majd vaspálcával kormányozza mind nemzeteket Gyermekét elragadták Istenhez és az ő trónjához. Az asszony a pusztába menekült, ahol az Isten helyet készítet számára, hogy ott éljen ezerkétszázhatvan napig. Mihály legyőzi a sárkányt. Ezután nagy harc támadt a mennyben. Mihály és angyalai megtámadták a sárkányt. A sárkány és angyalai védekeztek, de nem tudtak ellenállni, s nem maradt számukra hely a mennyben. Levetették a nagy sárkányt, az ősi kígyót, aki maga az ördög, a sátán, aki tévútra vezeti az egész világot. A földre vetették és vele együtt letaszították angyalait is. Ekkor harsány hangot hallottam az égben: „Eljött Istenünk üdvössége, ereje és országa, és az ő Fölkentjének uralma, mert letaszították testvéreink vádlóját, aki éjjel-nappal vádolta őket Istenünk színe előtt. De legyőzték a Bárány vérével és tanúságuk szavával, s nem kímélték életüket mindhalálig. Ezért örüljetek, egek, és ti, akik benne laktok! Jaj a földnek és a tengernek, mert oda szállt le az ördög nagy haragjában” (Jel.12,1-12ab)


Jákobnak menekülnie kellett a sértett bátyja, Ézsau elől. Édesapja magához hivatta és megparancsolta neki, hogy menjen édesayja, Rebekka bátyjához, Lábánhoz. Ott keressen menedéket, és onnan hozzon feleséget magának, ne a helybeliek közül válasszon. Rebekka is hasonlóan gondolkodott (Ter 27,46; 28,1-5) Jákob elindult, és amikor megesteledett,letelepedett egy teljesen elhagyatott helyen. Egy követ helyezett feje alá. Álmodott. „Íme, egy létra volt a földre állítva, s a hegye az eget érte. S lám, Isten angyalai fel és lejártak rajta. Íme, az Úr fölötte állt, éss így szólt: Az Úr vagyok, atyádnak, Ábrahámnak Istene, és Izsák Istene. A földet, amelyen pihensz, neked és utódaidnak adom. Nemzetséged olyan lesz, mint a föld homokja, ki kell terjesztened nyugagtra és keletre, északra és délre. általad és utódaid által nyer áldást a föld minden népe. Nézd, én veled vagyok. Mindenütt oltalmazlak, Mindenütt oltalmazlak, ahov á mégy, és visszavezetlek erre a földre. Nem hagylak el, amíg véghez nem viszem, amit megígértem neked’. Jákob fölébredt álmából, és így szólt: Valóban az Úr van ezen a helyen, és én nem tudtam. Megborzadt, és at mondta: Milyen félelmetes ez a hely, valóban itt va az Isten háza és az ég kapuja. Amikor Jákob másnap reggel fölébredt, vedtte a kövegt, amelyen fejét nyugtatta, fölállította emlékkőül, és olajat öntött rá. A helynek a Bétel (Isten háza) nevet adta” (12-19) Tovább folytatta útját, amíg egy nagy juhlegelőre ért. Pásztorokkal beszélt, és azok beszámoltak nagybátyjáról, Lábánról. Közben az ő fiatalabb lánya, Ráchel odaért. Összeismerkedtek, és Ráchel hazakísérte. Örömmel fogadták. Azonnal Lábán pásztorai közé állt, és segített legeltetni a juhait. Megegyeztek, hogy ha hét évig dolgozik érte,megkapja feleségül Ráchelt. Amikor lejárt a hét év, megrendezték a lakodalmat. A nagybácsi azonban nem a szép Ráchelt adta neki feleségül, hanem a kötelező fátyol alá, Leát az idősebbet rejtette. Jákob csak másap reggel vette ezt észre. A nagybácsi azzal indokolta tettét, hogy a szokás szerint az idősdebb lánynak kell férjhez mennie. A menyegzőt végigmulatták, akkor az újabb menyegző kezdődött, és a szerelemmel szeretett Ráchel is felesége lett Jákobnak. A kevésbé szeretett Lea három évente szült fiúkat Jákobnak, összesen hatot. A szülni nem tudó Ráchel közben szolgálóját adta mellékfeleségül férjének, hogy az szüljön helyette. Lea ugyanígy cselekedett, és mindkét mellékfeleség 2-2 fiút szült Jákobnak. A boldogtalan Ráchel is szült végül. Előbb Józsefet, később Benjamint. Isten Ábrahámnak sok unokát ígért. Izsáknak csak egy fia lett, de az eredeti áldást az unokákkal, elsősorban Jákobbal, de Ézsauval is bőven pótolta.Amikor Jákob már gazdag volt fiúkban, lányokban, hatalmas birkanyájakban is, haza akart menni. Isten Ábrahámnak adott parancsa érvényben volt: el messzire a bálványimádó ősöktől, mert az Úr új emberi közösséget akart magának, nagy népet, amely nem volt megferftőzve bálványokkal. Jákob viszatérve az apai földre, kibékült Ézsauval. Mindkettőjük nagy néppé lett, de a messiási ágból, Jákob utódaiból lett igazán nagy nép. Ézsau utódait az ősapa vörös szőrzete alapján edomitáknak hívták. Az edomiták mindig ápolták ősapjuk sértődöttségét, és bíztak abban, hogy egyszer majd visszafizetnek mindenért. Az egyik águk Heródes néven volt ismert éppen a Messiás eljövetelének idejében. A család legnevesebb képviselője az úgynevezett Nagy Heródes volt. A császári házzal is igen jó viszonyban éltek. Talán tudtak is a történelmi gyökerekről a rómaiak. Amikor a zsidók földjét beolvasztották a Római Birodalomba, három közigazgatási egységre osztották a területét: Délen Júdea volt a főtartomány Jeruzsálem központtal, tőle északra Szamária, majd még följebb Galilea. Jézus születése idején már harminc éve mindhárom zsidó tartományát Nagy Heródes uralta. A zsidókat ugyan gyűlölte, de gazdaságilag jól vezette országát. Felújította az akkor már ötszáz éves jeruzsálemi templomot. Több érdeme mellett ezért érdemelte ki a történelmi „nagy” rangot. De az akkori császár, Augusztusz is szerepelt a kereszténység tudatban a népszámlálás miatt.


„Amikor a júdeai Betlehemben Heródes király idejében Jézus megszületett, bölcsek jöttek napkeletről Jeruzsálembe, és kérdezősködtek: Hol van a zsidók újszülött királya? Láttk csillagát napkeleten, s eljöttünk, hogy bemutassuk neki hódolatunkat.Ennek hallatára Heródes megriadt, s vele egész Jeruzsálem. Összehívta tehát a főpapokat és a nép írástudóit, és tudakozódott tőlük, hol kell a Messiásnak születnie.Júda Betlehemében – válaszolták,- mert így jövdendölt a próféta:Te Betlehem, Júda földje, egyáltalán nem vagy oly kicsi Júda nemzetségei közt, hisz belőled születik majd a vezér, aki népemnek, Izraelnek pásztora lesz. Erre Heródes titokban magáhozhivatta a bölcseket és pontosan megtudakolta tőlük a csillag feltűnésének idejét. Aztán elküldte őket Betlehembe: Menjetek,mondta,s szerezzetek pontos értesülést a gyermek felől! Ha megtaláljátok, jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki. Azok meghallgatták a királyt és útra keltek.S lám, a csillag, amelyet napkeleten láttak, vezette őket, míg végre meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt. A csillagot megpillantva nagyon megörültek. Bementek a házba, és meglátták a gyermeket anyjával, Máriával. Leborultak és hódoltak neki, majd elővették kincseiket s ajándékot adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. Mivel álmukban utasítást kaptak, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba. Azután, hogy elmentek, megjelent Józsefnek az Úr angyala, s et mondta neki:Kelj föl, fogd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba, s maradj ott, amíg nem szólok, mert Heródes keresi a gyermeket, meg akarja ölni. Fölkelt, s még akkor éjszaka fogta a gyermeket és anyját, és elmenekült Egyiptomba. Ott maradt Heródes haláláig. Így beteljesedett, amit a próféta szavával mondott az Úr:Egyiptomból hívtam az én Fiamat.(Mt 2,1-15) A zsidó nép 430 évet töltött Egyiptomban.Jákob, József nevű fia, a hét éves aszály idején Isten irgalmából meg tudta menteni az egész országot az éhhaláltól, sőt tudott segíteni az idegeneken is, majd Egyiptomba mentette édesapját és egész családjával együtt. Később,az új fáraó alatt már semmit sem tudtak Józsefről, de nagyon féltek az idegenektől, akikkel rabszolgaként bántak.Isten Mózes vezetésével kimentette népét. A Sínai hegynél szövetséget kötött velük, és egyenesen az Ígéret földjéhez vezette őket. Ez Jézus születése előtt 1250 évvel korábban történt. Akkor ért oda Ábrahám népének legalább másfél milliós népe, miután a Jordán és a Földközi tenger keleti partján élők sorsa beteljesedett és Isten saját választott népének ajándékozhatta Ábrahám annyira áhított örökségét.Az első alkalommal tíz hírszerző előbb dicsérte a bejárt földet, aztán tízen hazug a beszámolót tartottak, nyiltan szidalmazva Mózest és Áront: az a nép megeszi a mi kis népünket. Ekkor az Úr visszaparancsolta engedetlen népét a sivatagba, amíg kihal a lázadók felnőtt csoportja, és új, fiatal népe kapja Urától az örökös hazát. Most tehát Moáb síkságán erőt gyűjt a megifjodott zsidóság. A király rémüldözik: Nem tudom megvédeni országomat. Hívjátok ide Bálám prófétát, átkozza meg őket, hogy kiirthasam valamennyit. Bálám az igaz Isten prófétája vonakodik. Végül odamegy, de a hegyről átok helyett áldást mond a völgyben pihenő népre: „Így beszél Bíleam, Beor fia, így beszél a mélyreható tekintetű ember. Így beszél, aki felfogja Isten szavát, birtokolja a Magasságbeli tudását, látja a Mindenható arcát. Istentől kap választ, a szeme megnyílik: Látom, de nem most, látom, de nem közelről. Csillag tűnik fel Jákob törzséből, jogar sarjad Izraelből. Bezúzza Moáb halántékát, s Szet fiainak koponyáját. Edom idegen birtok lesz, és Szeír meghódított ország. Izrael kiterjeszti hatalmát. Jákob uralkodik ellenségein, elpusztítja az Arból menekülőket. (Szám 24,15-19) A Moábi király dühöng. Bileám hazaindul a Tigris és az Eufrátesz vidékére. Otthon is elmondja a nagy hírt: Jön a Messiás.Izrael népéből születik. Király lesz. Három csillag együttállása jelzi a jöttét: a Jupiter, Saturnus és Uranus. Ezerkétszáz évig lesik utódai otthon, de amikor az együttállás megtörtént, másfél évet vártak, majd boldogan ünnepeltek. A kis Jézus Egyiptomban él, sajnálva a kortárs kis vértanúkat.


Az Atyaisten megkezdte a megváltás előkészítését. A Megváltónak az ősbűnt elkövető ősszülők törvényes utódjának kell lenni, hogy az a kiengesztelő áldozat, amit bemutat az ősbűnnel Istent súlyosan megsértő emberek jogutódjaként, érvényes legyen. Az ősbűnt követő bűnöket az elkövetők helyett szenvedők kínszenvedése, illetőleg az értük járó büntetéseket is jogutódok viseljék. Ezt a töméntelen bűntömeget emberek nem tudják leróni. Ezért kellett az Atyának saját Fiát, a Második Isteni Személyt megkérni, hogy ne csak istenemberi ősminta legyen mind az angyalok, mind az emberek teremtéséhez, hanem a megváltás rettenetes szenvedéseit is vállalja el. Ezt fejezte ki az Ábrahámnak adott áldás: „Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked. Nagy néppé teszlek. Megáldalak és naggyá teszem nevedet, s te magad is áldás leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, de akik átkoznak téged, azokat én is megátkozom. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,1-3) Ezért imádkozik Jézus Krisztus Anyaszentegyháza alapítójának földi születésünnepe előtt két nappal: „Fölöttem lebegjen irgalmad, Uram, és szabadításod, amit megígértél” (Az imaórák liturgiája, I.313) A Hiszekegy imádságban Isten kijelenti: „Ő (a Szentlélek) szólt a próféták szavával”, Izajást idézzük: „Hallgassatok rám, akik az igazság után jártok, és az Urat keresitek! Emeljétek tekinteteteke a kősziklára, amelyből kivágtak benneteket, és a kút nyílására, amelyből kiástak titeket! Nézzétek atyátokat, Ábrahámot, és Sárát, aki a világra hozott titeket; mert egészen egyedül volt, amikor meghívtam, de megáldottam és megsokasítottam. Siont megvigasztalja az Úr, megvigasztalja minden romját.Pusztaságát olyanná teszi, mint az Éden, és sivatagját hasonlóvá az Úr kertjéhez. Öröm és vidámság lesz benne, hálaadás és dicséret szava zeng. Figyeljetek ide, nemzetek, hallgassatok rám, ti népek! Mert tőlem származik a törvény, és az én igazságom lesz a nemzetek világossága. Hamarosan elérkezik igazságosságom, és szabadításom felragyog, mint a fény, karom ítéletet tart a népeken. A szigetek bennem bizakodnak, és karom erejébe vetik reményüket. Emeljétek föl tekintetetek az égre, és nézztek a földre le! Bizony szétoszlik az ég, mint a füst, a föld mint a ruha úgy elavul, és lakói elenyésznek, akár a féreg. De szabadításom örökre megmarad, és igazságomnak nem lesz vége soha. Hallgassatok rám, akik ismeritek az igazságot, népem, ki szívében vieli tanításom. Ne féljetek az emberek gyalázkodásától, és ne esetek kétségbe szidalmaik miatt. Mert moly emészti meg őket, mint a ruhát, és mint a gyapjut, féreg pusztíta el őket. De az én igazságom mindörökre megmarad, szabadításom nemzedékről nemzedékre. Kelj föl, kelj föl! Költözz erőbe, karja az Úrnak. Kelj föl, mint a hajdankor napjaiban, mingt a régmúlt nemzedékek idején.. Vajon nem te hasítottad ketté Rahábot, és nem te döfted keeresztül a sárkányt? Nem te szárítottad ki a tengert, és a hatalmas örvény vizét, hogy úttá változtasda teger mélyét, és megváltottjaid átkelhessenek rajta? Most visszatérnek az Úr megváltottjai, és dicséretet zengve érnek a Sionra. Örök vidámság lesz az arcukon; öröm és ujjongás kíséri őket, a fájdalom és a sóhaj megfutamodik” (Iz 31,1-11) Figyelj ide, választott népem, hallgass szavamra, én nemzetem; Közel van már az én igaz Gyermekem, készen áll, hogy téged üdvözítsen. Íme, eljönnek, és dicséretet zengve városomba igyekeznek mindazok, akik szabadulást keresnek” (Iz 51,4-5; 35,10) „Testvéreim! Az Isten egy, akit a Szentírásból ismerünk meg. Ismerjük meg mindazt tehát, ammit a Szen tírás tanít, és tanuljuk meg, amit hirdet! Úgy higgyünk az Atyában, ahogyan azt ő akarja, és úgy dicsőítsük meg a Fiút, ahogyan az Atya akarja, és úgy fogadjuk a Szentlelket ajándékul, ahogyan az Atya akarja nekünk adni. Ne a mi tetszésünk szerint!” (Szent Hippolytus Noétus eretneksége ellen)