Kovács Bánk Ferences

vasmisés pap

hitszónok

Számvetésem

SZÁMVETÉSEM
elmélkedés tizenötödik rész
Amilyen gyorsan lezajlott a tartományfőnök atyával való találkozás, majd a felvétel a noviciát-házba, ugyanolyan váratlan, életveszélyes volt a folytatás. Mintha Istenatyánk állandóan ezt üzente volna: Én hívtalak, én akartalak nevelni a háborús veszélyek árnyékában, emberi gyarlóságok, tétova remények, a teljes hontalanság, kilátástalan jövő rejtélyei között. Most amikor a körülmények egyre vadulnak: most mit vársz még tőlem? Hónapok óta erősödik bennem egy új hivatás. Többszáz-milliós államok, kisebb országok, szétroncsolt nemzetek várnak segítséget, mert egyre kuszábbak a szálak, egyre nő az össze-visszaság. Várnak, mert őket is Isten teremtette, ő rendelte az egész világ távoli tájaira. Négyezer éve ejtette ki Isten a bálványimádó Ábrahámot és feleségét ösztökélve: „Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked. Nagy néppé teszlek. Megáldalak és naggyá teszem nevedet, s te magad is áldás leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, de akik átkoznak téged, azokat én is megátkozom. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,1-3)Fogalmunk sincs, hogy hány ezer esztendő telt el a föld termékennyé tétele, a növény- és állatvilág kialakítása, majd az emberteremtés percei után. A láthatatlan jó barát, a minden estefelé megjelenő Atya, a családias beszélgetések, az élet földi pazar szín- és formavilágának pompája után az egyre szaporodó családok, a belőlük kialakuló népek színes sokasága mind szóba kerülhetett ezeken az alkonyi csevegéseken. Tehát nem történelem-órák, hanem a jövendő felvillantásai voltak az állandó témák. Ilyen lehet a ti életetek. Mikor? Majd ha születnek gyerekeitek. Majd ha ugrándoznak a selymes pázsiton és a gyermekhangoktól telik meg a fül. De ehhez idő kell. Meg kell érnie az élet szerveinek.A leselkedő sátán azonban közbelépett. Valahogy úgy, mint manapság teszi. Irigykedik, leskelődik, s mivel jót és szépet nem tud adni, rombol. Persze a széplelkű emberekben simulékony szóval, bájosan igyekszik bizalmat ébreszteni: Látom, két fáról sohasem esztek. Miért? Mert Isten azt mondta, ha a tiltott fáról eszünk, meg kell halnunk. Ebben a tiltott fa gyümölcsében van elrejtve a nagy titok: Hogy kell Istenné lenni. Az asszony evett belőle és adott a férjének is. Abban a pillanatban pedig megremegett az egész lényük: elkövettük az első bűnt. Mit szól ehhez Isten?  Isten nem szólt semmit, hiszen már a kezdet kezdetén megmondta: ha arról a fáról esztek, meg kell halnotok. (Ter 2,17) Nem mindjárt, majd évszázadok múlva. Akkor kiszáll belőletek a lélek és ítéletre áll. Honnan tudják meg mindezt és ki ad nekik erőt a jóra? Jézus parancsa tanítványainak a mennybemenetel előtt: „Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül. Aki nem hisz, az elkárhozik”(Mk 16,15-16)

SZÁMVETÉSEM
elmélkedés tizennegyedik rész
A beszámolóm célja, hogy okulásomra szolgáljon és utolsó nagy szolgálatomnak legyen bevezetője, megindokolója. Zalalövőn még tatarozni kellett mindhárom templomunkat. Először a kétszáz éves zalapatakai Szent Anna templomban kezdtük el a munkát.  Az apszist száz-százhúsz centiméter magas kavicsdombból ástuk ki. Ezután kívül-belül levertük a vakolatot. Az északi fal olyan vizes volt, hogy az új vakolat ezen a részen fél év múlva sem tudott kiszáradni. Rendeztük a templomudvart. Mindent a falurész társadalmi munkájával és pénzadományával hajtottuk végre. A következő tatarozás a zalamindszenti templomban végeztük. Ott is a talajvíz miatt hámlott le a vakolat, illetőleg vált el a lábazati betontakaró réteg. A XIII. századból való istenháza rászorult újabb vonóvasak elhelyezésére a templomocska mennyezete alatt, mert a déli főfal teteje erősen hajlott kifelé. A műemlék védelmi hivatal megbízott mérnöknőjének irányítása mellett próbáltunk mindent helyreigazítani. A szakmai bejáráskor némely megoldást kifogásoltak. A templomocska pénztárában volt tízezer forint, és a püspökségtől kaptunk erre a célra ugyan ennyit. A Műemlék felügyelet más építkezésén megtakarított húszezer Ft-ot adott át. Ez a negyvenezer Ft állt rendelkezésre. Pár éve egy ilyen méretű Árpád-kori templomocskát ötszázezer Ft-ból hoztak rendbe. Több kifogás nem érkezett. Az 1924-ben épített új plébániatemplom cserépfedése erősen elhasználódott. Az északi szél rengeteg havat söpör be a padlásra. A félköríves mennyezetet a rücskös felület miatt tisztára lesöpörni nem lehetett. Olvadáskor rengeteg nedvesség-csík jelent meg a mennyezeten. Ezt ellensúlyozni csak alufóliával és palafedéssel tudtuk. Harminc év múlva utódaim már milliós állami segélyt kaphattak. Azután már könnyebb volt időtálló munkát biztosítani. Az öreg harmónium helyett tizenhat regiszteres orgonát tudtam terveztetni Gergely Ferenc orgonaművész-professzorral az 1980-as évek elején. Attól kezdve rendszeresen tudtunk évente több orgonahangversenyt rendezni. Aztán 1987-ben diszpozíciót kaptam Sárvár Szent László plébániájára, huszonkét és fél éves lelkipásztorkodás után.  Legyen áldott Isten és egykori híveim kitartó csapata. Sárvári plébánosként csak két és fél évet dolgozhattam, mert közben államunk új vezetősége visszaadta a lehetőséget, hogy harminckilenc esztendős száműzetés után lassan, de biztosan megújulhatott Szent Ferenc közel nyolcszáz éves magyar  mariana rendtartománya is. Az utolsó szabad évünk, 1950-es Schematizmusa szerint kétszáz hatvanöt tagja volt ennek a sokat szenvedett közösségnek.  A szétszórt mariana rendtartomány negyedik, klandesztin (titkos) tartományfőnöke voltam. Az első két kolostorunkat azonnali hatállyal Dr. Szendi József veszprémi püspök atya adta vissza Rendtartományunknak. Sümeget és Búcsúszentlászlót egy nyílt húsvéti lapon.   „Oltalmazz engem, Istenem, mert én benned bízom. Így szólok az Úrhoz: Istenem vagy nekem, nincs más javam rajtad kívül. A dicső és szent férfiakhoz, akik földünkön élnek, vonzódom egészszívemmel. Bajt bajra tetéznek maguknak, akik idegen istenek után futnak. Véres áldozataikban nincs en részem, még csak nevüket sem veszem ajkamra. Az Úr az én örökrészem és kelyhem, te irányítod, Uram, sorsomat. A mérőzsinór értékes részt juttatott nekem.  Valóban pompás az én örökrészem. Áldom az Urat, mert tanácsot ad nekem, még éjszaka is a jóra int engem bensőm. Szüntelenül magam előtt látom az Urat, ő áll jobbomon, hogy el ne essem” (Zsolt 15,1-8) 

SZÁMVETÉSEM
elmélkedés tizenharmadik rész 
1964-es élményemhez kérdésözön fűződik. Hirtelen, váratlan áthelyezés Zalaegerszegről Tófejlórántházára, ahol  egy pap is soknak tűnt. Miért? Mert egy üldözött paptársnak. városi hely kellett. Először Kapisztrán atyát a zalaegerszegi ferences templomból elhelyezték, utána én következtem. A nyugdíjából reaktivitált elöljáróm két hónap múlva visszakért új állomáshelyemről, mert Zalaegerszegen öt filiában kellene hetente három alkalommal hét hittanórát tartani. A feladatom ellátásához kaptam egy biciklinek nem nevezhető drót szamarat,amit a dombokon kilométereken keresztül csak feltolni lehetett. Nekem gyönyörű hivatásnak tűnő munkás lehetőséggel a nálam idősebb „új” káplánok egyszer sem éltek, egyedül voltam hitoktató az egész városban. Visszahelyeztek. Egykori házfőnököm, nyugdíjazott rendtársam nekem szegezte a kérdést: hogy létezik,hogy Zalaegerszegen két ferences is működik, és az új (30 éves) templomunkban nincs orgona?” Pár nappal később kaptam tőle egy levelet, amelyben fiatalos hévvel bizonyította:„A négyezer hívő ennyi év alatt ilyen évi részletekkel meg tudná építtetni az orgonát.”Elöljáróm szerette az egyházi zenét. Belement a kezdeményezésbe. Nehézségekkel tarkítva, kétszeri nekifutással, részletenkénti építés tervezésével másfél év múlva  a tizenhat regiszteres orgona készen volt. 1958.december 21-én nagyszerű hangverseny keretében az orgonaszentelés megtörtént. Az állami rosszindulat árja azonnal elindult ellenem. Idős elöljárómat azonnal  újra nyugdíjas állományba helyezték. Az akkori püspöki helynök pedig tudomásomra hozta:„nem voltál egyszer sem békegyűlésen, orgonát merészeltél építtetni, el fog érni egy rugalmas sarok,ott pottyansz le, ahol nem kívánsz lenni”, új elöljáród  kitüntetést fog kapni. Amit nem is sejtettem,pontosan tudta. Átmeneti helyezést kaptam szeptember elején Novára. Majd 1960.január 26-án a  kapott püspöki levélből meg kellett tudnom, hogy „Magyarországon mint pap nem működhetek” Három évig a budapesti „Solidaritas” HTSZ-ben dolgoztam mint bőrkesztyűszabász, később anyagkönyvelő lettem. 1963.szeptemberi hatállyal Magyarországon, Gencsapátiban újra papként, káplánként működhettem. kereken egy évig. Életemben először tanítottam egy egész iskola minden diákját, akik nagyon szerettek. Nem jó előjelek után Zalövőre helyezett szeretve tisztelt, szentelő püspököm. Fájó szívvel,de szó nélkül mentem. Két évig dolgoztam már mint hitoktató és káplán, amikor volt központi  szeminarista társam, aki  mint püspöki titkár  teljesített szolgálatot, megkérdezte: „huszonhét év óta nincs Zalalövőn, a háromezer kétszáz hívőt számláló plébánián plébániaház. A plébános bérelt házban lakik, te albérlő vagy világi háznál. Tényleg nem lehet ott házat építeni?” Őszintén válaszoltam: „Dehogynem! Létezik egy húsz éve jóváhagyott építési engedéllyel rendelkező házterv. Ha a pap nem mutogatja az embereknek, mit kell csinálni, hanem maga is velük együtt dolgozik, akkor lehet. Két nap múlva elöljáróm kiabálva fogadott, miközben kezembe nyomott egy levelet püspöki aláírással: „Megparancsolom Főtisztelendőségednek, hogy azonnal kezdje meg az építkezést” A levél végszava így hangzott:„Én itt nem csinálok semmit, mert itt semmit nem lehet csinálni. Aki itt plébániát épít, az már akár pannonhalmi főapátnak is elmehet.”Pár hónap múlva körmendi plébános lett.1966.december elsején hitoktató nélkül, adminisztrátor címmel ellátva egyedül maradtam Zalalövőn egy takarékkönyvvel, benne 4.000 azaz négyezer forinttal. 1967.december.24-én bent laktam az új, egyemeletes plébániaházban. Dicséret Zalalövő immár városi ranggal rendelkező negyedének lakosainak, akik sok kézimunkát, fuvart vállaltak. „Plébános úr, ha maga nem dolgozott volna velünk, mi sem jöttünk volna!” ezek egy sokat segítő családanya szavai voltak.Pontos elszámolás a plébánia irattárában

SZÁMVETÉSEM
elmélkedés tizenkettedik rész 
Aztán elérkezett a kereszténység második évezredének jubileuma. Ez egyúttal a magyar kereszténység és a keresztény Magyarország első. évezredének jubileuma is volt. Szerettem volna én is hozzájárulni népem öntudatos ünnepléséhez, ezért kellett volna nyomtatott könyv alakban kiadnom a tudományos dolgozatomat. Mivel ez lehetetlennek bizonyult erről a számomra nagyon fontos témáról egy új könyvet írtam azért, hogy egy újabb évezredes küldetésre készüljön fel hazánk minden tagja. Az első keresztény évezred végén, 896-ban Európa minden népe keresztény volt és rendezett közösségekben, királyságokban élt. Ide telepedett a gyéren lakott Kárpát medencébe egy pogány, de nem bálványimádó, hanem az egy igaz Istent hívő és szolgáló, nem-keresztény törzs-szövetség. A nyugati népek megtámadták őket 907-ben. Árpád, a közösség első fejedelme azonnal ott termett egész haderejével a Duna jobb partján, és az ott felsorakozó csapatokat egész napos csatában megsemmisítette. Az éjszaka csendjében átúsztatta seregét a folyó bal partjára, és az éjszaka csendjében fölfejlődött Pozsony köré. A vár tele volt katonákkal, és folyamatosan érkeztek a többi szövetséges hadak is. A rajtaütés sikerült, az itt sorakozó új csapatokat sorra verték, űzték a folyó partján nyugatra. Ezt az óriási győzelmet a nyugatiak egyszerűen fel sem jegyezték. De voltak íróink nekünk is. Ezekre hivatkozik egy későbbi vérbeli történész, aki latin nyelven összegyűjtötte a „magyar ügyek krónikásainak írásait”, és ezeket a saját neve alatt adta ki már a könyvnyomtatás korában. A becsületes történész neve: Schwandtner, a gyűjtemény címe pedig: „Scriptores rerum Hungaricarum” A magyar dolgok (ügyek, történetek) Ő tárgyilagos történész.  Amit a régi írásokból meg tudót t menteni, gyűjteményébe belevette. A fejedelmi álomlátás teljesült. Amit Gézának ígért a Mennybe fölvett Szűzanya, minden teljesült: a megígért fiú megszületett, pár év fejedelemség után királyi koronát kapott II.Szilveszter pápától, a magyar népet kereszténnyé tette, magyar és keresztény törvényekkel látta el, a hét törzset egy nemzetté nevelte, és amit nem volt könnyű valóra váltani: a magyar nép védte a nyugati keresztény közösséget, amit akkor Jézus Krisztus titokzatos testének tartottak. Amikor a százötven éves török megszállás véget ért, I.Lipót bécsi szászár az őseitől „örökölt” címen magyar királyként a Boldog XI.Ince pápa tekintélyével és pénzével visszafoglalt Magyarországot újra felajánlotta a Menybevitt Szűzanyának, a Magyarok Nagyasszonyának. „Mint elődöm, Szent István, én is felajánlom az országot” 1964. nyarán a Solidaritas ktsz  tagjai(papok és nővérek) egy keletnémet túra során Drezdából ellátogattunk Jénába, és az ottani egyetlen katolikus templomban közösen miséztünk, a nővérek magyar énekekkel  dicsérték az Urat. A mise végén az udvaron a német orgonaművész lelkesedéssel rohant felénk ezt kiabálva: Csodálatosak voltak az elhangzott gyönyörű énekek, különösen az utolsó. Honnan valóak ezek az énekek? Az utolsó ének, a „Boldogasszony anyánk”  volt, (Ho 284) amit a török világ megszűnése után, 1714-ben  a Szoszna féle énekgyűjtemény szerint  már énekeltek a magyar katolikus hívek. Iszonyatos embertelenség dúl a földön. A hitetlenség el akarja hitetni az emberiséggel, hogy nincs Isten. Az ember teremt magának egy szép világot, amelyben minden ember boldog lesz. S közben nem  veszi észre, hogy amit az Isten hozott létre évmilliókkal korábban, abban a világban minden rendelkezésre áll az emberi boldogsághoz. Miért kell az Istentől teremtett otthonból idegenbe menekülnie?Miért kell évtizedek óta naponta gyerekeknek éhen halnia?Miért kell az emberiségnek a sátáni gyűlölet rabjaként bűnbe, reménytelenségbe esve megsemmisülnie?

SZÁMVETÉSEM
elmélkedés tizenegyedik rész
Az 1950-es évben az ateista államhatalom nemcsak szerzeteseink kolostorait vette el, hanem a Pázmány Péter bíboros által alapított egyetem hittudományi karát is eltávolították az egyetem épületéből. A kart átvette egy római egyetem, és annak magyarországi teológiájaként működhetett Budapesti Római Katolikus Hittudományi Akadémia néven. Első dékánja Professzor Dr. Zemplén György filozófus volt. Ő vezette a morális katedrát. A dogmatika katedra vezetője Professzor Dr. Schütz Antal betegsége miatt nem tudott előadásokat tartani, katedrájának új vezetőt nevezett ki a Magyar Katolikus Püspöki Kar Professzor Dr. Takács József személyében. Új vezetőt kapott az újszövetségi Biblia-katedra is Professzor Dr. Takáts Ernő személyében. A Pázmány Péter egyetem teológia karának professzorai megtartották katedrájukat. Amikor a Dékán úr bemutatta az új dogmaprofesszort, és mindenki megcsodálta tudását, bölcsességét, úgy döntöttem, hogy a szemináriumába fölvételemet kérem. Az első szemináriumi foglalkozáson azt kérte, hogy mindenki írja fel a nevét egy papírra, és írjon fel rá három témát, amivel szívesen foglalkoznék disszertációja témájaként. Az első helyre „A kegyelem hatékonysága” a harmadik helyre „Regina caeli Patrona Hungariae” témakört jegyeztem fel. Két hét múlva került sor mindegyikünk témájának kijelölésére. Professzor Úr azt mondta nekem: „Az első téma olyan nagy, hogy nem lesz elég az életem arra, hogy átolvassam mindazt, amit már mások leírtak a hatékony kegyelemről. Szent  Ágoston másfél ezer éve meghalt, a kegyelemről azóta sem tudunk többet, mint ő. A harmadik témám azonban izgalmas, azt dolgozzam ki. Örömmel vallottam meg, hogy én is erre gondoltam, de féltem, hogy a témámmal a történelem professzorához irányít. 1953. júniusában a laurea szigorlaton professzor társaival együtt záró vizsgámat Summa cum laude fokozattal fogadták el. Akkori szegénységemben a szigorlati dokumentumomat bátyám felesége öt példányban legépelte, amit bekötetve az Akadémia titkárságán le kellett adnom. 1-1 példány lett a két fő bíráló Takács József és Galla Ferenc professzoré. Egy példány az Akadémia könyvtáré ahonnan senki nem vihette el a leadott példányt. Egy pedig valamelyik budapesti könyvtáré lett, amelynek nevét soha nem tudtam meg és egy maradt nekem, amely mindig a házi könyvtáram polcán tartottam. 1984-ben történt, hogy egy szombathelyi egyházmegyés paptestvérem meglátogatott, és elkérte saját példányomat. Örömmel adtam oda.1987-1989-ben, sárvári plébánosságom után Zalaegerszegre visszatérve tapasztaltam, elveszett a saját példányom. Papi közösségben kezdtem érdeklődni, keresni az eltűnt dokumentumot, ki lehetett a kölcsönkérő? Soha nem jelentkezett senki. Közben meghalt mind a két bíráló professzorom. Megkértem egyik rendtársamat, másoltassa le költségemre az akadémiai könyvtárban lévő példányt. Meglepetésemre a licentia szigorlatra elfogadott anyag megvan, de a Laurea szigorlatra készített disszertáció helye üres. Nyugodt lelkiismerettel írom le: a könyvtárból még én sem hozhattam ki. Hova tünhetet? Nem találok rá jobb választ, mint  hogy az az idézett mondat lehet az oka mindennek amit a Mennybevitt Szűzanya mondott Géza fejedelemnek: „És most tudd meg, ami rejtve van előtted: fiút szül neked a feleséged, ő királyi rangban uralkodik a magyarokon, és az igaz Istennek kiváló tisztelője lesz. Én pedig megígérem neked, hogy érdemeiért, amelyeket Fiam előtt szerez, a te országodnak védője és különleges pátrónája leszek” (Schwandtner, Scriptores rerum Hungaricarum, Tomus I.583-584)

SZÁMVETÉSEM
elmélkedés tizedik rész
Dermedten álltunk a cellák második emeleti hosszú folyosóján. A tartományfőnök az oratórium felé nyíló rövid cellasor bejáratánál állt és  vigasztalanul nézet lefelé a nagy lépcsősorra. Nem tudott semmi vigasztalót mondani,csak teljes bizonytalanságot éreztünk mást semmit. Nagyon kellett kapaszkodnunk a hitünkbe, hogy Isten gyermekei vagyunk és szeret minket. A háború végnapjai, sok imádság és elmélkedés céltalanná vált? Az Istennek szentelt élet  nyolc éves szakasza véget ér? A régi  világi ruhát régen kinőttük. Az egykori hajunk szerzetesi tonzúra lett. Gondolkodásra nem volt idő: azonnal menekülni kell. A teológia kicsi, de fontos könyveivel mi legyen? A könyvtáros én voltam. Szüleim és rokonaim címére küldtem tizenöt csomagot,délután az átöltözés következett szedett-vedett ruhadarabokba. Rémes volt egymásra nézni. Búcsúzás, majd ki-ki indult az útjára. Este üres volt a teológia, az idősebb rendtársak vártak. Nem menekültek, mert már listán voltak. Ők a Rend jelene, mi talán a jövője leszünk. Az egyik Pesten lakó bátyámat kértem meg, hogy fogadjon be pár napra. Öreg szüleinket ne gyötörjék, ha összeszednek. Amikor ez a veszély elmúlt, haza mentem a szülői házba. Segítettem szüleimnek és vártam. Közben a Szombathelyi egyházmegye szentelendő kispapjaival együtt a mi diákonusainkat is felszentelte a püspök úr, köztük Lehel öcsémet, aki  ezt a falunkban senkinek sem mondta meg. Több, mint húsz éven át reggelente szüleivel ment a közeli templomunkba és annak oratóriumában misézett. Utána segítgetett, amit tudott, aztán önálló gazdaként élt és dolgozott. Én meg a szétszórás nyarát egyre keservesebben éltem végig. Három évet végeztem a teológiánkon. A szétszóratás miatt nem tehettem le az örökfogadalmat, amellyel a rendbe véglegesen elkötelezhettem volna magam. Három teológiai évvel egyetlen püspök sem szentelt volna pappá,nyolc évvel korábban vállalt hivatásomon változtatni nem akartam. Írtam a tartományfőnökünknek, aki a pesti kolostorunkban lakott rendi keretek között.(a fővárosi szerzeteseket nem hurcolták el, ezt a kockázatot nem vállalta az új rezsim). Kértem, tegye lehetővé a továbbtanulásomat. Választ csak szeptemberben kaptam. Táviratában ez állt: „Azonnal utazzon Budapestre teljes felszereléssel!” Nagyon boldog lettem. Éreztem, valami ideiglenes megoldást sikerült találni. Másnap utaztam is. Nagy örömömre ugyanakkor érkezett a pesti házunkba P. Sill Aba is. Együtt jelentkeztünk a főatyánál. Mindketten kaptunk tőle két számunkra szóló borítékot. Az egyikben a szombathelyi megyéspüspök atya közölte velem, hogy felvett a kispapjai közé. A másikban pedig dispozició volt: tanulmányaim befejezésére Budapestre küld a Központi Szemináriumba. Boldogan vettük tudomásul, hiszen kész emberként akartunk az Úr szőlőjében dolgozni. A Főatya aggódott, köztudott volt,hogy attól félt, hogy megszeretjük az új helyünket és elhagyjuk a Rendet. Ez eszünkbe sem jutott. Annak örültem, hogy felkészülésem és a papságom biztosítva van. Ebéd után csomagjainkkal boldogan vonultunk a Központi Szemináriumba. Nagy volt a nyüzsgés, hiszen a kispapok bevonulásának a napja volt. Igaz testvéri szeretettel fogadtak bennünket. Aba mint felszentelt pap és ötödéves hallgató külön szobát kapott, én pedig negyedévesként kettes szobába kerültem. A kurzus névsorában Kishonty István és Kovács Lajos egymás mellett voltak, és így szobatársak. Pillanat múlva kopogtak, mosolygós kispap lépett be: „Szervusz! Mosolygó Marcell vagyok. Hallom, még nincsen reverendád! Nem baj, nekem van három, kölcsön adok egyet. Tudod, nekem az apám is pap”. Aranyos,igaz testvér volt. Megtudtam, hogy görög katolikus.   

SZÁMVETÉSEM

elmélkedés kilencedik rész 
1948. júniusában örömmel fejeztük be az esedékes vizsgákat. Akadt segíteni való a kolostorban is, de nekem megragadta a figyelmemet magiszter atya egyik hirdetése. A pápa, XII.PIUS őszentsége rendelkezését tette közzé: „A Szentséges Atya elrendelte, hogy mielőbb tartson  közvélemény kutatást minden megyéspüspök egyházmegyéjében, minden szerzetesrend legfőbb elöljárója a szerzetében, hogy a gondjaira bízottak hiszik-e, hogy a Boldogságos Szűz Mária földi élete végén testében és lelkében a mennyországba vétetett.” Erre azért volt szükség, mert XII.Pius dogmaként akarja kihirdetni ezt az ősi katolikus igazságot. A dogmák alapja a Szentírásban vagy a Szenthagyományban kifejezetten megtalálható kell hogy legyen. Ezt a biztos alapot jelenti a most élő katolikusok egyöntetű hite. Engem megérintett a kegyelem: rendtartományunkban és hazánkban is kerestem a választ Pius pápa kérdésére: búcsújáróhelyen születtem,augusztus 15-e az öt búcsúnk közül a legnagyobb volt. Már ez a szempont is  lelkesített, sőt kötelezett is a kutatásra. A teológia házához voltam kötve, csak könyvtári kutatást végezhettem. Ezek az emlékek is  igen ígéretesek voltak. Amikor egy régi könyvben fölfedeztem, hogy  az ősi koronázási kereszt függőleges hátlapján ez az írás olvasható: „Regina coeli Patrona Hungariae”, akkor igazán boldog lettem: A nemzetünk nemcsak hisz abban, hogy Szűz Máriát élő emberként, testével-lelkével együtt vitte föl az Úr a mennyei boldogságba, de országalapító, a hét szabad törzset egyetlen nemzetté avató királyunk,Szent István a Mennybevitt Nagyasszony oltalmába ajánlotta, élete utolsó óráiban pedig örökös birtokosává tette. Nagyon boldog és büszke voltam. Hátha még akkor rábukkantam volna arra, hogy rendünk második segesdi templomát 1295-ben a Menybevitt Szűzanya tiszteletére szentelték. A  kereszténységet gyűlölő mohamedán törökök a Mohácsi vész (1526) után egész Somogy megyét megszállták, várunkat és nagyboldog asszonyos hitünk szimbólumát, a második segesdi  nagytemplomot porig rombolták. A XVIII. sz. elején romjai közelében építették a mostani kis búcsús kápolnát a törökök kiűzése után. Egy XVIII. század-i magas rangú katonatiszt Rómától kért kiváltságot a kápolna számára folyamatos, teljes búcsúra  a nagybúcsú idejére, annak ellenére, hogy a kápolna a Fájdalmas Szűz címet viseli. Soha semmiféle megjegyzést nem kaptam erre az adatsorra. Kutatásaim közben fontos változás törte ketté a pályámat. 1950. június első csütörtökén sétára indultunk az oladi nagyerdő tisztására. A hangulat nem volt felemelő.  Kázmér testvér, aki már dolgozó emberként lépett a rendbe a politikában már régebbről tájékozottnak számított elővett egy terjedelmes újságot és az egyik kommunista ideológus cikkét kezdte  el olvasni. A katolikus szerzetesek vagy tanítanak, vagy betegeket ápolnak, vagy szegényeket gondoznak. Mi kommunisták ezt sokkal jobban tudjuk csinálni. A szerzeteseket el kell távolítani a kolostorokból a munkaterületeiket át kell venni. Döbbent csend. Ez hát a jövőnk? Tizennyolc fiatal, jól képzett ferences teológus jövőkép nélkül indult haza. Ennek ellenére a következő  héten megkezdtük a hat napos évi lelkigyakorlatunkat. Akik a III. évet befejezték, azok szombaton ünnepélyes fogadalmat tesznek és vasárnap subdiakonussá szentelődnek; a volt negyedik éves diákonusokat pedig ugyanazon a szentmisén pappá szenteli Kovács Sándor szombathelyi megyéspüspök. Csütörtökön váratlanul összecsengették a teológusokat. A tartományfőnök akkor érkezett Budapestről. Röviden közölte: az előző három éjjel 2-2 déldunántuli kolostorunkat lepték meg az ávósok, és pár perces csomagolás után kis batyuval elvittek mindenkit valahová. Ezért minden növendéket hazaküldött. Vészeljék át az ismeretlen jövőt,amikor lehet, újra hívunk benneteket. 500 Ft-ot kaptok civil ruhára.  

SZÁMVETÉSEM
elmélkedés nyolcadik rész
A nagycsütörtök éjjeli sötétben, a kavargó porban még nem tudtuk ezt a szörnyűséget így a helyére tenni. Körülnézni sem volt okos dolog. Lementünk a nagyon mélyen fekvő borpincébe, amit már korábban légvédelmi pincének rendeztek be a helyi atyafiak. A Bozsoki szülők és Ferenc fiúk is oda menekültek már a robbantás előtt. Szalmapriccseken aludtunk. Aztán hajnal-hasadtával arra ébredtünk, hogy puskatussal verik a kerti ajtót. Gerő testvérünk szaladt a lépcsőhöz, majd fel az ajtóig. Kinyitotta, mi meg vártuk a fejleményeket. A nyitott ajtó mellett jobbról-balról egy-egy szovjet katona állt. A csőre töltött fegyverek nem voltak barátságosak, gazdáik elrendelték, hogy a pincéből mindenki menjen fel. Barátságosan mondták a magukét, amit senki sem értett, de a megnyugtató hang arról győzött meg bennünket, hogy itt egyelőre nem lesz véres áldozat senki. A szabadba érve lenéztem a domb alá: Hatalmas szovjet katonai erő vonult alattunk harcra készen, a német és magyar haderők az éj leple alatt az erdőn át elmenekültek Vése község felé, de ott sem álltak harcvonalba, mert akkor már ők nyilván tudták, amit mi még nem sejtettünk: a szovjet csapatok elfoglalták napokkal korábban a Balaton északi vidékét, és hatalmas erővel rontottak Somogy és Zala határán csatárláncban délfelé. A templomunk lerobbantása után a németek szinte minden útba eső falu templomával ugyanúgy bántak el, pedig azok földszintes kis falaikkal alig álltak ki a földből. Nekiláttunk a templom épen maradt kétharmadát kitakarítani, hogy a nagy heti és a húsvéti szertatásokat illően tudjuk végezni. Szomorú húsvétunkkal próbáltunk emlékezni a nagy jézusi győzelemre. Húsvét a romokon, egész hazánk romokban. Az ünnep elmúltával megkezdtük a romeltakarítást. Június elején mind hárman visszaköltöztünk: Gerő Szombathelyre, Lehel és én Esztergomba képzésünket folytatni. Mivel addigi magiszterünk, P. Kelemen Alán lett az új segesdi házfőnök és plébános, a gyenge közbiztonságra való tekintettel a két segesdi klerikus, Lehel és én cipeltük az ingóságait. Éppen jókor érkeztünk, mert aznap kezdődött a gabonacséplés. Zsákoltunk napokon át az udvarról az emeletre Keserves volt az élelmiszer beszerzése. A testvérek többséggel a Nyírségben vették meg, majd a tehervagonban együtt utaztak az ennivalóval. Hús és zsír kivételével szerényen voltunk ellátva. Aztán visszautaztunk a klerikátba. A hetedik és nyolcadik osztály képzése végül rendes keretek közt zajlott. Osztály létszámunk 16-ra csökkent a társadalmi változások hatására. Osztályunk klerikusai mindössze négyen voltunk. Így 1947.június elején csak mi érettségiztünk. A vizsga után hamarosan utaztunk Szombathelyre a teológia-házba. Tudományos előadást rendeztek a nyári szünet elejére, arra kellett megérkeznünk. Az első évet együtt végeztük a második évfolyamosokkal. Teljesen új tantárgy volt a filozófia, a görög és a héber nyelv. Mindkettőt egy-egy év alatt kellett elsajátítani. 

SZÁMVETÉSEM
elmélkedés hetedik rész
1944.10.13. Miután a román pilóta a német repülőgép géppuskájával kilőtte a mozdonyunkat, csak késő este érkeztünk Székesfehérvárra. Előd és Paszkál testvér vezetett bennünket a pályaudvar romjai között a ferences kolostorba. Az álmukból felvert idősebb atyák és testvérerek szeretettel fogadtak. Nem lévén maradék az asztalon, a szakács testvér hamarjában tojásos rántott levest főzött, ami fenséges vacsorának számított. Reggel az egész országgal együtt örömhírre ébredtünk: Horthy Miklós kormányzó fegyverszünettel véget vetett a háborúnak. Az öröm rövid ideig tartott, délután kiújultak a harcok.1944. 10.14-én reggel lovas kocsival küldött ki bennünket a házfőnök atya a szabadbatthyányi állomásra, mert járható vasútvonal csak abba az irányba volt. Lehel öcsémmel Balatonszentgyörgyön átszálltunk a Somogyszobi vonatra, nagy nehezen hazaértünk. Döbbenten állapítottuk meg, hogy senki nem ismert meg bennünket, pedig csak két évet voltunk távol. A ferences ruha, a hajkorona, a mezítlábas saru és legalább 2húsz centiméteres termetnövekedés: idegenek lettünk szülőfalunkban. A segesdi ferences kolostorba érkezve jelentkeztünk Páter Weiss Mihály házfőnöknél. Megismerkedtünk a többi atyával és testvérrel, akik mind újak voltak: P. Nagy Arisztid, P.Zolotnoki Oktáv, P.Andreska Felicián, Fr. Horváth Hugó és Fr. Berkes Odiló. Estefelé meglátogattuk családunkat, miközben megérkezett unokabátyám, Gerő testvér Szombathelyről, nagy volt az öröm. 1945.március 29-én, délelőtt tudatták a német katonák házfőnökünkkel, hogy este kilenc órakor lerobbantják a templomtornyot. A torony első emeletén lévő harangozó szobába rengeteg dinamitot hordtak. Behúzták és csatlakoztatták a gyújtókábelt. A házfőnök atyának parancsba adták, hogy nyolc óráig ki kell mennünk a szőlőbe, a domb peremén ásott futóárokba. Mivel egyikünk sem volt katona, tanácstalanok voltunk. Vágjuk el a kábelt? Biztos ellenőrizni fogják, vagy a házfőnök atyát, vagy valamennyiünket agyonlövik. Tudtuk, amíg a robbanást a közelből meg nem hallják, addig biztos, hogy nem menekülnek.1242-ben a Bécsből szabadult IV.Béla király állhatott ezzel a nehézséggel a várfal közelében: a királyné és gyermekeik szorongva várták az édesapát, az egyetlen reményt. Kocsira mindenki és menekülni a vérszomjas, üldöző tatár horda elől. Édesanyja szíve alatt az országot majd megmentő Margit, még semmit sem értve, de mindent megérezve súghatta az Édesanyának: menekülni kell. Isten elfogad áldozatul és minden jóra válik. A lóhalálában rohanó kocsi utasai semmit nem tudtak tenni. Mi 1945. március 29-én, nagycsütörtök este nyolc órakor ólommá nehezült lábbal vánszorogtunk a futóárok felé. Nem tudtuk, hogy az iskolánk közelében levő német katona a gyufáját szorongatja, de azt sem tudta senki, hogy a domb másik oldalán az esti sötétség leple alatt csendben vonul a szovjet hadsereg egysége. A német katona gyújtósának lángja beleharapott a templomtornyunk felé haladó gyújtózsinórba és mohón ette. Mint földi mennydörgés-villámlás indult a barbár esemény. Csak a menekülő ítéletvégrehajtók autójának bőgését hallottuk a templomdomb nyugati lejtője felől. Kábultan másztunk ki az árokból. Másnap a szovjet katonáktól megtudtuk, hogy ők is zavarodottan megfordultak és menekültek a szülőházam felé. Iszonyú emlék 1945. nagycsütörtök éjjeléről. Pár hónap múlva vittük vissza a fájdalmas Szűzanya szobrát a kápolnába. Rákár Géza volt osztálytársam édesapja prófétaként mondta: „Isten a saját házát áldozta föl, hogy a mi házainkat megmentse”

SZÁMVETÉSEM
elmélkedés hatodik rész 
1944.10.11. fogadalomtételünk első évfordulója. A vonatból kiszállva kimentünk az állomásról. A Gondviselés a falusi korai hajnalban éppen akkora rendelt oda egy lovas kocsit. Kenyérért ment Komáromba. Urunk jóindulattal megállította a kocsit. A tulajdonos készségesen megengedte, hogy a csomagjainkat feltegyük a kocsiderékba. Nekünk gyalogolnunk kellett a kocsit követve, de ezt a csomagokkal együtt nem tudtuk volna megtenni. A lovak nagytestű fuvaros jószágok voltak. Kétszer akkorát léptek, mint mi. A fuvarosnak is sürgős volt az útja, hogy az ennivalóval időben visszaérjen a falujába, nekünk pedig a csatlakozó Kisbér-Székesfehérvári vonatunk indult Komáromból. Nagyon fárasztó volt az iram. Hosszan elnyúlt a kisbarátok tizennégy-tizenöt tagú „menetoszlopa.” Visszatekintve Petőfi vers ötlik az eszembe: „Szent Kleofás, micsoda karaván” Végül Istennek, fuvarosunknak és saját testi edzettségünknek köszönhetően hét óra előtt a komáromi pályaudvar előtt kapkodta ki-ki a poggyászát. Onnan a kisalföldiek mentek a maguk útján. A Székesfehérvár-Somogy megye - Horvát-ország felé indulók maradtunk tízen. Nyugodtan utaztunk, mit sem sejtve a ránk váró megpróbáltatásokról. Még jóval Kisbér előtt hirtelen megállva éktelen sípolással adta tudtunkra a mozdony, hogy légiriadó van, azonnal el kell hagyni a szerelvényeket. Pár perc múlva már félelmetes zúgással fölöttünk vonult egy bombavető különítmény északkeleti irányban. Felocsúdva ténferegtünk, sajnálva a rettegőket. De rövid idő elteltével a halálkonvoj visszafelé tartott. A törzstől lemaradva észrevettünk egy magányos gépet. A farok körül nagy és folyton nagyobbodó pirosan izzó tűzfolt volt látható. A pilóta észrevett minket, gondolhatta, még kioszt néhány száz halált, kiengedte a maradék bombaözönét. A ritkás facsoportban jól láthatta a sereg tehetetlen embert, a rét szélén pedig a veszteglő szerelvényt. A közénk dobott bombák félelmetesen robbantak. Isteni csodát éreztünk, hogy nem sérült meg senki, hálás szívvel köszöntük, gondolom, nemcsak a kisbarátok, hanem minden épen maradt utas. A mozdonyvezető a légiriadó lefújása után közölte, hogy egy nagyobb bomba a mozdony elé esett és belefúródott a töltés oldalába. Nem robbant fel, de ha a mozdony áthalad felette, könnyen működésbe léphet a gyújtószerkezete. Vissza kell tolatni a komáromi pályaudvarra. Féltünk az idegen területen várható újabb bombázástól. Megnyugtatott, hogy a mozdonyban marad, és légiriadó esetén óvatosan kihuzatja a szerelvényt az állomástól nagy távolságra. Egy nyolc személyes fülkébe tízen zsúfolódtunk össze. Ritkán tud az ember annyira összeszedetten imádkozni, mint ott az esti csöndben. Aztán húsz óra körül megszólaltak a szirénák. Rögtön megmozdult a szerelvény és valóban nagyon messzire vitt minket, riadt utasokat a várostól. Azon az estén nem Komárom volt a kijelölt cél. A halálosztás bárhol nagyon vészes. Derék mozdonyvezetőnk Visszatolatott a pályaudvarra. Másnap reggel 7-kor újra nekivágtunk a zarándokútnak. Megnéztük az előző napi „harc-terünket”. A mozdony immár büszkén zakatolt át a fesztelenített bombatölcsér mellett. Nagy sóhaj, szívbéli röpima. Aztán talán tíz km-re az előző napi bomba esőtől újabb leállás: légiriadó. Két meredek domboldal között a keskeny árokban állt le a szerelvényünk. Kiszállás. Az utasok nagy része menekült a dombtetőre. Nem mentem sehová. A keleti dombhát mögött két Messerschmidt repült délről észak felé. Azokra figyeltem. Német gépek, nem bántanak bennünket, gondoltam, de percnyi szünet után a hátam mögött a domb élén meghúzódó utastársainkra géppuskázott az egyik Messerschmidt. Elképedtem: Mi ez? De abban a pillanatban a fejem fölött pár centivel megdörrent a másik gép géppuskája, és mint a vajat, sorozatban átlőtte a mozdonyt. A fejemet megkímélte, pedig álltam. Mint a villám csapot belém, már mindent értettem. Pár nappal korábban álltak át a román csapatok az orosz csapatokhoz. A németek repülő arzenálja benzin híján nem tudott menekülni. Most orvul támadnak bennünket a román pilóták.

SZÁMVETÉSEM   
elmélkedés ötödik rész
Egy-két napig szabadidőnkben vidáman beszélgettünk, de ismerkednünk kellett az Egyház zsolozsmás-könyvével, a Breviáriummal. Ezt a komplikált imamódot ügyes segédeszközökkel a kezünkben mondtuk az oratóriumban, azzal a tudattal, hogy szeptember 2-án fogadalmaznak az évet sikeresen átélt noviciusok, majd aznap ebéd után elutaznak ki Szombathelyre, ki Esztergomba. Ezután már nekünk kell a zsolozsmát kezdenünk a heti előimádkozó atyával megosztva a mondanivalókat. Lehellel kettőnket jelölt ki a magiszter atya. Egyedül kettőnket ismert, mert kilenc évvel korábban első elemiben hitoktatónk volt. Az egész évben egy-két esemény volt, ami számomra fontos volt. A második félévben jártunk, amikor ebéd után a szabadidőben beléptem az iskola-szobába. A legközelebbi asztal sarkán ott hevert egy könyv. Felemeltem:  Graf-Fejes: Uram, taníts minket imádkozni! Úgy éreztem, hogy az Úr nekem szánta elolvasásra ezt a jámbor olvasmányt. Szobámba vittem, olvasni kezdtem. Nem az imádkozás titkaiba kínált ájtatos betekintést, hanem arra akart megtanítani a német író és a magyar fordító. Okosan fejtegették az ima célját: rádöbbenni arra, hogy életem minden percét fel akarja használtatni velem az Úr arra, hogy a mellém rendeltekkel együtt, vagy nekem egyedül, mit kell feladatomként felismerni és teljesíteni. Isten minden ember számára másodpercre pontosan kidolgozott egy élettervet. A mellettem élők rajtam keresztül is kapnak utasítást: ezt a feladatot, hogy tudom megérteni? Hogy tudom megtervezni és befejezni. Ha te nem segítesz neki, felsül az illető, nem működik a segítő szeretet. Az illető kárvallott lesz, én meg nem kapok mennyei boldogság növekedést. Hatalmas felfedezés, mennyországi kiváló szeretet-betét, soha senki elvenni, de még csökkenteni sem tudja. Ezt kérik majd rajtam, számon. Egy másik okulás, ami az egész életemre szólt: A kötelező vizsgákon június elejére átestünk. Előttem felragyogott egy ötlet: ha engedik az elöljárók, a három nyári hónapban megtanulom az ötödik gimnáziumi osztály tananyagát. Esztergomban még tökéletesítem a tudásomat, és így az elemi iskola ötödik. osztálya miatt elveszett egy évet pótolni tudom. Az engedélyeket azonnal megadták. Én tanultam. Az 1943. augusztusi újonc-várás ugyanúgy izgalmas  volt, mint a miénk egy évvel előbb,de nem sejtettük, hogy sorsuk még zaklatottabb lesz, mint a miénk. Közülük ma már egy testvér sem él. Esztergomba érve azonnal kaptam egy üzenetet Kelemen atyától, az összes iskolába járó növendék legfőbb magiszterétől: „No no Pajti! Nem szeretjük az ugrálásokat! Tessék az egész tanévet végigjárni!”Szó nélkül végigjártam. Ahogy Isten akarta, úgy lett,de jó volt engedelmeskednem, mint később kitűnt. Az előre-tanulás azonban nem lett hiábavaló. 1944.márc. 19-én vagy 20-án betegen feküdtem. Reggel 7 óra lehetett. Fülsiketítő motorzúgás órákon keresztül. Azt hittem, a háztetőket akarják ledönteni. Később tudtam meg, hogy a németek megszállták hazánkat. A Messerschmidtek a halálos félelem eszközei voltak. Azonnal bezárták az összes iskolát, hazaküldték a vidéki tanulókat. Nekem nem veszett el a három hónapos magán tanulásom. A  kényszerszünet miatt az ország összes akkori tanulója viszont megsínylette. 1944.09.01-én megkezdtük az új iskolaévet. Október 10 - én azonban úgy döntöttek elöljáróink, hogy a szovjet csapatok ütemes alföldi térnyerése miatt az iskolánk minden kollégistáját és velük együtt a klerikusokat is hazaküldik. Budapest felé már nem voltak épek a vasút vonalak, csak Komárom irányában tudtunk elindulni, akkor is csak éjféltájban. Nyergesújfalun azonban ki kellett szállnunk, mert Komárom felé a bombázások megrongálták a vasút-pályát.

SZÁMVETÉSEM
elmélkedés negyedik rész   
Csurgói diákságom további felkészülésemhez jó benyomásokkal járult hozzá. A vakációt otthon töltöttem. Segítettem mindenben szüleimnek. Közben kaptam Csurgóról egy levelet, amelyben az iskola felajánlotta, hogy néhány hetes kiképzésre adnak lehetőséget vitorlázó repülésre. Nagy örömmel mutattam édesanyámnak. Ő azonban halálra rémült. Szó sem lehetett róla. Belenyugodtam. Egy szép, nyári délután az udvaron beszélgettünk, amikor P. Tóth Lukács, falunk akkori „kis Pátere”, robogott be szélsebesen, és egyenesen nekem szegezte a kérdést: „Lali! Úgy-e, ferences akarsz lenni?” Meglepődtem, mert még csak tizenöt éves voltam, de igennel válaszoltam. Még nem döntöttem végleg. „No, akkor most itt a kiváló alkalom! Nálunk van a Tartományfőnök atya. Öltözz, viszlek magammal. Bemutatlak neki, megismerkedik veled, és fölvesz az újoncok közé”. Íme, most nem csak vitorlázni hívnak a felhők közé, ezúttal maga a fölséges Atya a lelkes kisatyával a mennyei ügyek világába egy egész életre hív. Mit szólnak hozzá a szüleim? Mindenki meglepetten nézett az atyára, aztán rám: Neked kell döntened. Ez igaz. Engem hívtak Isten szolgái. Akkor még nem ismertem a költő verssorát, de ugyanúgy gondolkodtam én is „Csak hívtak s mentem.  Ennyi az egész.” Hársligethy Vinkovics Viktor sejtelmes hangjával kedvesen fogadott. Néhány hét múlva megkaptam a felvételről szóló értesítést. Ezen szerepelt az új nevem megjelölése: „Postea vocaberis nomine Benedicto” (Ezután Benedictus lesz a neved) és zárójelben a magyar név: Bánk. A felvételt végző főelöljáró által adott név a szerzetesi életemben ugyanolyan érvényű, mint az Ószövetségben volt szokás, Isten új nevet adott az új hivatáshoz és küldetéshez. (Jákob visszatérve jövendő birtokára kapta az Izrael = Istennel küzdő nevet a Jákob = csaló név helyett) Örültem annak, hogy a latin eredeti Benedictus =áldott a szolgálatomra vonatkozik, viszont magyarított Bánk a háborús időkben a bajba jutott hazám nehéz sorsának vállalásához adott parancsot. Amikor már tényleges novíciusként a Martyrologiumban nézegettem a 28 boldog és szent Benedictust, nem is mertem a Nursiai Szent Benedekre gondolni, hanem Benedictus Nigert választottam, hátha az Úr ezekhez a népekhez vezet. A tartományi Directorium (Misenaptár) döntött: a névnapom Nursiai Szent Benedek ünnepének a margójára volt nyomtatva. Ezeket mind a Gondviselés ajándékának tekinthetem most is. A Bucsuszentlászlói ősi ferences kolostorba 1942.08.22-én kellett bevonulnunk. Hat fiatalember a délutáni nagykanizsai személyvonattal utazott és érkezett. Az unokaöcsémmel, Bozsoki Sándorral Felsősegesdről indultunk a többiek ismeretlenek voltak. A hetedik jelölt a szomszéd dombon át sétált Nemeshetésből. Valamennyien a templom-tornyot kerestük. Elő is bukkant a síneken túlról, a házak mögül. A kolostor portáján szíves szeretettel engedett be hatunkat a portástestvér. Az épület keleti frontján, az emeleten a noviciát külön porta ajtaján csöngettünk bebocsátást kérve. Nyolc ifjú tolongott felénk. Ők egy éve öltöztek be, és készültek az egyszerű fogadalomra, azaz közvetlenül az utódok, az ismeretlen testvérek fogadására. Legkedvesebb emlékem erről a „történelmi eseményről” egy felkiáltás: Nini! Az öccse meg a bátyja! Ilyen gyorsan ritkán születik tizenöt éves civil fiúnak tizenhét éves ferences bátyja. Nem régen örülhettünk annak, hogy ketten, mindössze ketten maradtunk az akkori tizenöt ismerkedőből. Aba atya és Bánk atya. Aba Atya kilencvenedik életévét töltötte be, én meg a nyolcvannyolcadik évemet taposom. Deo gratias.


SZÁMVETÉSEM
elmélkedés harmadik rész
A középiskola elsősorban azért érdekelt, mert ráébredtem, hogy az elemista képzés csak alapokat ad. Mit tanulhatok a középiskolában? A növényeket ismertem a kerti munkákból, a földünk műveléséből. Mit mondhat róluk a szaktanár? Érdekelni, kezdett, hogy mit szánt nekem a jó Isten? Mit kell az akarata szerint a legalaposabban művelnem, hogy célomat, a földit és az üdvösséget is elérjem? Amikor 1938. szeptember 8-án, Kisboldogasszony ünnepén a csurgói Református Csokonai Vitéz Mihály gimnázium elsős növendékeit hitvallásuk alapján a saját templomukba vezették az iskola parkjából a katolikusok közé sorakoztam. Már korábban megtudtam, hogy 1792-ben, a Festetich család tagja, a katolikus gróf alapította és építette fel. Somogy megye a török hódoltság után szinte teljesen kipusztulva mind a hitéletet, mind a gazdasági létet tekintve, szánalmas képet nyújtott. Somogy nyugati részét szinte teljesen protestánsok lakták, és a középiskola alapítója ezt tekintette alapul. Az egykézés miatt a reformátusok száma zsugorodott, a katolikusok pedig a Teremtő eredeti akarata szerint vállalták az ősi parancsot: „Növekedjetek, szaporodjatok és töltsétek be a földet és hajtsátok uralmatok alá” (Ter 1,28) Csurgó középiskolájában a tanulók több mint a fele római katolikus volt, a kisebbik része református, evangélikus, unitárius és izraelita vallású. A katolikus diákok az új, katolikus templomba vonultak. A plébánia templom a mezőváros északi részén állt A város egyik katolikus polgárától örökölt egy nagy telket katolikus templom építésére.. Az építkezés ideje határidőhöz volt kötve: ha addig nem kezdik el az építkezést a katolikusok, akkor a telek tulajdonjoga a reformátusokat illeti. A határidő lejárta előtt egy évvel a veszprémi püspök, Roth Nándor Longauer Imrét helyezte Csurgóra katolikus hittanárnak. Életében tizenegy templomot épített. Az első havi hittanári fizetéséből téglát vásárolt, maradék pénzén odafuvaroztatta az adományozott telekre: lám, elkezdődött az új templom építése. Akkor még nem sejtettem, hogy sok lanyha ember él a földön, és rengeteg ember üdvössége múlik rajtuk. A templom felépült, az adósságokra még szerény adományokat gyűjtöttem a szülőfalumban. A templomot ábrázoló gyűjtőlap kockákra volt osztva. Aki két fillért adományozott, az egyik kockát kiszúrhatta. Imre atya, légy áldott.

SZÁMVETÉSEM

elmélkedés második rész
Két éves korom óta jártam óvodába. Élveztem, hogy reggel nyolc óra körül jött értem és tüskevári pajtásaimért az egyik dada. A másik társam az Alsó utcába ment. Így a két főbb utca végétől szépen begyűjtöttek bennünket. Az óvoda a segesdi egyházközségi iskola földszintjén működött. Foglalkozó terem és óvónő-lakás: igen fontos kezdő tanulók részére. Az idős, kistermetű Harsházy néni fogadott bennünket. Közös ima, játék és játékos tanulás. Nekünk való versek, énekek, számtan alapjai. Húszig kellett megtanulnunk a számokat. Nem sejthettem, milyen bölcs módszer ez a kis emberkék számára. Kezdtük úgy érezni, hogy az óvoda lesz a második otthonunk. A későbbi, hosszú képzésem során a filozófia ébresztett rá: „Semmi sincs az értelemben, ha előbb meg nem jelent az érzékeinkben”. A kis kezeden, mindegyiken van öt-öt ujjacska. Ez összesen tíz. Ha becsukod a tenyeredet, újra kinyitod, aztán hozzáadod az előző összeghez: ez húsz. Jó alap volt: hisz a legtöbb gyerek örökké retteg a matematikától. Könnyen tanultam a differenciál és az integrál-számítást a gimnázium VIII. osztályában, a költészetet, az éneket, hittant. Harsházy néni a hazugságot verés nélkül pusztította. Aki hazudott, annak az orra alá kötött egy hosszú, piros papírnyelvet. Nem igen kellett megismételni a néhány perces gyakorlatot. Az biztos, hogy nem a segesdi óvodában kezdték nevelni azt a volt miniszterelnököt, aki bevallott, hogy mindig hazudik. A segesdi óvoda 1929-ben kezdetleges, de igen áldásos napközi volt. Az édesanyák otthon nyugodtan dolgoztak. Dadáink ebédre hazakísértek bennünket, megebédeltünk majd két órakor újabb séta, másfél órás tartalmas foglalkozás, és estefelé új élményekkel gazdagodva mesélt a családnak a nagy közösségből hazaért kicsi ember. Öt évesen ért először nagy meglepetés: Kocsis Laci barátom, a hatodik szomszédék kisebbik fia pár hónappal volt nálam idősebb, de 1926-os születésű lévén 1932-ben iskolaköteles lett. Bevallom, életemben ez volt az első nagy keserűségem, hogy a barátom egy másik osztályközösséggel tanul tovább, én meg lemaradok. Bemerészkedtem az akkori igazgatóhoz, hogy engedjen be abba az osztályba. A válasz lesújtott: „Lali, minden pad tele van már. Várd be a jövő évet! Hosszú az élet. Keserű szájízzel távoztam. Hát, még ha sejtettem volna, hogy nem egyszer maradok még hoppon. Az újabb lemaradás is Segesden történt. Negyedik elemi után mehettem volna gimnáziumba. Szüleim tudták, hogy nagyon készülök, de őszintén megmondták: Kisfiam, majd ötödik után tudunk az anyagiakkal megbirkózni. Vigaszt adott az a tudat, hogy Durgó Laci szülei is így döntöttek. Ketten leszünk majd Csurgón segesdi osztálytársak. Egyébként igen sokat köszönhetek a segesdi iskolámnak: hetente volt két hittanóránk, előtte hittan-elemzés, közös felkészülés a másnapi órára. Az is nagy kegyelem volt, hogy minden tanítási napon reggel negyed nyolckor szentmisén vett részt az egész iskola tanítói felügyelettel. A tananyag is nívós volt: az első osztályban írni tanultunk, a másodikban szótagolva olvastunk. A harmadikban folyamatos lett az olvasás. Én attól kezdve a házunkban található könyveket szorgalmasan olvasgattam. A harmadik osztályban (1935-1936) az akkor bevezetett Kodály-módszerrel, szolmizálva tanultunk énekelni. Vigyázott rám a jó Isten: soha nem volt a bizonyítványomban a legjobbnál gyengébb osztályzat. Óriási kegyelem és felelősség az újabb feladatoknál, ha azok között néha akadt is egy fokkal gyengébb jegy. Mindig úgy éreztem, nem hozhatok szégyent Teremtőmre.

SZÁMVETÉSEM
elmélkedés első rész rész
Budapest, 2014. november 30.
Advent első vasárnapjával megkezdődött az új egyházi év. Megkerestem egy 1958.február 28-án írt versemet. Akkor már bizonyosnak mondták, hogy a zalaegerszegi ferences templom számára megrendelt új orgona miatt az egyházmegyéből való elbocsátásom beteljesültnek tűnik: „Mást majd kitüntetnek érte, téged úgy küldenek el innen, hogy nem tudod, hol pottyansz le” mondta egykori tanárom. Tudomásul vetem.Este, egyedül „Ablakomon zörget a szél. Gondolkodom: miről beszél? Vagy helyesebb úgy kérdeznem:„Ki” beszél e fergetegben? Tán rég elhunyt tudós ajkak igéitől reng az ablak? A doktori esküt fújják, tudománynak járod útját? Vagy millió pogány zúgja: Bánknak nem lesz hozzánk útja? Otthon nyugodt, csendes élet? S miként leszünk keresztények?”   Zalaegerszeg, 1958.O2.28Négy éves kisfiú voltam, amikor a segesdi ferences plébániatemplomban ministrálni kezdtem. A sekrestye új volt, mert addig a templomhajóból nézegettem a hatalmas istenházát, hiszen. az édesanyámmal jártam misére. Rövidesen bekérezkedtem a ministránsok közé. Nagyon tetszett a szent szolgálat, különösen az, hogy legkisebb lévén, kis, piros ministránsruhában húzhattam meg a csengő zsinórját, aminek hangjára felzendült az orgona, a közös ének. Otthon éreztem magam. Az élményeim között őrzöm a szép latin párbeszédet és Liberát testvért. Akkor még Nem tudtam, hogy a ferences testvérek között ő is újonc volt a templomban. Ahogy a főoltáron sorban meggyújtotta a hat gyertyát, nekem az azt súgta, nagyon szeretheti Jézust, mert a gyertyákat elragadó áhítattal gyújtotta meg neki. Néhány ministrálás után eldöntöttem, hogy Liberát leszek. Óvodásként, elemistaként csak a segesdi templomban éreztem otthon magamat. Az ő emlékét, a belőle sugárzó áhítatot mai napig megőriztem.