Kovács Bánk Ferences

vasmisés pap

hitszónok

Ősi Advent

Jézus Krisztus nemzetségtáblája”
Advent utolsó hét napja jelentette a liturgia alakulásának kezdetén az adventet. Ezért arra hívja fel Egyházunk liturgiája a figyelmünket, hogy Megváltónk emberi közösségünkbe milyen nemzetségen keresztül épült be. Két nemzetségtáblát ismerünk a Szentírásból. Az elsőt ma hallottuk Mt 1,1-17. Ő Ezt a névsort háromszor tizennégy nemzetségbe rendezi tudatosan a zsidó számmisztikának megfelelően. Ábrahám volt kétezer évvel a Megváltó születése előtt az a kiváló férfiú, akit Isten a bálványimádó embertömegből kiemelt, megajándékozta az egyistenhittel és azzal a nagy ígérettel, hogy ő lesz ősapja a nagymértékben elszaporodott emberi közösségből a megtestesülő Szabadítónak. A tizennégyes szám Dávid király nevének mássalhangzóiból, mint számjegyekből ered (D=5, V=4). Miért fontos a nemzetségtábla? Mert Isten önhatalmúlag választotta meg azt a nemzetséget, amelyikbe Fiát be akarta iktatni. Ezen vitatkozni felesleges, kár, bűn. Ne akarjuk kioktatni Istent. Az Úr azt is megmutatta a nemzetségtábla tagjaival, hogy a többi nép is képviselve van benne édesanyákon keresztül (Szálmon nemzette Boózt Ráhábtól (jerikói), Boóz nemzette Obedet Rúttól (moábi). Ezek a nemzetségtáblák rámutattak arra, hogy több fiútestvér esetén melyik viszi tovább a messiási ígéretet. Nagyon fontos volt a korábbi ősöknél Ábrahám két unokája közül miért lett kiválasztott a kisebbik, Jákob, aki az Izrael nevet kapta az angyaltól. Még körülményesebb a választás Jákob számára, akinek tizenkét fia volt. Az első három vétkük miatt nem volt méltó a Megváltó ősapja címére, ezért a negyedik kapta ezt: „El nem vétetik a fejedelmi pálca Júdától, sem a vezér botja az ő térdei közül, míg el nem jön az, akié az, akinek a népek engedelmeskednek”: (Ter 49,10) Dávid királynak sok felesége volt. Szíve választottja eredetileg Absalom nevű fia volt, de ő apja elleni lázadásával méltatlanná lett arra, hogy a Megváltó ősapja legyen. Viszont az is meglepő, hogy egyik harcosának, Úriásnak a feleségét ő vette el, és ettől az asszonytól született később Salamon nevű fia, akit Bölcs jelzővel tisztelt meg a történelem és lett a Megváltó ősapja. A Megváltó egyik leggyakrabban emlegetett címe volt ez: Dávid Fia. Nagyon furcsának tűnik, hogy Jézus nemzetségtáblájának utolsó tagja nem a Boldogságos Szűz Mária, hanem Szent József. Mivel sok gyanakvásra és félreértésre, félremagyarázásra adott okot ez a kifejezés: „Jákob pedig nemzette Józsefet. Ő volt a férje Máriának, akitől született Jézus.” (16), ezért tisztán kell látni. Máté maga magyarázza, hogy Józsefet sokat gyötörte a kínzó gondolat: Mária gyermeke nem tőle származik (18) Az angyal tisztázta: „ami őbenne fogantatott, a Szentlélektől van” (20) Mária a családi vagyont fiútestvér hiányában kénytelen volt örökölni, és ebben az esetben férjhez kellett mennie egy közeli rokonához, hogy a birtok a család kezében maradjon.


„Jézus Krisztus születése pedig így történt”
Nemcsak Jézus nemzetségtábláját írták meg ketten az evangélisták közül, de az Úr időbeli születését is. Az első evangélium szerzője, Szent Máté, az ószövetségi választott nép tagja volt. Jézus nemzetségtábláját is Ábrahámmal kezdi, Dávid nevének számmisztikájára alapozza az ősök háromszor tizennégy generációját. Az ősök sorát Szent Józseffel fejezi be, mert „ő volt férje (hivatalosan) Máriának, akitől született Jézus, akit Krisztusnak neveznek” (Mt 1,16) A nemzetségtáblát az apák nevével állították össze. Az édesanyák csak különleges ok miatt szerepelnek a sorban. Isten tervéről József csak később értesült, amikor a Szűzanya több mint három hónapos áldott állapotban visszatért Názáretbe Keresztelő János névadója után. Ekkor alakján már meglátszott a változás. „Mielőtt egybekeltek volna, kitudódott, hogy méhében fogant a Szentlélektől. József pedig, a férje, igaz ember lévén, nem akarta őt hírbe hozni, ezért elhatározta, hogy titokban bocsátja el őt. Amikor ezeket forgatta szívében, íme, az Úr angyala álmában megjelent neki és így szólt: József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami benne fogantatott, az a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, és a Jézus nevet adod neki., mert ő szabadítja meg népét bűneitől. Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék az Úr szava, amit a próféta által mondott: Íme, a szűz méhében fogan és fiút szül, és a nevét Emmánuelnek fogják hívni (Iz 7,14) Ez azt jelenti: Velünk az Isten (Mt 1,18-23).Mária alázata nem engedte, hogy elmondja vőlegényének, hogy Isten Őt választottan ki öröktől fogva, hogy a megígért Megváltó édesanyja legyen. Pedig megkímélhette volna Józsefet a féltékenység, csalódottság iszonyú kínjaitól. De mivel az angyal egyedül neki mondta el a nagy titkot, Mária türelmesen megvárta, hogy az angyal tisztázza helyzetét. De nyilván örült ennek a gondviselésszerű intézkedésnek, mert így Józseffel támaszt kapott küldetéséhez, és megmenekült az ilyenkor megszokott szóbeszédtől. „József pedig fölkelt álmából, és úgy tett, amint az Úr angyala megparancsolta neki. Magához vette feleségét, de nem ismerte meg őt, amíg az meg nem szülte a fiút, és a Jézus nevet adta neki”. (24-25) Ez a zsidó kifejezés, hogy a férfi megismeri a feleségét, azt jelenti, hogy házaséletet él vele. Itt zavaró lehet a megjegyzés: „amíg”. Ki is használják egyesek, akik keresztények ugyan, de Máriát közönséges asszonynak merik nevezni, hogy lám, Mária szülés után házaséletet élt,.ezért említheti az Újszövetség, hogy Jézusnak voltak testvérei. Először is Máté idézi Izajást, hogy az a szűz, aki az Emmanuelt szüli, jel lesz. Rendkívüliségét a jel azzal kapja meg, hogy a foganás után is szűz marad, különben ugyanolyan lenne, mint a többi lány, aki azzal válik igazán asszonnyá, hogy elhálják a házasságot. A Jézus testvérei kifejezés pedig nem jelent semmiféle ellentétes bizonyítékot Mária szüzessége ellen, mert a héber nyelvben nincs külön szó az édes-, fél-, mostoha-testvérre, sem az unokatestvérek jelölésére Egyébként miért kellett volna tanítvány gondjaira bízni az Édesanyát, akinek maradtak fiai?


Akkor megjelent neki az Úr angyala, és megállt a tömjénoltár jobb oldalán”
„Volt Heródesnek, Júdea királyának napjaiban egy Zakariás nevű pap, Ábia papi osztályából Felesége Áron leányai közül volt, és Erzsébetnek hívták. Mindketten igazak voltak Isten előtt, feddhetetlenül éltek az Úrnak minden parancsa és igazsága szerint. De nem volt gyermekük, minthogy Erzsébet magtalan volt, és már mindketten előrehaladott korban éltek”(Lk 1,5-7) Lukács művelt görög orvos volt. Megismerkedett a kereszténységgel. Megszerette tanítását. Mivel görög származású olvasói nem ismerték a zsidó vallást és történelmet, elhatározta, hogy elutazik Palesztínába, ott utánajár az eseményeknek, az ószövetségi háttérnek is. Megszokta, hogy a birodalmi történetírók is pontosak voltak, neki ebben a sokkal fontosabb ügyben, az egyetlen komoly vallásban, még jobban kell ügyelnie az események előadásában a történelmi igazságra, mert ez a hihetőség alapja. Ezért kezdi Jézus előfutárának történetével a Megváltóról szóló művét. Bemutatja nemzetének az egy igaz Istennek a papját, a szolgálati helyet, a templomot, az ottani tömjénoltárt, a szervezett istentiszteleti rendet. Szól az öreg pap és felesége életének nagy. keservéről, a gyermektelenségről. Ezután az igaz vallásra tereli a szót. Az egy, igaz Isten, a világ teremtője, aki végtelen messze, a mennyországban lakik, ottani udvarából elküld egy főangyalt oda a templomba a szolgálatban álló idős paphoz. Zakariás ugyanis feleségével együtt rengeteget imádkozott, hogy az Úr áldja meg őket fiúgyermekkel, aki majd tovább örökíti a család papi tisztségét. Most sokkal nagyobb eseményt közöl az angyal. Végre megszületik a várva-várt gyermek, aki ugyan nem fog szolgálni a templomban, de a Megváltó eljövetelének előfutára lesz. Próféta, mint amilyenek régen sokan éltek Isten küldötteként. Azok közül többen éppen a Megváltó eljöveteléről hoztak fontos üzeneteket. Zakariás eljövendő fia nagyobb lesz, mint amilyenek a régi próféták voltak, mert ők nagyon messziről jövendöltek a megváltás Szolgájáról, Zakariás fia pedig saját maga látni fogja közelről, be is mutatja hallgatóinak. Teszi ezt az Ószövetség egyik legnagyobb prófétájának, a tüzes szekéren elevenen égbe ragadott Illésnek szellemével és erejével. Ez a nagy kitüntetés ér téged, Zakariás pap öregségedben! Zakariás, aki először megijedt az angyaltól, mert a zsidó nép hiedelme szerint az angyal az élőkért jön, hogy a másvilágra vigye a lelküket, most hirtelen felocsúdik a sok csodálatos dolog hallatára. Ellenvetést tesz: „Hogyan győződjem meg erről? Hiszen én öreg vagyok, és a feleségem is előrehaladott már napjaiban”: (18) Ezek a szavak nagyon megbántották az angyalt, ezért nem Istent kéri, hogy tegyen igazságot számára a hitetlenkedő öreg pappal szemben, hanem maga erejével büntet. „Én Gábriel vagyok, aki az Isten színe előtt állok, és azért küldtek, hogy beszéljek veled, és ezt az örömhírt meghozzam neked. De íme, megnémulsz, és nem tudsz beszélni addig a napig, amikor ezek megtörténnek, mivel nem hittél szavaimnak, amelyek a maguk idejében beteljesednek”(19-20) Több, mint ezer éve maga a Mennyek Királynője jött el a magyarok fejedelméhez, Gézához, és ígérte meg, hogy fia születik. Király lesz az a fiú, kormányozza a magyar népet. Jézusért sok jót tesz, ezért az Ő Édesanyja Nagyasszonya, védője lesz népünknek. Ezer évig nem is volt végzetes baj. Most sokakban elhalt a hit. Nem kellene visszatérni Hozzá?


Boldog vagy, aki hitted, hogy beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neked”
Sokszor emlegetik nagy vággyal a paradicsomi boldogságot. Mások kíméletlenül elítélik Éva anyánk óriási tévedését, hogy szóba állt a kísértővel, és elhitte neki, hogy Isten valami ravasz irigységből tiltotta meg nekik, hogy egyenek a tiltott fáról. Becsapódott, becsapta férjét is, és állandó bűnre vezetője lett gyermekeinek.is. Erzsébet biztosan kutatott férje megnémulásának oka után. Zakariás nem tudott beszélni, de tudott írni. Leírta tehát: az angyal elmondta nekem, hogy feleségem fogan öregségében és fiút szül nekem, aki felismeri és bemutatja majd a Megváltót az embereknek. Zakariás nem tudott ebben hinni. Ezért kellett megnémulnia. Te, Mária, hittél az angyalnak, aki elmondta neked, hogy szűzen fogansz és szűzen szülöd meg az Isten Fiát, aki a te méhedben lesz emberré, és megváltja a világot, eltörli a bűnöket. Ezt tette most az én kisfiammal, aki hat hónapos magzatként örömtáncot lejt a szívem alatt, mert boldog, hogy a te pár napos magzatod visszaadta neki elvesztett örökségét, a megszentelő kegyelmet. Erzsébet milyen boldog volt azért is, hogy megértette: férje, a zsidó pap, ősüknek, Áronnak papságában részesedve, évente kétszer is elment a jeruzsálemi templomba egy-egy hétre bemutatni a törvényben előírt áldozatokat. Tették ezt bizakodva, hogy majd eljön a Messiás, és beszünteti ezt a fajta áldozatsort, hiszen ezer éve már annak, hogy a Messiás őse, Dávid király meghallgatta Isten titkos beszélgetését a mennyországból: Atyám, „áldozatot és ajándékot nem kívántál, hanem emberi testet alkottál nekem. Nem kedves előtted az engesztelő és égő áldozat. Ezért így szóltam: Íme, elmegyek, hogy teljesítsem akaratodat, amint a könyvtekercsben rólam írva van”. (Zsolt 40,7-9) Zakariás és paptársai nyilván nem értik még, hogy az ezerkétszáz éves Ószövetség ideje lejár. Megszűnnek az előkészítő áldozatok, mert a földön van már a Megváltó embersége, az ő pici teste felnő majd, teljes emberi szépségében áldozattá válik a kereszten, és több áldozatra nem lesz már szükség. Elmúlik a mózesi világ, mert itt a krisztusi valóság. Nekünk ebbe kell hittel belekapaszkodnunk. Boldog, aki megérti. Ezért olvastatja az Ószövetség egyik fontos prófétai látomását most karácsony előtt az Egyház: „Te, efratai Betlehem, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled születik majd nekem, aki uralkodni fog Izrael felett. Származása az ősidőkre, a régmúlt időkre nyúlik vissza” (Mik 5,1) így bontakozik ki Isten csodálatos terve az emberek üdvösségéről. Nem értjük? Legalább hinnünk kell, hogy Isten mindent ragyogóan előkészített, aztán a maga idejében valóra is váltott. Boldogok, akik hisznek ebben a csodálatos isteni jóságban. A történelem folyamán ennek a hitnek kell kibonyolódnia. A mi hitünket is látni akarja az Úr, és akkor elindulhat, vagy inkább folytatódhat akár egy újabb magyar keresztény ezer esztendő.


Hogy kerül az Énekek éneke abba a sorozatba, amely az ősi advent gondolataival keresi a válaszokat, amelyek az Üdvözítő megtestesülését, annak örömeit hirdetik. Egyáltalán lehet-e helye az életszolgálat örömeinek, sőt gyönyöreinek a bűn által kikezdett, megrontott szerelemnek, a férfi és a nő Isten irányította párkereső időszakának. Annak idején példának említették nevelőink, hogy amikor elérkezik a párválasztás ideje, magának az Isten ujjának kell kölcsönösen rámutatnia, hogy tiszta és szent legyen az az egymásra találás. Vegyünk néhány gyors idézetet a Teremtő Isten szájából: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra” (Ter 1,26) Ez a közös uralkodás alapelve, amellyel közösen uralják a náluk alacsonyabb rendű dolgokat közös javukra, örömükre. „megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket, és azt mondta nekik: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet!”.(27-28) „Fogta tehát Isten az embert, és az Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze meg”. (2,15) „Azt mondta továbbá az Úr Isten: Nem jó, hogy az ember egyedül van: alkossunk hozzá illő segítőt is”. (2,18) „Az ember akkor azt mondta: Ez végre csont az én csontomból és hús az én húsomból! Legyen a neve feleség (ísa), mert a férfiból (Ís) vétetett. Ezért elhagyja a férfi apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik és egy testté (szervezetté) lesznek” (23-24) tehát minden közös, de a férj és feleség nem mindent csinál egy formán: amit egyik végez, a másikért is teszi, vagyis a szeretet az indíték. A mezei munka után a férjet finoman készített ebéd várja. Az Énekek éneke milyen gyönyörűen írja le az udvarlás korában megőrzött tiszta, szép szerelmet: „Amilyen a liliom a tövisek között, olyan a kedvesem a leányok között”.(2,2) a szerelmes leány pedig így várja a hozzá érkező, önmagát és kedvesét türelemmel feldíszítő, Törvény védte látogatásra: „csitt! A kedvesem, íme, itt jön! Szökken a hegyeken át, szökell halmokon keresztül. Olyan a kedvesem, mint a gazella, mint a szarvasborjú, már itt is áll a házunk mögött, benéz az ablakon, nézdel a rácson át. Íme, a kedvesem szól nekem: Kelj fel szaporán, szerelmem! Jöjj, galambom, szépségem! Mert a tél már elmúlt, az eső elállt, elvonult, földünkön előbújnak a virágok, eljött a szőlőmetszés ideje, s a gerle szava hallatszik a határban. A füge már kihajtja első gyümölcsét, s a virágzó szőlő illatot áraszt. Kelj fel, kedvesem! Jöjj le, szépségem! Te, galambom, a sziklaüregben, a kőszál rejtekében hadd lássam arcodat, hadd halljam hangodat! Mert a te szavad édes és oly bájos az orcád!” (2,2-14) Ha a szép szerelmet lehet ennyi örömmel így megélni, miért ne lehetne Szűzanyánknak csak a szépet, tisztát teljes fénnyel átérezni? Nemde ezt érezteti meg velünk az evangélium? „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse! De hogyan történhet velem az, hogy az én Uramnak anyja jön hozzám? Mert íme, amint fülembe felhangzott köszöntésed szava, felujjongott a magzat méhemben. És boldog vagy te, aki hittél, mert be fog teljesedni, amit az Úr mondott neked”


Amikor megtalálták a Megváltó születésének megünneplésére legalkalmasabbnak vélt napot, örömmel szerkesztették meg a liturgiáját. A legmegfelelőbb időszak egy nagyon régi pogány hit hűlt helyének felfedezése lett. A hatalmas Római Birodalom első keresztény császára, hivatalosan még mint pogány ifjú, váratlanul esélyt kapott arra, hogy a birodalom legfőbb ura legyen. A legutolsó keresztényüldöző császár, Diocletianus ugyanis hiába döbbent rá kiváló jogászként, hogy a birodalmat függetleníteni kellene a felkent személytől, aki nagy méltósága ellenére előbb-utóbb meghalni kényszerül, mint a legegyszerűbb rabszolga. A császárok halála után pedig rendszerint nagy lesz a bizonytalanság: ki és miért éppen ő lesz a birodalom új és jó irányítója? Diocletianus hatalma teljében úgy rendelkezett, hogy az ősi latin világ helyén legyen a főcsászárság Róma székhellyel, és egy majdnem egyenrangú társcsászár éljen az ősi görögök helyén. Ők lesznek az Augustusok, a felségek. Az ő fél birodalmukból kiszakítottak egy-egy részt, azokat Augustus első római császár atyai jó barátjának, a méltatlanul megölt Julius Caesar nevéről cézároknak tisztelték (Ebből a személynévből keletkezett a legfelsőbb vezetők címe: Kaiser, császár) A Gallia provinciát kormányzó caesar, Constans, nem hajtotta végre igazán a keresztények üldözését. Titokban megismerte egyik alattvalóját, Helénát, egy kocsmáros lányát, aki Jézuslángoló szívű tisztelője volt. Caesar, a Birodalom negyedik legfőbb ura benne megtalálta szíve szerelmét, a hozzá egyedül illő párt, akit hivatalosan nem, de titokban feleségének ismert el. Saját nevéről kicsinyítő képzővel Constantínusnak nevezett el. Fiuk nevelését az édesanya vállalta. Egyáltalán nem csoda, hogy ismerte és szerette édesanyja Messiását, az Isten Második Személyét, aki érettünk emberré lett, és szenvedésével, halálával és feltámadásával megváltotta a világot. Az Ő megváltó keresztjét látta megjelenni a császári cím sorsát eldöntő csata elő estéjén, az égen ezzel a körirattal: „In hoc signo vinces!” (E jelben győzni fogsz) Parancsára az összes pogány jel eltűnt a fegyverekről, és az addig halált hozó jézusi kereszt ragyogott Konstantin minden katonáján. Iszonyú küzdelem volt, de legyőzték a keleti caesar fiát, Maxentius-t. Ezután a keresztények teljes jogú állampolgárként éltek-haltak. (Róma, Milvius-híd, 312) 313-ban pedig Milánóban kiadta császári rendeletét (Edictum Mediolanense), amely a kereszténységnek minden jogot biztosított. A szó szoros értelmében élni kezdett a Katolikus Egyház. Nem csodálom, hogy a megújult történelmi körülmények között az ősi advent szerkesztői is az egész Szentírást akarták felvonultatni, és annak fontos üzeneteit a Szűzanya ajkára adták. Szent Lukács ezt a gyönyörű éneket magától Máriától hallhatta. Lehet, hogy benne is felmerült a csodálkozás, mint az egyik beszélgető társamban: Mária énekében miért nincs egyetlen saját sora sem? Én úgy gondolom, hogy az idézett személyek és gondolataik ismerete és elfogadása azért történt, hogy az egész üdvtörténet benne zengjen a Magnificat-ban, és az Újszövetség imádkozóiban zengjenek a gyönyörű gondolatok a világ végéig.„Mária erre így szólt: Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben” (Hab 3,18) „mert tekintetre méltatta szolgálója alázatosságát” (1Sám 1,11). „Íme, mostantól fogva boldognak hirdet engem minden nemzedék” (Ter 30,13), „mert nagy dolgot cselekedett velem a Hatalmas,” (MTörv 10,21), „és szent az ő Neve” (Zsolt 111,9). „Irgalma nemzedékről nemzedékre azokra száll, akik őt félik” (Zsolt 103,13.17). „Hatalmas dolgokat művelt karja erejével, szétszórta a gondolataiban kevélykedőket” (Zsolt 89,11). „Hatalmasokat levetett a trónról, és kicsinyeket felemelt” (Zsolt 147,6). „Éhezőket betöltött jókkal, és üresen bocsátott el gazdagokat” (Zsolt 107,9) Felkarolta Izraelt, az ő szolgáját, megemlékezve irgalmasságáról” (Iz 41,8-9); (Zsolt 98,3), amint megmondta atyáinknak, Ábrahámnak és utódainak mindörökre” (Ter 17,7)