Kovács Bánk Ferences

gyémántmisés pap

hitszónok

Rózsafűzér királynője

Az egyházi naptárban október úgy szerepel, mint a rózsafűzér hónapja. Ilyenkor estefelé hívő emberek gyülekeznek a katolikus templomokban, vagy a templomtól távol eső településrészeken magánházakban, lakásokban énekkel köszöntik a Boldogságos Szűz Máriát, aztán kezükbe fogják a gyöngyökből vagy golyócskákból tízes csoportokba kötött imaeszközt, a rózsafűzért. Elkezdődik a füzér elején ékeskedő kereszt áhítatos megcsókolása után az egyedül álló szemekre a Miatyánkok és a csoportos, tízesével kötöttekre Üdvözlégyek kitartó ismétlése. Ez utóbbi közepén, Jézus neve után tizedenként más-más, kis emlékeztető fohászt fűznek bele, amin elmélkedni lehet a szóbeli ima közben. Ezeket Jézus és Mária életének epizódjaiból válogatták össze és a rózsafűzér titkainak nevezzük. A titkok említésének más módját is alkalmazzuk: a tízed elején említjük csak, de az elmélkedés tart az egész tízed alatt. A tizedek végén a kis doxológiát szoktuk imádkozni: Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek! Miképpen kezdetben, most és mindörökkön örökké! Ámen. 1917, a fatimai Mária-jelenések óta hozzá szoktuk fűzni a fohászt: Ó, Jézusom, bocsásd meg bűneinket, ments meg minket a pokol tűzétől, és vidd a mennybe a lelkeket, különösen azokat, akik leginkább rászorulnak irgalmadra.Vannak ájtatos, Isten- és emberszerető lelkek, akik máskor is naponta elimádkozzák a rózsafűzért. Az idősebbek jobban ráérnek, talán azt is érzik, hogy fiatalabb korukban több munka szorongatásában túlságosan kevés idejük jutott imádkozni és pótolni szeretnék az Istenhez, Szűzanyához kötődés elmulasztott alkalmait. Szívesen veszik maguk mellé kicsi unokáikat. Ők persze tíz szemet átpergetve csöpp ujjacskáik között a többit már unalmasnak érzik. Időnként szívesen abba is hagynák. A nagymama azonban azt is érzi, tudja, hogy az emberi élet tele van monoton munkával, nehéz kísértéssel, nehezen viselhető szenvedéssel, és ezeket meg lehet könnyíteni, mi több, meg is lehet szentelni a rózsafüzérrel. Egy ilyen egykori kislány mesélte el a következő történetet. Őt is maga mellé vette imádkozni a nagymamája. Később már unta, szívesebben ment volna játszani. Aztán kinőtt a nagymama szárnyai alól. Ritkán imádkozott. Nagylányként a szórakozás, majd a munka, a szerelem ki is szorította életéből a rózsafűzért. Anyáskodó szeretet kötötte le gyermeke mellett. Amikor aztán kisfia beteg lett, majd kórházba került, műtétre vitték, ő ott ült, föl-fölugrott székéről, rohangászott föl-alá, kezét tördelte kínjában, eszébe jutott nagymamája, aki ilyenkor elő szokta venni köténye zsebéből kopott olvasóját, és imádkozott. Az olvasó nyugdíjba küldve, de ott szerénykedett az ő táskájában is. Elővette. Leült. Szorongatta a szemeket, suttogta az imádságokat, és lassan úgy érezte, belekapaszkodik Jézus és Mária gyermeket szülő örömébe, a megváltást véresen szenvedő kínjaiba, és a feltámadás csodálatos dicsőségébe. Megnyugodott. Később vetette észre, hogy nyílik a műtő ajtaja, és a műtétet végző orvos sugárzó arccal jön feléje: Anyuka! A műtét kitűnően sikerült. Azóta hálából is örömmel végzem a rózsafűzért! Érdemes megszívlelni ezt a történetet, mert mindenki előbb-utóbb maga is átélhet hasonló nehézségeket. A világon valahol mindig rászorul valaki, hogy elmondják érte ismeretlenül is jószívű hívők: Imádkozzál érettünk most és halálunk óráján! Ámen.„Jézus keresztje mellett ott állt anyja. Jézus meglátta anyját és az ott álló tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad. Azután azt mondta a tanítványnak: Íme, a te anyád. És attól az órától magához vette őt a tanítvány” (Jn 19,25-27) Az evangélista így emlékezik: Jézus meglátta anyját és a tanítványt, akit szeretett”. Azt akarja mondani, hogy Jézus három órás gyötrődése alatt nem is látta anyját és őt, Jánost? Ez szinte lehetetlen. A „meglátta” kifejezés valószínűbb jelentése az lehet, hogy halála közvetlen közelében valami nagyon fontos dolgot akart közölni velük. Azon túl, hogy közvetlen hozzátartozója nem volt a Szűzanyának Fián, Jézuson kívül, és Ő gondoskodni kívánt Szülőjéről, az üdvösség forrásánál állókon keresztül akarta biztosítani a világot a megszerzett kegyelmek elnyerésének lehetőségéről. Az üdvösséget egyes egyedül Jézus szerezte meg minden ember számára. Minden természetfeletti ajándék, amely az üdvösséghez szükséges, tehát az összes kegyelem, Jézusé. Ott a halála előtt végrendelkezett: közvetlen szétosztója eme kegyelmeknek az Édesanyja lesz. A kegyelem boldog elnyerői János, és az általa képviselt összes ember. A Szűzanyának ezért adták később ezt a címet: Minden kegyelem közvetítője. A jámbornak ismert középkor arra döbbent rá, hogy rendkívül magas tudományos munkálkodása nem elég hatékony a hitélet biztosítására. Különösen a keresztény ókorban elterjedt manicheizmus elméletének újraéledése a jó és a rossz istenről, jelentett nagy veszélyt. A Szűzanya maga adta hűséges tisztelőjének, Szent Domonkosnak kezébe a rózsafűzért, hogy prédikációinak nyomában sok kegyelmet adhasson az Úr az eretnekek elleni harcban. Alanus de Rupe egy legendára hivatkozva ezt írja: „Szent Domonkos fölélesztette és elterjesztette a valószínűleg apostoli időkből származó imaformát”A Szűzanya tehát tudomásukra hozta gyermekeinek, hogy a krisztusi kegyelmeket ezzel az alázatos imaformával kell kialkalmazni. Mivel rengeteg a bűn, sokszor kell Máriát megszólítani, kérni, hogy most a küzdelmekben, aztán majd a haláltusában imádkozzék értünk. Ugyancsak ez a feladata a rózsafűzért imádkozónak: minden kegyelmet, amit testi-lelki nyomorunk enyhítésére vagy megszüntetésére kérünk Jézustól, az Édesanyján keresztül nyújtja nekünk. Szűzanyánk 1858-ban tizennyolcszor jelent meg Soubirous Bernadette-nek Lourdes-ban, a Massabielle-barlang bejárata fölött. Az egyszerű kislány kicsit megrettent a „csoda-csodaszép Hölgy” láttán, de megnyugtatta, hogy gyönyörű rózsafűzér lóg le az övéről. Ő is elővette hát köténye zsebéből kopott olvasóját, kicsit elkapkodva keresztet vetett. A Hölgy megmutatta, hogyan kell nagy keresztet vetni. Aztán kezébe véve saját olvasóját, azon számolta a kislány Üdvözlégyeit. Majd a következő jelenésein megszólalt: „Kérem, imádkozzanak a bűnösökért!” Az egyik jelenése alkalmával meg is mutatta a bűn urának, a sátánnak veszedelmes támadásait. A barlang előtt kanyargó folyó, a Gave, hirtelen országúttá szilárdult, és vad horda robogott a kislány felé. Ezt ordították: Menekülj! Bernadette rémülten nézett fel az ismeretlen Hölgyre. Mária szeme keményen villant a vészes horda felé, amitől a látomás szétfoszlott. Egyetlen rózsafűzért imádkozó kislány néma könyörgése elég volt, hogy a Szent Szűz megmutassa hatalmát.1917-ben a három fatimai kisgyereknek megjelenve ugyancsak a rózsafüzér-imát ajánlotta Mária a pokolbéli hatalmak ellen. 1962-1964-ben a spanyol Garabandál falucskában több mint kétezerszer jelent meg a Szűzanya három kislánynak, és kérte imáikat a bűnösök megtéréséért. A jelenések végén angyallal üzente: Hiába könyörögtem, hogy térjenek meg az emberek.Nem tért meg a világ, de még kis időt ad az Úr, hogy aki akar, meg tudjon térni. Ezért kell buzgón imádkoznunk a Mária közbenjárását sürgető Üdvözlégy imádságot


A szeráfi rózsafűzér
A szeráfok a mennyei karokhoz tartoznak. Szellemi lények. Ha látomásban megpillantják őket a próféták, nagyon nehéz emberi fogalmakkal leírást adni róluk. Izajás meghívása alkalmával látta őket Isten mennyei templomában. Így írja le élményét: „Láttam az Urat, amint magas és kiemelkedő trónuson ült, és ruhájának szegélye betöltötte a templomot. Szeráfok álltak mellette; hat-hat szárnya volt mindegyiknek: kettővel befödték arcukat, kettővel befödték lábukat, és kettővel repültek. Az egyik így kiáltott a másiknak: Szent, szent, szent a Seregek Ura, betölti az egész földet dicsősége! Megrendültek a templom alapjai a kiáltó hangjától, és a ház betelt füsttel. Ekkor így szóltam: Jaj nekem, végem van! Mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom, mégis a Királyt, a Seregek Urát látták szemeim. Erre odarepült hozzám az egyik szeráf; kezében parázs volt, melyet csípővassal vett el az oltárról. Hozzáérintette a számhoz, és így szólt: Íme, ez megérintette ajkadat, és eltűnt a bűnöd, vétked bocsánatot nyert” (Iz 6,1-7) Assisi Szent Ferencet szokás Szeráfi-nak nevezni. Valószínűleg azért, mert szeretett templomok mélyén és a viruló természet gyönyörű templomában buzgón imádkozni, a teremtményekben Isten képét, az Urat dicsőítő hódolókat látott (Naphimnusz), közben érezte és siratta maga és embertestvérei bűneit. Isten pedig egyre közelebb hajolt hozzá, mígnem 1224. szeptember 17-én az égbe nyúló Verna-hegyen. Jézus hatszárnyú szeráf alakjában öt szent sebéből fénysugarat lövellt Ferenc testébe és a szent stigmákat örökre beleégetve. Szellemi utódai, a ferencesek, az angyal és Erzsébet köszöntő szavait kiegészítették a most is imádkozott könyörgéssel. Így lett teljes az Üdvözlégy. Ennek a füzérbe font ismétlését a Rózsafüzért először a szenvedés titkaival imádkozták, majd áttértek a jézusi és máriás örömök titkaira. Úgy érezhették, hogy Szeráfi Atyjuk nyomában Istent dicsérve, saját bűnös voltukat, semmiségüket átélve ők is elnyerhetik Izajás próféta örömét: „Eltűnt a bűnöd, vétked bocsánatot nyert”, teljék be a szíved krisztusi és máriás örömmel. A szeráfi rózsafüzér a hét öröm olvasója. Töltsön el téged is, imádkozó nővérem és testvérem Izajás és Szeráfi Szent Ferenc csodálatos élményvilága és ragyogó öröme!


Sok fajta rózsafüzér ismert a múlt évezredből. Ezeket a régi imamódokat újabb formák követték a közelmúltban. A rózsafüzér legismertebb formáját veszem alapul, a tizenöt tizedes olvasót, mert célom az Üdvözlégy ima alatt ajánlott elmélkedések ismertetése.
A bevezető Üdvözlégy ima kérései:
Aki hitünket növelje.
Az imádság alapállása a hit erényében való növekedés. Néhány fontos üzenet a Szentírásból: „Mert hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni, mert aki Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy ő van, és megjutalmazza az őt keresőket”. (Zsid 11,69) „Jézus ezt felelte neki: Bizony, mondom nektek, ha volna hitetek és nem kételkednétek, nemcsak a fügefával tehetnétek meg ezt, Ha azt mondanátok ennek a hegynek: Emelkedj fel, és vesd magad a tengerbe, megtörténne. Mert mindazt, amit imádságban hittel kértek, megkapjátok”.(Mt 21,21) „Ha tudsz hinni, minden lehetséges annak, aki hisz. A gyermek apja azonnal felkiáltott, és könnyeket hullatva azt mondta: Hiszek Uram! Segíts hitetlenségemen!” (Mk 9,23-24) „Menj, a hited meggyógyított téged”. (Mk 10,52) „Akkor az apostolok azt mondták: Növeld bennünk a hitet!” (Lk 17,5)
Aki reményünket erősítse.
Ez is fontos kérés. Az imádság egyik célja, hogy egyre biztosabbak legyünk az üdvözülésünkben. Bűnre hajló az emberi természet, ezért a kegyelemeszközök (szentségek, szentelmények, ima) segítségére mindenki rászorul, hogy az örök üdvösséget és az annak elnyerésére szolgáló eszközöket remélni tudjuk.
Aki szeretetünket tökéletesítse.
A szeretet a legnagyobb isteni erény (1Kor 13,13), de egyszersmind a legeslegnagyobb az összes erények között. Mivel az emberek sok esetben az önszeretet foglyai, és imáikban is először magukra gondolnak, azért kérjük szeretetünk tökéletesítését, vagyis az erőt, hogy buzgó imával felebarátainkat segítsük elsősorban
Mint a neve is hangoztatja, azokra az örömökre figyeltet bennünket, amelyek Jézus és Mária életét betöltötték úgy, ahogy a Teremtő az emberi történelem kezdetén elrendelte. Az Emberfia már nemcsak az Atya ölén él Isten Egyszülött Fiaként, hanem emberként, a szentcsalád boldog kisgyermekeként élvezi azt az örömöt, amelyet az emberiség boldogságára az Atya megtervezett és elrendelt. A ma élő emberek számára biztatás: Isten most is ezt az örömteli életet kínálja az általa rendelt erkölcsi elvek keretei között.  
Első tized titka:
„Akit te, Szent Szűz, a Szentlélektől fogantál”
Elképzeljük azt a jelenetet, amelyben Mária a világ legnagyobb eseményére készül. Mária nem sejti, mi történik vele, de a Gondviselés megfelelő összeszedettséget teremtett benne és körülötte. Ősi magyar énekünk így fogalmazza meg ezt az áhítatot:„Harmatozzatok égi magasok, Téged vár epedve a halandók lelke: Jöjj el édes Üdvözítőnk!” (Ho 2.1) Belép szerény hajlékába a mennyország egyik főangyala. Mélyen meghajolva köszönti a tizennégy-tizenöt éves gyönyörű lányt, és elmondja Isten üzenetét: „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled” (Lk 1,28) és következik a csodálatos üzenet: „Ne félj, Mária, kegyelmet találtál Istennél. Íme, méhedben fogansz és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. Nagy lesz Ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni. A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged” (Lk 1,30-32.35) a legboldogabb édesanya: Isten Anyja. A jövendő mostani édesanyák Éva ujjongásával köszönthetik áldott állapotukat: „Anyának érzem, ó, Ádám, magam” (Madách Imre, Ember Tragédiája) Ahogy az ember tragédiája boldog reményre fordult, az emberiség, benne a magyarság keserű sorsa egy-egy új anyasággal biztató jövővé válhat. Imádkozzátok a rózsafüzért. Nemzetünk imádkozzunk velük együtt.
Második
tized titka:
„Akit te, Szent Szűz, Erzsébetet látogatván hordoztál”
Mária Gábor angyal távozása után bizonyosan nagyon boldog volt. Ez a boldogság a természetfeletti ajándékok bőségét kísérte: kegyelemmel teljes, Isten Anyja, Fia Jézus nevet kapott az Atyától, tehát a világ megváltója lesz, ősapja, Dávid örökösnek ígért trónját kapja meg. Ez olyan üzenet-sor, amihez hasonlót sem kaphat soha senki a világon. Ő pedig szíve boldogságát elrejtve egyedül örül. Nem szól szüleinek és eljegyzett vőlegényének, Józsefnek sem. Vajon volt-e, lehetett-e természetes öröme, hiszen a fentebbi ajándékok magasabb rendűek? Azok az édesanyás örömök Isten nagy ajándékai minden asszony számára, aki az Úr akarata szerint vállalja az élet szolgálatát. Az anyaság öröme akkor jelentkezik az asszonyoknál, amikor biztosak lesznek, hogy szívük alatt élet fakadt. Mária ezt a Szentlélektől való szűzi foganás pillanatában tudta, tehát teljes okkal örülhetett. A tökéletes örömhöz nem kellett sem nyilvánosság, sem hírverés. Páratlan öröm egyedül is. Örömében viszont újabb forrás nyílott, amikor fülében megcsendült az angyal szava: „íme, Erzsébet, a te rokonod is fiút fogant öregségében, és már a hatodik hónapban van, akit magtalannak hívtak”. (Lk 1,36) Ez a rokoni öröm is helyet kapott a szívében a maga tengernyi boldogsága mellett, hiszen ismerte Erzsébet gyermek utáni vágyát és sok évtizedes csalódottságát. Újabb öröm tetézte ezt is: nyilván nemcsak azért említette az angyal ezt a jó hírt, hogy ő könnyebben tudja elfogadni a szűzi anyaság lehetőségét, hanem bizonyára biztatásnak szánta, hogy fiatal életerejével menjen segíteni idős rokonának a nehéz napokban Tudta, vagy legalább érezte, hogy a segítő szeretet a legnagyobb örömforrás az embernek. Elindul Názáretből az Ezdrelon síkságon a Jordán folyó felé. Az utat ismeri a jeruzsálemi zarándoklatokról. Félni nem kell: két őrangyal vigyázza lépteit. Az édesanyák tudatos szeretetével már magzatának él. Beszél hozzá. A szeme már úgy nézi a ringó vetést, a kék eget, a környező hegyeket, dombokat, hogy az élete Ura mindenről pontos, lelkes közvetítést kapjon. Közelednek a Jordán felé. Friss vizet kortyint mindkettőjüknek az ország egyetlen komolyabb folyójából. Következik Jerikó. Milyen hévvel mesélheti: tudod, Kisfiam, ez a város egy régi vár helyén épült, amelyet őseink harc nélkül foglaltak el Atyád segítségével. Innen indult a honfoglalás. Aztán jött a meredek út, a tetőn Jeruzsálem. A hegy alatt kanyargó útról fel lehetett látni az ősapa, Dávid síremlékére, fentebb az Isten házára, amit majd olyan szépen fog kiejteni már tizenkét évesen: Atyám háza. Innen aztán már közel Ein Karim. Ott laknak Erzsébeték, ott vár ránk egy másik kis magzat. „Bement Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. És történt, hogy amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, felujjongott méhében a magzat, és Erzsébet eltelt Szentlélekkel. Hangosan felkiáltott: Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse! De hogyan történhet velem az, hogy az én Uramnak anyja jön hozzám? Mert íme, amint fülemben felhangzott köszöntésed szava, felujjongott a magzat méhemben. És boldog vagy te, aki hittél, mert be fog teljesedni mindaz, amit az Úr mondott neked”. (Lk 1,40-45) a látogatás, az üdvözlés és a maga mérhetetlen boldogsága gyönyörű énekben csendül fel Mária ajkán: „Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben, mert tekintetre méltatta szolgálója alázatosságát. Íme, mostantól boldognak hirdet engem minden nemzedék” (46-48)
Harmadik tized titka:
Akit te, Szent Szűz, a világra szültél.
Kilenc hónapig csak a Szűzanyáé volt a világ legnagyobb kincse: a megtestesült Istenfia. Igaz, a kiválasztott előfutár és édesanyja, Erzsébet közvetlenül érezték csodatevő hatalmát, és ez már a jövendő örömforrás előjele volt a bűnös és beteg világnak: itt van a földön a Megváltó. Ám ez nagyon zártkörű és rövid ideig tartó öröm, amely majd mindenkinek az életét megvidámítja, ha a látható világba lép a „Minden vigasztalás kútfeje”, „Jézus, az élet szerzője”. Még az utolsó teljes, tökéletes együttlét: még igazán csak az Édesanyáé. Ezek az utolsó hetek, napok, órák azonban már a nagy eseménynek, a születés titokzatos történéseinek vannak szentelve. A gyermeket szíve alatt szeretgető Édesanya készül a szülésére, az anyai áldozatra, majd az önálló első életjelre: sírva, de boldogan jelzem élek, itt vagyok! Ettől a perctől kezdve a szeretet vég nélküli alázatos szolgálattá változik. Ennek leghamarabbi eszközeit elő kell készíteni. Kis ingecskék, pólya, pelenkák. Ezeket varrni, ezerszer megsimogatni: ez az édesanyák csodaszép élménye. Szent József elkészíti a keleti bölcsőt. Minden kész a szerény házban, hogy Dávid király legigazibb Fiát illően fogadják a késői leszármazottak. Ekkor robban bele terveikbe egy császári rendelet. „Történt pedig azokban a napokban: Rendelet ment ki Augusztus császártól, hogy írassék össze az egész földkerekség. Ez az első összeírás akkor történt, amikor Szíriát Kirínusz kormányozta. Elment mindenki, hogy összeírják, mindenki a maga városába”. (Lk 2,1-3) Elgondolkodik korunk embere: Az Isten Fiának dirigálhat a földi úr? Jézus bele akart születni az emberi közösségbe. Vállalta ezzel az összes kötelezettséget, ami az emberi társadalmat érintette. – Miért kellett Máriának áldott állapota utolsó napjaiban kimozdulnia kínos és hosszú utazást kezdenie? Nem lett volna elég Szent Józsefnek elmenni és bediktálni családja minden adatát? Ez az összeírás nem népszámlálás volt csupán, hanem minden birtokos minden vagyontárgyát: ingó és ingatlan adóalapját saját magának kellett bevallania. Jézus két családfája (Mt 1,15-16)(Lk 3,23) alapján teljesen biztos, hogy Mária és József unokatestvérek voltak. Máriának szüzességi fogadalma ellenére feleségül kellett mennie Józsefhez, mert örökös lány volt, nem lévén fiú testvére, neki kellett örökölnie a családi birtokot, és rokoni házasságával biztosítania kellett, hogy a birtok ne kerülhessen ki a nemzetség köréből. Mivel Dávid király családi öröksége Betlehemben feküdt, erről Máriának kellett gondoskodnia, ha nem is lakott helyben. A legfőbb ok pedig Isten akarata volt. Ő már hatszáz évvel azelőtt megüzente Mikeás próféta által: „De te, Efrata Betlehemje kicsiny vagy ugyan Júda ezrei között, mégis belőled származik majd nekem Izrael jövendő uralkodója; származása az ősidőkre, a régmúlt időkre nyúlik vissza”. (Mik 5,1) Nem tudjuk, hogy Máriáék ismerték-e ezt a prófétai írást, de Isten akaratának teljesülnie kellett. A császár is szolga Isten szemében. Egyébként pedig Jézus az egész világnak született. Mária és József tehát összecsomagolták a babakelengyét az útra szükséges holmikkal együtt, és nekivágtak a nagy utazásnak a Jordán felé, onnan a folyó mentén Jerikóba, Jeruzsálem és Betlehem irányába. Megérkezésük után szállást kellett keresniük. Jámbor ájtatosságot tartunk nálunk is ennek emlékére: sajnáljuk a Szentcsaládot, legfőképpen a kicsi Magzatot, hogy szívtelenül elutasítják mindenünnen. Pedig csak ennyit ír az evangélista: „nem kaptak helyet a szálláson”. (Lk 2,7) a szállás tele volt az összeírásra érkezett hazalátogatókkal. A kis Jézus pedig azért rendezte így, hogy kellőképpen hangsúlyt adjon: senkitől semmit nem vár, nem vesz el; Ő akar adni! Kimennek tehát az üres birkahodályba. Ott születik meg a Király.„Megszülte elsőszülött fiát. Pólyába takarta őt és jászolba fektette”. (7) Megosztotta sok földönfutó és hajléktalan nyomorát. Első látogatói a pásztorok voltak, akiket viszont angyalok küldtek hozzá. Ők énekelték meg a nagy örömöt, amit a kis Jézus hozott: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek!” (Lk 2,14)
Negyedik tized titka:
Akit te, Szent Szűz a templomban bemutattál.
Az Ószövetség szigorú parancsa volt, hogy az elsőszülött fiú, aki anyja méhét megnyitja, Istennek szentelt gyermek. Arra kötelezi a családot ez a törvény, hogy fel kell ajánlani a kisfiút az Úrnak. Gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy negyvennapos korában az ország bármely részéről oda kellett vinni a szent sátorhoz, később a templomba. Ott a papok udvarán álló égőáldozatok oltára mellett át kellett adni a szolgálattevő papnak a kezébe. Ő elvette a kisbabát, a templom bejárata elé állt vele. Háromszor magasra emelte, így felajánlotta a Magasságbelinek, jelezve: tudjuk, hogy Egyiptomban a fáraó megátalkodott magatartása miatt Isten tízedik csapása az volt, hogy minden elsőszülött fiúnak meg kellett halnia, amikor az esthajnalcsillag, a Merkur feltűnt az égen. Isten a zsidók elsőszülötteit megóvta a hirtelen haláltól, ha az előzetes utasítás szerint a család leölt egy egyéves hibátlan hímbárányt, és annak a vérével a ház bejárati ajtajának keretét megkenték. Ez a hitvallás jele volt: a fáraóval ellentétben mi hisszük, hogy Isten, atyáink: Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, az élő, igaz Isten mindenkinek Ura, parancsainak mindenki engedelmeskedni köteles, az engedetleneknek pedig viselniük kell az általa kirótt büntetést. Ezt a hitet jutalmazta Isten akkor az összes elsőszülött zsidó fiú életben maradásával. A későbbi nemzedékek pedig híven őrizték a szövetség idejére érvényes isteni döntést. Ugyanilyen rendelkezése volt az Úrnak, hogy az állatok elsőszülötteit is neki kell szentelni. Így emlékeztette Isten választott népét, hogy el ne feledjék, az élet Ura ajándéka minden új élő. Ezeket az állatokat meg is kellett ölni, így áldozattá váltak,de azt megengedte az Úr, hogy kisebb értékű állattal fel lehetett cserélni a nagyobb állatot. Jézus mindenben ragaszkodott Atyja parancsához. Ezt a gondolatot sugallta Édesanyja és nevelőapja lelkébe. Elvitték tehát Őt is az elírások szerint Betlehemből Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak. Édesanyja beállt az anyák sorába. Nem kért kiváltságot. Türelmesen várakozott, amíg az előttük lévők végeztek. Akkor Mária mellé odalépett egy tekintélyes próféta, az agg Simeon, aki egész életében imádkozva várta, hogy Isten jósága részesítse abban a kegyben, hogy a megígért Megváltót megláthassa. A Szentlélek jelezte neki, hogy ez a perc bekövetkezett. Sietve ment föl a templomhegyre. Semmi külső jel nem mutatta az ég és föld Urát. A Szentlélek vezette oda Mária mellé. Elkérte a kicsi Jézust az Édesanyjától. Öreg szeme könnybe lábadt, szíve megtelt örömmel, és hálaének zendült ajkán: „Bocsásd el most, Uram, szolgádat szavaid szerint békességben, hiszen már meglátták szemeim, akit küldtél, az Üdvözítőt. Őt adtad számunkra csodájára minden népnek, hogy fényeskedjék az egész világnak, mint választott néped dicsősége” (Lk 2,29-32) A tiszteletreméltó aggastyán megjelenése, a suttogó értesítés a vidékieknek: Ez ám a mi prófétánk, a hangos hálaének nem múlt el hatás nélkül. A többi édesanya kicsit talán irigyelte is a Szűzanyát. Pedig elhangzott neki is egy jövendölés: „Íme, sokak romlására és feltámadására lesz ő Izraelben; jel lesz, amelynek ellene mondanak; és a te lelkedet tőr járja át, hogy nyilvánosságra jussanak sok szív gondolatai”(34-35) Az imádkozó, böjtölő Messiás-várás képviselője Anna próféta asszony is hallja, látja mindezt. Örül és hírét viszi az Úr kegyelmének. Az Istenanya pedig szívébe vés mindent. Boldogan öleli kisfiát, és viszi az oltár mellé. A pap mit sem tud az előzményekről. Átveszi a következő csecsemőt, felemeli háromszor előírás szerint, megnézi, hogy előírás szerint átadják-e a galambokat elégő áldozatnak, és visszaadja az immár törvényesen megváltott kisfiút szüleinek. Az Édesanya pedig tudja jól, hogy felnőttként még egyszer oda kell adnia drága Gyermekét ekkor már örökös áldozatul, ahogy Izajás próféta könyvéből pontosan tudhatta. A tőr, amely az ő lelkét járja át, ott lebeg felette. Ám a 109. zsoltárból azt is tudja, hogy Fia az egyetlen örök főpap, aki mindenkit Atyjának ad.
Ötödik tized titka:
Akit Te, Szent Szűz a templomban megtaláltál.
I
sten parancsa szerint a zsidó hívőknek évente egyszer el kellett zarándokolniuk a jeruzsálemi templomba. Ez a kötelezettség tizenkét éves korban kezdődött. Három ünnep adott alkalmat erre a templomlátogatásra: a zsidók húsvétja (menekülés Egyiptomból), pünkösd (a hetek ünnepe) és a sátoros ünnep (a negyven éves pusztai vándorlás emlékére). Az ünnepek közeledtét Jeruzsálemben és az ország magasabb hegycsúcsain lobogó máglyatüzek jelezték. A helységek lakói meg szoktak egyezni abban, kik melyik ünnepre zarándokolnak, így biztosítva volt az otthonuk betörések és egyéb károk ellen. Jézus „szülei pedig minden évben elmentek Jeruzsálembe a húsvét ünnepére. Mikor azután tizenkét esztendős lett, fölmentek mindnyájan az ünnepi szokás szerint. Amikor elteltek az ünnepnapok és már visszatérőben voltak, a gyermek Jézus ottmaradt Jeruzsálemben, és nem vették észre a szülei. Úgy gondolták, hogy az úti társaságban van. Megtettek egy napi utat, s akkor keresték őt a rokonok és az ismerősök között. Mivel nem találták, visszatértek Jeruzsálembe, hogy megkeressék”. (Lk 2,41-45) Tizenkét évvel korábban a negyvennapos kis Jézust a Szűzanya csak Simeonnak és Annának adta kezébe, hogy megnézzék a világ Megváltóját. Amikor pedig a bemutatás szertartásának vége szakadt, a Szűzanya újra karjába vette. Vigyázott rá nagyon. Most, tizenkét évesen, már valamelyest önállónak minősült Jézus és a kortársai, sőt korunkban is így gondolkodnak a zsidó állam keretében a fiúkról: esküt kell tenniük ebben a korban a haza védelmére. Természetesnek tűnt, hogy Mária nem foghatta fia kezét. Mint fiú kortársaival együtt a templomban a férfiak udvarában állt a szertartások alatt, édesanyja viszont az asszonyok udvarában volt. Így érthető, hogy a visszaindulásnál sem keresték: biztosak voltak a szülei, hogy jó helyen van a csoportban. Az első pihenőben azonban elfogta a szülőket a jogos aggodalom, hogy hol lehet a rájuk bízott különleges Kincs, hiszen ott már csak a názáretiek csapata volt jelen. Vissza is tértek a fővárosba megkeresni. Három napig sikertelen volt a keresés. Gondolom, mások is furcsállják, hogy lehet egy templomban három napig nem találni valakit. Ott más volt a helyzet: viszonylag kis templom, Isten lakóháza, ahová csak a napi szolgálatos pap tehette be a lábát a szertartásos tömjéngyújtáskor. Előtte kis udvar volt az égőáldozatok oltárával. Ennek kerítésénél kezdődött a zsidó férfiak udvara, ahol sok tízezren elfértek. Újabb udvar a zsidóasszonyok és lányok részére. Mellette a pogányok udvara, ahová nem-zsidó férfiak és nők is bemehettek imádkozni. Más épületek is tartoztak még a templomhoz, amelyekben tanítások, megbeszélések voltak lebonyolíthatók (Salamon tornáca). Ezen kívül a templomhegynek a Kedron-patak völgyére néző lejtőjén hatalmas lépcsősorok készültek iskolai foglalkozásra. Nos, ott tartózkodott Jézus. Elvegyült a kortársai közé, hallgatta a rabbik tanításait, és kérdéseket is tett föl nekik. Fel is tűnt mindenkinek, hogy ez a fiú nem járt még itt, honnan vette a tudását? „Mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak okosságán és feleletein” (Lk 2,47) „Mikor meglátták őt, elcsodálkoztak, és anyja ezt mondta neki: Fiam! Miért tetted ezt velünk? Í me, apád és én bánkódva kerestünk téged. Ő pedig ezt felelte nekik: Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban kell lennem? De ők nem értették meg, amit nekik mondott” (48-50) Mit nem értettek meg szülei? Ha már nagykorúnak kellett kezelni, akkor el kellett kezdenie a küldetését, amiért megtestesült, hogy majd harminchárom évesen elmondhassa: „Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek”(Jn 15,15)


A most következő öt tized titkaival Urunk Jézus és Édesanyja életének fájdalmas, szenvedő szakaszára emlékezünk. Amikor Szent Péter az Atyától kapott kinyilatkoztatás birtokában megvallotta: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16), ezt az addig is sejtett, Jézus rendkívüli tanítása és csodái alapján elgondolkodók előtt egyre biztosabban megállapított tényt lelkesen hallotta az apostoli kollégium, senki nem arra gondolt, hogy a Messiásnak szenvednie kell. Pedig a kiváló próféta, Izajás írásaiból egyértelműen tudhatták, hogy Isten Szolgája mennyit fog szenvedni azért, hogy valóban Megváltója legyen az emberi nemnek.(Iz 52,13-53,12) Viszont Jézus néhány perc múlva maga jelentette be: „Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell, hogy öljék, és harmadnapra föl kell támadnia”. (Mt 16,21) Ez a bejelentés akkora riadalmat keltett a tanítványok lelkében, hogy Péter félrevonta Jézust, és próbálta lebeszélni erről a gondolatról: „Távol legyen ez tőled, Uram! Ez nem történhet meg veled” (22) Jézus nemcsak hogy rendreutasította főapostolát, kísértőnek nevezte, hanem azonnal kilátásba helyezte, hogy ez a szenvedés az egész emberiség sorsát is jellemezni fogja: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt” (24-25)
Első tized titka: 

Aki érettünk vérrel verítékezett.
Jézus készen állt a szenvedésre. Már ezer évvel korábban mennyei hallomásból tudta ezt ősapja, Dávid király: „Vágóáldozatot és ételáldozatot nem kívántál, hanem készségessé tetted fülemet. Égő- s bűnért való áldozatot nem követeltél, ezért így szóltam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem akaratodat. Ezt akarom, én Istenem, törvényed a szívemben van”. (Zsolt 40,7-9) Mégis nagyon megülte lelkét az utolsóvacsora után a szenvedések közeledése: „Ezen az éjszakán ti mindnyájan megbotránkoztok bennem, mert írva van: Megverem a pásztort, és szétszélednek a nyáj juhai… Akkor Jézus elment velük egy majorba, amelyet Getszemáninak hívnak, és azt mondta a tanítványoknak: Üljetek le itt, amíg én elmegyek oda és imádkozom. Maga mellé vette Pétert és Zebedeus két fiát, s elkezdett remegni és gyötrődni. Akkor azt mondta nekik: Szomorú az én lelkem mindhalálig. Maradjatok itt és virrasszatok velem. Egy kissé előbbre ment, arcra borult és így imádkozott: Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a kehely. De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te”. (Mt 26,31.36-39) Mivel a tanítványait elnyomta az álom, a mennyből kapott segítséget: „Ekkor megjelent neki egy angyal az égből, és megerősítette. Aztán a halállal tusakodva még buzgóbban imádkozott. A verejtéke olyan lett, mint a földre hulló vér cseppjei”. (Lk 22,43-44) Nagy izgalmak, szenvedések hatására hideg verejték lepi el az ember homlokát, esetleg a tenyerét. Jézus lelki fájdalma olyan erős, megrázó volt, hogy nyirokerei falán átpréselődtek vércseppek is a hideg verejtékkel. Ezt egyedül Szent Lukács evangélista, a hivatásos orvos figyelte meg, amikor Jézus életének adatait gyűjtötte össze. Milyen jó, hogy ezt a mélyen emberi jelenetet megírta számunkra! Csodálkozva tanultam az egyetemen, hogy valamelyik keleti egyház annyira szégyellte Jézus vérrel verejtékezését, hogy a Lukács-evangéliumnak ezt a részét kihagyták. Viszont mi annyira értékeljük Urunk megrázó lelki tusáját, hogy a fájdalmas olvasó első tizedében erről akarunk elmélkedni. Felidézzük az Úr haláltusáját: az egészséges emberi életösztön harcát a szenvedés és elmúlás ellen, hiszen a magunk vagy szeretteink életének kín-keserves perceiben, óráiban milyen megnyugtatóan gondolhatunk Megváltónkra: Ő is átélte ezt a szörnyűséget. De ne csak a szenvedés, esetleg haláltusa kemény gyötrelmét éljük át, hanem arra is gondoljunk, hogy ilyenkor Isten Atyánk nem nézi száraz szemmel kínjainkat, angyalt küld az égből, papját küldi a plébániáról: hozzák bőven az Ő kegyelmeit! És hozzák oda Jézust az Eukarisztiában, aki nemcsak bűnöket bocsát meg, adja enyhítő szent olaját, hanem személyesen is ott akar lenni mellettünk haláltusánkban. Amikor ezt a tizedet imádkozzuk, gondoljunk az éppen haldoklókra, és a magunk jövendő gyötrelmeire! Az Üdvözlégy könyörgése amúgy is örök figyelmeztetés: Imádkozzál érettünk most és halálunk óráján. Ámen.
Második tized titka:
Akit érettünk megostoroztak”
Jézus haláltusáját a Getszemáni kertben megvívta. Felkeltette alvó tanítványait: „Íme, elközelgett az óra, és az Emberfiát a bűnösök kezébe adják. Keljetek föl, menjünk! Íme, közel van már, aki engem elárul”. (Mt 26,45-46) Eddig Jézus a kísértőtől közvetlenül szenvedett, most iszonyú dühvel a sátán csatlósai szenvedtetik. A fizikai ostorozást megelőzte a szóbeli bántások özöne. Júdás, az áruló apostol alakoskodó udvariassága vezeti be a fájó sorozatot: „Akit megcsókolok, ő az, fogjátok meg! Mindjárt odalépett Jézushoz és azt mondta: Üdvözlégy, Mester! És megcsókolta őt”. (Mt 26,48-49) Péter ugyan kardot rántott, de Jézus elhárította a fegyveres védelmet. Önként odanyújtotta kezét, hogy megkötözzék, csupán tanítványainak kért menekülési lehetőséget. Először Annás főpaphoz hurcolták. Kérdezősködésére Jézus feleslegesnek látta részletesen válaszolni, mire egy szemtelen szolga arcul ütötte. „Így felelsz a főpapnak?” (Jn 18,22) A sorsdöntő események Kaifás főpap palotájában következtek. Péter oda is követte, igaz, csak messziről. Az udvarra bejutva félelmében szolgálók és szolgák előtt háromszor megtagadta Mesterét, úgy, ahogy Jézus előre megjövendölte. Mit remélhetett az Úr ezután ellenségeitől? Mindig akadt, aki gonoszkodott vele. Napkeltére aztán összehívták a főtanács Jézust gyűlölő tagjait. Szabályos kihallgatást mímelve tanúkat sorakoztattak, de nem tudtak egybecsengően hazudni, ezért a főpap tette fel a lényeges kérdést: „Megesketlek téged az élő Istenre, mondd meg nekünk, te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia? Jézus azt felelte neki: Te mondtad. De mondom nektek, most már látni fogjátok az Emberfiát a Hatalmasnak jobbján ülni, és eljönni az ég felhőin. Ekkor a főpap megszaggatta ruháit és így szólt: Káromkodott! Mi szükségünk van még tanúkra? Íme, most hallottátok a káromkodást. Mit gondoltok? Azok ezt felelték: Méltó a halálra! Azután beleköptek az arcába, ököllel verték őt, mások pedig pofon ütötték”. (Mt 26,63-67) Ez az esemény lehetett volna az ószövetségi üdvtörténet fénypontja. Az összes főpap Árontól kezdve azt remélte, hogy a Messiás személyét tisztázó kérdést ő teheti majd föl, és Jézus válaszát követve leborul Isten Fia előtt, átadja neki a főpapi tisztet. Jézus háromszor tanúsítja kilétét: Igent mond a feltett kérdésre, Isten trónján ülni és az ég felhőin járni is isteni tulajdonság. Kaifás és tanácsa pedig halálra ítéli az Isten Fiának kijáró tisztelet helyett. Sorsuk megpecsételődött. Jézus pedig halálra ítéltetett. A szóbeli ostorozás aztán Pilátus, a római császár helytartója előtt folytatódott. Jézust trónkövetelőnek, gonosztevőnek, adócsalónak vádolják. Pilátus maga is felteszi Jézusnak a kérdést: „Te vagy-e a zsidók királya? Ő azt felelte: Te mondod. Pilátus erre kijelentette a főpapoknak és a tömegnek: Semmi vétket sem találok ebben az emberben”(Lk 23,3-4) Ez a próbálkozás folytatódik még, majd Pilátust megfenyegetik, hogy a császárnál feljelentik. Ettől megrémül:„Jézust kiszolgáltatta akaratuknak” (Lk 23,25) A halálraítélteket rendszerint megostorozták. Pilátusnak volt egy titkolt terve: hátha megesik a szíve a tömegnek a ronccsá ostorozott Jézus láttán, és megkegyelmeznek neki. Bevezettette hát Jézust a belső udvarra, hogy római szokás szerint ott ostorozzák meg. A rómaiak ezt az ítéletet bottal, vesszővel, vesszőnyalábbal, ostorral, ólom- vagy csontdarabokkal felszerelt korbáccsal hajtották végre. Három menetben, három féle eszközzel verték a pőrére vetkőztetett Emberfiát. Halk sóhajokkal ellensúlyozta a szörnyű fájdalmat. Amikor eloldozták a kínzóoszloptól, földre zuhant. Térden állva tudta csak összeszedni ledobált ruháit. Korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy erős fiatalemberek is belehaltak az ostorozás kínjaiba. Amikor erről a titokról elmélkedünk, legyen tele a szívünk őszinte együttérzéssel. Ne ostorozzunk senkit se szóval, se fizikailag bántalmazva. Legyen elég Jézus iszonyú kínja.
Harmadik tized titka:
Akit érettünk tövissel koronáztak
Az ostorozás után földre zuhanó Názáreti Jézust csak a körfolyosón szorongók figyelték döbbenten, a kőkemény szívű légionáriusok egykedvűen vetettek rá közömbös pillantást. Jézus ellenségei kint a helytartóság előtti téren állva várták a fejleményeket. Emmerich Katalin látomásai szerint a körfolyosón ott állt a Szűzanya is. Az ostorozás megkezdése előtt az Úr rátekintett Édesanyjára és így kiáltott feléje: „Anyám, fordítsd el arcodat, ami most következik, nem neked való látvány”. A záporozó ostorcsapások csattogása az anyai szíven is megannyi sebet ejtett. Beteljesedett Simeon jövendölése. Ezután „a helytartó katonái bevitték Jézust a helytartóságra, és összegyűjtötték köréje az egész csapatot. Levetkőztették őt, vörös katonaköpenyt adtak rá, fontak egy koronát tövisekből, rátették a fejére, egy nádszálat pedig a jobb kezébe, aztán térdet hajtva előtte így gúnyolták őt: Üdvözlégy, zsidók királya! Leköpdösték, elvették a nádat és a fejét verték”. (Mt 27,27-30) Amíg a durva lelkű hadinép porig alázta Isten Fiát, Édesanyja új sebtől vérezve visszagondolt az őt köszöntő angyal szavára: „Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja Dávidnak, az ő atyjának trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége”. (Lk 1,32-33) Dávid milyen nagyon örült, amikor Isten ezt az ígéretét tudtára adta. ruháját megszaggatva gyászolta az Istentől elvetett Saul király halálát. Mit szólna, ha tudná, hogy legnagyobb, sőt, egyetlen igazán nagy és örök utódját hogyan alázza, gúnyolja, köpködi ez a pogány zsoldos különítmény. Mit gondolhat a pokol tornácán Izajás próféta, akit gúnyosan kinevet az ördögsereg, ezt üvöltve: Mit írtál a Messiásról? „Milyen szép a hegyeken annak lába, aki örömhírt hoz, aki békét hirdet, aki jó örömhírt hoz, aki szabadulást hirdet, aki azt mondja Sionnak: Királyként uralkodik Istened”. (Iz 52,7) Gyere velünk Jeruzsálembe! Nézd meg, mivé lett a te Istened! Ujjnyi tövisek szurkálják fejét, nem aranykorona díszíti. Jogara gyerekkézzel eltörhető nádszál. Királyi palástja ócska katonaköpeny. Trónja egy rozoga szék. Újra elviharzik a földre a vihogó, vérszomjas sátánhad. Még nem teljes a győzelem, meg kell dolgozni még egy sereg bámész embert, hogy Pilátus láttukra beadja a derekát, és keresztre juttassa a Názáretit! „Miután így gúnyt űztek belőle, levették róla a katonaköpenyt, ráadták saját ruháit, és elvezették, hogy keresztre feszítsék” (Mt 27,31) Pilátus ugyan tett még egy kísérletet Jézus életének megmentésére: „a ti királyotokat feszítsem meg? A főpapok azt felelték: Nincs királyunk, csak császárunk!” (Jn 19,15) Ezzel az utolsó foszlányt is széttépték a Messiás-királyt meghirdető ígéretek könyvtekercséből. Pilátus azonban egy dologban következetes maradt: táblát szerkesztett, amit Jézus keresztjére kellett fölszegezni. Ez halálának okát volt hivatva hirdetni. „Ez volt ráírva: Ez Jézus, a Zsidók Királya”. (Mt 27,37) „Ezt a feliratot tehát sokan olvasták a zsidók közül, mert közel volt a városhoz az a hely, ahol megfeszítették Jézust. Héberül, görögül és latinul volt írva. A zsidók főpapjai ezért arra kérték Pilátust: Ne azt írd: A zsidók királya, hanem: Ez azt mondta: A zsidók királya vagyok. Pilátus azt felelte: Amit írtam, azt megírtam”. (Jn 19,20-22) Az Egyházban a feszületekre most is rá van írva Pilátus latin szövegéből a négy kezdőbetű: „Iesus Nazarenus Rex Iudaeorum”. Az értünk tövis-koronával meggyalázott Jézus fején koronát visel a mennyországban. Királyok Királya és uralkodók Ura. (Jel19,12.16) Aki pedig érte dolgozik, szenved, buzgón imádkozik, megkapja a maga győzelmi koszorúját.( 2Tim 4,6-8)
Negyedik tized titka:
Aki érettünk a keresztet hordozta
Jézusunk perében szégyenteljes jelenetek sorakoztak. Legnagyobb szenvedései közé tartozott, hogy a zsidók halálbüntetését megtagadták Jézustól. A főtanács az ószövetségi Szentírásban előírt megkövezés helyett a gyűlölt pogány ellenség megalázó büntetését választotta. Ezt a Római Birodalom azért találta ki, hogy a rabszolgák teljesen megszégyenüljenek halálukban. Pilátus sajnálta a Názáreti Jézust, akit azért cipeltek elé, hogy a borzalmas kereszthalált szenvedje el Jeruzsálem határain kívül a Golgota hegyén a Birodalom kitaszítottjainak halál-helyén. Pilátus mindent megpróbált: a húsvéti ünnep örömére a mindenkori helytartó el szokott engedni egy halálra ítéltet a fogságból, akit a nép kíván Felajánlotta ezt a lehetőséget: Melyiket bocsássam szabadon? „Az egész nép ordította: Vesszen el! Bocsásd szabadon Barabást!”(Lk 23,18) „Pilátus ismét hozzájuk fordult, mert szabadon akarta bocsátani Jézust. De tovább ordítoztak: Keresztre vele!”20-21) „Erre Pilátus úgy határozott, hogy enged követelésüknek. Szabadon engedte hát kérésükre azt, aki lázadás és gyilkosság miatt került börtönbe, Jézust pedig kiszolgáltatta nekik akaratuk szerint” (24-25) Hozták a félelmetes keresztet. Durván faragott olajfa-gerenda volt, hogy törje, gyötörje a halálra ítélt ártatlan Bárány vállát és hátát. Ez volt akkor a világ legborzalmasabb szégyenfája. Az ostorozáskor számlálhatatlan sebet kapott Megváltó megborzongott. Ha csak a keresztgerendát tették a vállára, az az ostorozás után igen súlyos teher volt, hisz ebbe bele szoktak halni a megkínzottak. Sehol senki, aki vállalta volna, hogy segít. Csak Cirenei Simon vitte keresztjét, dacosan, szégyenpírral az arcán. Jézus alig állt a lábán, hálás volt neki. Néma szenvedése és a megváltói kegyelem hozzá hajlította Simon érzéseit. Vajon eszébe jutott-e ott valakinek, amikor korábban Jézus a gőgös ellenségről beszélt: „Hallottátok a parancsot: Szemet szemért, fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, ne álljatok ellen a gonosznak. Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is! Aki perbe fog, hogy elvegye a ruhádat, annak add oda a köntösödet is! S ha valaki egy mérföldnyire kényszerít, menj vele kétannyira!”(Mt 5,38-41) Ezeket Jézus tanítása elején a Hegyi beszédben mondta el, most némán, egyedül megvalósította. Pilátus házától a Golgotáig egy kilométer az út. „Jézus add, hogy hozzád térjek, Veled haljak, veled éljek!”
Ötödik tized titka:
Akit érettünk keresztre feszítettek.
Jézus a keresztút utolsó szakaszát már nagyon nehezen járta végig. Ellenségei féltek, hogy meghal, mielőtt gonosz tervük valóra válik, nem tudják keresztre feszítve látni. Nem az az ószövetségi történet jutott az eszükbe, amikor lázadó őseik százával haltak meg mérges kígyók marásától a pusztában, és a kínoktól meg a szörnyű haláltól megrettenve könyörögtek Mózesnek, hogy imádkozzék, hagyja el őket a nagy csapás. Ekkor Isten azt parancsolta neki: készíttessen rézkígyót, emelje magasba egy fán. Aki arra bűnbánattal ránéz, megmenekül. Íme, ez megtörténhet a Názáreti Jézussal is, ha felkerül a keresztre. (Szám 21) Gyűlöletükben inkább az járt eszükben: „Átkozott mindaz, aki a fán függ”. (MTörv 21,23) Ez a Jézus azt mondta a főtanács előtt, hogy ő az áldott Isten Fia. Most lássa meg mindenki, hogy a Törvény értelmében átkozott! Cirenei Simon megóvta őket a félelemtől. Jézus felérkezett a kivégzőhelyre, a Golgotára. A keresztre feszítés tényét mindegyik evangélista leírja. Máté megemlíti, hogy a szörnyű fölszegezés kínjait borban feloldott epével szokták enyhíteni: kábultan kevésbé fájt, amikor a csuklóba beverték a durva, kovácsolt vasszegeket. Ezek az egész kézfejet éltető idegnyalábot fúrták át szörnyű fájdalmat okozva. Jézus nem akarta tompítani a szenvedést. Megkóstolta a borzasztó italt, de nem itta ki. Megfosztották ruháitól. Ezeket a kivégző osztag tagjai osztották el maguk között. Köntöse viszont egy darabból volt szőve, ezt nem vagdalták több felé, hanem sorsot vetettek rá, kié legyen. Úgy, ahogyan ezer évvel korábban a Zsolt 22,19-ben megírták. Az emberiség összes durva istensértését engesztelni bizony szörnyű nehéz volt. Az Úrnak déli tizenkét órától délután három óráig tartott az agóniája. Kimondhatatlan fájdalmas volt függni a szegeken. A szétfeszített karokon fel kellett húzódnia, amikor lélegzetet vett. Háta tele volt az ostorozás sebeivel, azon kellett csúszkálnia föl-alá. A karokat egyre jobban szorította a görcs. Szíve, tüdeje fulladozott. A kereszttől kissé hátrább szorítva pedig ott álltak ellenségei. Kegyetlen dühvel bosszantani akarták: „Te, aki lebontod a templomot, és három nap alatt fölépíted, mentsd meg magadat! Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről! Ugyanígy a főpapok is csúfolódva mondogatták az írástudókkal és vénekkel együtt: Másokat megmentett, magát meg nem tudja megmenteni. Izrael királya ő, szálljon le most a keresztről, és hiszünk neki! Az Istenben bízott, szabadítsa hát meg most, ha akarja! Hiszen azt mondta: Az Isten Fia vagyok! Így gyalázták őt a rablók is, akiket vele együtt feszítettek keresztre”. (Mt 27,39,44) Vajon mi fájhatott jobban Jézusnak: a kereszten függés vagy ez a merész, gazemberi dühvel kiordított emberi gonoszság? A fájdalmak tengerétől szorongatott Megváltó keresztje mellett ott álltak néhányan, akik szerették, sajnálták, és együtt szenvedtek vele. De Jézus felettük messze, nagyon messzire nézett. Elvonult előtte az egész történelem. Ő mindegyikünkért tudatosan felajánlotta kínjait. „Ez az újszövetség az én véremben, amely értetek kiontatik”, ismételgette magában. Aztán Édesanyját Jánoson keresztül mindnyájunk Anyjává rendelte, és azt mondta: „„Beteljesedett! És fejét lehajtva, kilehelte lelkét”. (Jn 19,30) Amikor a rózsafüzér fájdalmas titkairól elmélkedünk, elég türelemmel és együttérzéssel igyekszünk-e belemerülni Urunk és Édesanyja szenvedéseibe: Nagyon jólesik neki minden együttérzés, és a mi gyarló imánkon keresztül is kegyelmek áradatát tudja ajándékozni a most élő és szenvedő emberiségnek.


Első tized titka:
Aki a halálból feltámadott”

Az örvendetes és a fájdalmas olvasó után diadalmas érzéssel kezdünk gondolkodni, elmélkedni a fájdalmas megváltói szenvedés és halál után következő eseményekről. Tudjuk, hogy a halál abban áll, hogy az ember lelke eltávozik a testéből. Isten az első férfi testét a paradicsomkert vörös agyagából hozta létre, és külön megteremtett szellemi lelket egyesítette vele. „Így lett az emberélő lénnyé” (Ter 2,7b) Az első asszony testéhez az első férfi egyik bordájából vette az anyagot, testté alkotta és a szellemi lelket megteremtve bele lehelte.(21) Azonnal beleteremtette a megszentelő kegyelmet mindegyik lélekbe, és ezzel azonnal fogadott gyermekévé tette őket. Ugyanekkor közölte velük azt is, hogy születendő gyermekeik lelkét megteremtve szintén megajándékozza a megszentelő kegyelemmel, és így minden új embernek az istengyermekség jussa lesz. Ezt a felbecsülhetetlen ajándékot az ősbűnnel elveszítették az ősszülők mind a maguk, mind a későbbi leszármazottak kárára. Ezzel elveszett örökre a mennyországba jutás reménye. A megsértett Istent kiengesztelni csak a vele egyenrangú Fiúisten tudta. Ehhez szükséges volt, hogy beletartozzék az emberek családjába, hogy a kiengesztelés érvényes legyen. Mivel az ősbűnért a halál volt a büntetés, a Fiúistennek vállalnia kellett a megtestesülést, a megváltói, a bűnből, adósságból kiváltó halál minden borzalmát. Te nem kívánsz véres vagy ételáldozatot, de megnyitottad fülem a hallásra. Nem követelsz égő és engesztelő áldozatot, így szólok hát hozzád: Lásd, itt vagyok. A könyvtekercsben rólam írták: hogy teljesítsem akaratodat” (Zsolt 40,7-9a) Ezért kiáltott Jézus hangosan a halál pillanatában: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet”(Lk 23,46) Jézus valóban megdicsőült a szeretetből vállalt szenvedésben és halálban. Az igazi megdicsőülés azonban Húsvét hajnalán következett be. Húsvétvasárnap kora hajnalban jött fel Jézus megdicsőült lelke a pokol tornácáról, ahol meg kellett hajolnia előtte az egész sátáni közösségnek. „Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr” (Fil 2,8-11) Amint felérkezett a földre, vele együtt az angyalok is odaértek a sírhoz. Egy hatalmas angyal a sírbolt ajtónyi zárókövet marokra fogta, meglóbálta és a távolabb reszkető zsidó őrök közé hajította. Azok elrohantak és mindent elmondtak megbízóiknak, a főpapoknak, akik gyalázatukban még jobban elmerülve a Júdás-pénz után a katonáknak is, hogy hazudjanak, sok pénzt adtak: Amíg mi aludtunk, jöttek a tanítványai és ellopták a testét” (Mt 28,11-13) Jézus édesanyja volt az egyetlen, aki a kereszthalál borzalmait látva sem ingott meg hitében, mint a többiek, akik az apostolokkal együtt elvesztették hitüket. Amikor Mária Magdolna szólt Péternek és Jánosnak, azok odafutva megnézték a sírt és az összehajtogatott halotti lepleket, elmentek a közösségbe. Mária Magdolna visszaért a sírhoz és az angyaloknak bevallotta, hogy Jézus holttestét keresi, mert szeretné magával vinni és illő módon eltemetni. Majd kinézve a sírboltból Jézus kérdésére — miután kertésznek nézte az Urat - csak ezt válaszolta:„Uram, ha te vitted el, mondd meg, hová tetted, hogy elvihessem magammal”Jézus akkor nevén szólította: Mária! Erre megfordult és csak ennyit mondott: Rabboni! Ami annyit jelent: Mester. Jézus azt mondta neki: Engedj! Még nem mentem föl Atyámhoz. Inkább menj el testvéreimhez, s vidd nekik hírül: Fölmegyek Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, Istenemhez és a ti Istenetekhez. Mária Magdolna elment és hírül adta a tanítványoknak: Láttam az Urat, s ezt monda nekem”(Jn 20,15c-18)
Második tized titka:
Aki a mennybe fölment”
Hittétel az apostoli hitvallásból(50) a vasárnapi és ünnepi miseliturgiában a pap a hívekkel együtt mondja hangosan és érthetőn: „Poncius Pilátus alatt értünk keresztre feszítették, kínhalált szenvedett és eltemették. Harmadnapra föltámadott az Írások szerint, fölment a mennybe, ott ül az Atyának jobbján”Az Írás, az Újszövetség Apostolok cselekedeti című könyve így írja le ezt az eseményt: „a szemük láttára fölemelkedett, és felhő takarta el szemük elől. Amint merőn nézték, hogyan emelkedik az égbe, egyszerre két férfi termett mellettük fehér ruhába öltözve. Ezt mondták nekik: Galileai férfiak! Mit álltok itt égre emelt tekintettel? Ez a Jézus, aki tőletek az égbe vétetett, úgy jön el ismét, amint szemetek láttára a mennybe ment” (ApCsel 1,9-11) Ez az esemény Jézus ünnepélyes búcsú vacsorája után történt. Szokás most is családi, baráti körökben egy kellemes vacsorát rendezni, ha valaki hosszabb útra indul. Úgy akarnak elköszönni a távozók, hogy rokonaik, barátaik mosolya ragyogja be a távollét magányát, visszavágyását. Ezt s célt szolgálta az. „utolsó vacsora” is. „Húsvét ünnepe előtt történt: Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor a világból vissza kell térnie az Atyához, mivel szerette övéit, akik a világban maradtak, mindvégig szerette”(Jn 13,1)„Amikor (Júdás) elment, Jézus beszélni kezdett: Most dicsőül meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne. Ha megdicsőül benne az Isten, az Isten is megdicsőül saját magában, hamarosan megdicsőül. Fiaim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Keresni fogtok, de amint a zsidóknak mondtam, most nektek is mondom: Ahova megyek, oda ti nem jöhettek. (Jn 13,31-33) Eljöttem az Atyától, a világba jöttem, de most itt hagyom a világot és visszatérek az Atyához” (Jn 16,28) Az Atya is, a Fiú is és természetesen a Szentlélek is mindig mindenütt jelen van, és ha bármit teremtene, akkor ott is jelen lenne mindegyik Isteni Személy. Az „eljöttem az Atyától, a világba jöttem” ebben az értelemben nem az jelenti, hogy a mennyország a Fiúisten nélkül maradt. Nem azt jelenti, hogy ha valaki keresi, csak a földön találhatja meg, hanem azt, hogy az Atya parancsa szerint teljesíteni kezdi Atyja öröktől érvényes akaratát. Tegyen olyat a földön, amit addig nem tett: kezdje meg a megváltás istenemberi művé. Folytassa harminchárom évig, majd az emberek helyett, akiket testvérének fogadott a megtestesülés pillanatában, emberi természete szerint, szenvedje meg. Ezt befejezve pedig úgy jelenjék meg a mennyországban, ahogy eddig nem lehetett: a megváltás öt szent emlékével a testében üljön immár örökre az Atya jobbján az isteni trónra. Az angyali küldöttség a betlehemi jászolban a pólyába takart kisded testében láthatta az Istenségét is. Hasonlóan a Golgotán, amikor emberi lelkét kiáltva adta át a vele és benne együtt szenvedő Atyának. A halál pillanatában a testéből kiszálló lélekből nem távozott el az istenség. Nem távozott el az emberi lelkével együtt az istenség, hanem a holttestben is egyesülten megmaradt. Mária így őrizte ölében istenanyai méltósága teljes átélésével fiának holttestében is istenségét. Így őrködött a szentsírban eltemetett csupa-seb, csupa-vérfolt test felett a két angyal, akiket Péter és János az Úr őreként virrasztva találtak a feltámadás után is. A feltámadt és mennybe emelkedő Krisztus mögé pedig ezzel a tudattal és óriási imádással, hálával és örömmel a pokol tornácáról kiszabadult embersereg, az Ószövetség megváltott szentjei. A mennyben pedig az angyalok kilenc kara várta az isteni fényben ragyogó Megváltó ünnepi trónfoglalását Atyja trónján. Ennél nagyobb ünnep csak az utolsó ítélet győzteseivel vonuló Urunké lesz. Úgy-e, mindent megteszünk, hogy mi is ott énekelhessük: „Üdvözlégy nagy Király, kit szívünk úgy kíván, enyhülés áldott kútfője. Meghajtom homlokom, hűségem úgy hozom Szent test és vér elődbe” (Ho 135.B,1)
Harmadik tized titka:
Aki nekünk a Szentlelket elküldötte”
Ki a Szentlélek? Ezt a kérdést a katekizmusban teszi fel az Egyház, miután az Atyáról és a Fiúról már sok minden fontosat megtanultunk. A válasz: „a Szentlélek a harmadik Isteni Személy, aki az Atyától és a Fiútól származik. Az Atya az első isteni Személy. Személynek nevezzük azt az önálló valóságot, aki egy értelmes természetben székel. Az isteni természet végtelen szellemi önálló valóság, végtelenül értelmes, tehát mindentudó és végtelenül hatalmas, tehát mindenható. Ezt a végtelenül értelmes és mindenható isteni természetet az Atya saját erejéből öröktől fogva birtokolja. Mivel ezt a titkot tökéletesen megérteni nem tudjuk, a saját értelmes természetünkön keresztül próbáljuk megközelíteni. A magam személyét büszkén tapasztalom. Az ember nem valami, hanem valaki, tehát személy, mert a lelkében van értelme és akarata, és ezeket a szellemi képességeket én birtokolom, csak én tudok az eszemmel gondolkodni és az akaratommal akarni. Az értelmemmel nemcsak tőlem független létezőket tudok megismerni, hanem megismerem saját magamat is. Ezt az ismeretet, az ön-ismeretet mintegy magamra kívülről visszatekintve szerem meg. Istennek az önismerete ís így érthető: Isten önismerete végtelen, mert végtelen természetét csak így tudja tökéletesen megismerni. Istenről lévén szó, ezt az önismeretet személyként kell felfogni, mert Istenben, a végtelen egyszerű lényben csak lényeg (természet) van és személy. Ezt az Istenben létező második személyt viszont szükségképpen megilleti, hogy végtelen természete legyen. Az Atya természete végtelenül egyszerű, oszthatatlan: ezért az egészet adja, ha adja vagy semmit. Mivel az Atya mindig Fiának nevezi önismeretét, meg Szónak, Igének, akiben önmagát kimondja, megnevezi, megfogalmazza, ez csak így érthető. Az öröktől fogva létező Istenben örök ez a viszony. Szent János evangélista ezt a titkot fogalmazza meg evangéliuma kezdetén: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt és Isten volt az Ige”(Jn 1,1) a folytatás aztán tovább viszi a szemlélődő értelmet: „Ő volt kezdetben az Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett”.(2-3) Az Ige az Atyától származik. Származása születés, mert nemcsak édesanyás szülés-születés van, hanem a születés fogalma sokkal tágabb körű: A születéskor élő származik élőtől a természet hasonlóságára. A Fiú isteni születése csak így érthető. A természete pedig nemcsak hasonló az Atyáéhoz, hanem egyenesen és tökéletesen azonos az övével, mert az Atya a végtelen természetet nem is tudja, nem is akarja szétszakítani, átadja Fiának az egészet. A Fiú ettől a végtelen ajándéktól végtelenül boldog. De tudja, hogy az Atya sem lehet nélküle, azért abban a pillanatban vissza is adja. Ettől kezdve az isteni lényeg örökös oda-vissza ajándék. Ez a tökéletes isteni szeretet. Ennek a részese lesz az isteni akarat működése során származó (tehát nem születő) harmadik isteni Személy, a Szentlélek. Ő „az Atyától és a Fiútól származik,(tehát kijön, lehelődik tőlük), megkapja az isteni lényeget és azonnal vissza is leheli nekik. Viszont kettejük szeretetét Ő hivatott tovább- osztani a teremtett lények felé. Ezért mondja Jézus az utolsóvacsorán apostolainak: „Most elmegyek ahhoz, aki küldött. De senki sem kérdezi közületek: Hová mégy? Inkább szomorúság tölti el szíveteket, amiért ezt mondtam. De az igazságot mondtam: Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm. Amikor eljön, meggyőzi a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről”. (Jn 16,5-8) a bérmálás szentségében beköltözik a lélekbe, állandó vendégként megvilágosítja értelmünket és megerősíti akaratunkat, hogy a hitünket állhatatosan valljuk, és hitünk szerint éljünk. Kérjük mindig bizalommal: „Szállj szívünkbe nagy Isten, Lélek adó Lélek! Úgy lépjünk az oltárhoz a szívünkben véled. Úgy szálljon fel énekünk áldozati füstje ahhoz, aki vigaszul a Szentlelket küldte” (Ho 98,1) Íme, a mienk a Szentháromság.
Negyedik tized titka:
„Aki téged Szent Szűz a mennybe fölvett”
Az újszövetségi Szentírás leírja, hogy a húsvét utáni negyvenedik napon Urunk, Jézus Krisztus kivezette apostolait a Kedron-patak mély völgyén át a Jeruzsálem mellett hosszan elnyúló és a város fölé magasodó Olajfák hegyére. Az apostolok arról ábrándoztak, hogy borzalmas kereszthalált halt Mesterük földi diadalmenetet kezd és új hatalmas Zsidó országot alapít. Jézus utolsó intézkedésként megparancsolta tanítványainak: „Megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben s egész Júdeában és Szamáriában, sőt egészen a föld végső határáig”(ApCsel 1,8) Megadta a történelmi munkaprogram lényegét: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik” (Mk 16,15-16) Azután, hogy ezeket mondta, a szemük láttára fölemelkedett, és felhő takarta el szemük elől. Amint nézték, hogyan emelkedik az égbe, egyszerre két férfi termett mellettük fehér ruhába öltözve. Ezt mondták nekik: „Galileai férfiak! Mit álltok itt égre emelt tekintettel? Ez a Jézus, aki tőletek az égbe vétetett, úgy jön el ismét, amint a szemetek láttára a mennybe ment”(ApCsel 1,11) Ezzel megfestették a világtörténelem hátralévő részének kontúrjait: az istenhívők a mennyországba vétetnek, a sátán megtévesztettjei pedig lezuhannak a pokolba. Amikor Jézus haldoklott a keresztfán, „látta, hogy ott áll az anyja és szeretett tanítványa, így szólt anyjához: Asszony, nézd, a fiad! Azután a tanítványhoz fordult: Nézd, az anyád!’Attól az órától fogva a házába fogadta a tanítvány” (Jn 19,26-27) Jézus a földi pályáját még be nem végzett Édesanyját a legkedvesebb tanítványának a gondjaira bízta János apostol szeretettel bélelt szerény földi otthont adott neki. Amikor elérkezett az Atyától kijelölt földi élet vége, mint minden embernek, Jánosnak nem a „végső tisztességet”, hanem a tisztes temetést kellett megadnia. A Szűzanya tartózkodási helyéül nagyon régi feljegyzések Efezust jelölték meg. A szent egyházatyák és nagy hittudósok az Istenszülő mennybevételéről úgy beszéltek ünnepi homiliában és szentbeszédben, hogy az a keresztény hívők előtt már ismeretes és elfogadott igazság, de a tényt még érthetőbben fejtették ki. Az ünnep értelmét és tartalmát mélyreható érvekkel tárták hallgatóik elé. Főként azt igyekeztek kifejteni, hogy ezen az ünnepen nemcsak azt ünnepeljük, hogy a Boldogságos Szűz Mária teste nem volt alávetve a romlandóságnak, hanem azt is, hogy halál felett diadalt aratott, és egyszülött Fiának, Jézus Krisztusnak példájára teste is megdicsőült a mennyben. Ennek az egyházi hagyományban levő igazságnak a legkiválóbb hirdetője Damaszkuszi Szent János volt. Amikor a Boldogságos Istenanya test szerinti mennybevételét párhuzamba állítja a többi kiválóságával és kiváltságával, lángoló ékesszólásával azt mondja: Illő volt, hogy ő, aki szüzességét a szüléskor is sértetlenül megőrizte, halála után is megőrizze testét minden romlástól. Illő volt, hogy ő, aki Teremtőjét gyermekeként hordozta méhében, Isten hajlékába jusson. Illő volt, hogy a jegyes, akit az Atya jegyzett el, a mennyei otthonban lakjék. Illő volt, hogy ő, aki szülésekor a fájdalom tőrétől mentes maradt, de amikor a Fiát a keresztfán látta, a szívét döfte át a fájdalom tőre, ott lássa Fiát az Atya mellett trónolni. Illő volt, hogy az Isten Anyjáé is legyen az, ami a Fiáé, és hogy minden teremtmény tisztelje őt, mint Isten Anyját és szolgálóleányát” (Papi breviárium, IV. 1124-1125) XII. Pius pápa Szűz Mária menybevételét nemcsak lélekben, hanem teste és lelke sértetlen egységében dogmaként hirdette ki 1950.XI.1. 
Ötödik tized titka:
„A ki téged, Szent Szűz, a mennyben megkoronázott”
Urunk, Jézus! Te úgy indultál a földről a mennybe, hogy istenemberi erőd emelt a magasba. Az apostolok döbbenten néztek utánad: Valóban nem leszel zsidó ország lovag királya? Távozásod volt a válasz: Nekem nem kell a földi uralom. A világmindenség ura és királya vagyok. Semmiféle segédeszközt nem használok, nincs gyorsulási határpont: emelkedem, amíg láttok. Pillanat alatt a mennyek kapujában leszek, s velem együtt lép a mennyig az Ószövetség minden hívője, aki bízott Megváltójában. A menny kapuját is kinyitom, fogadok mindenkit, „aki hisz bennem és megkeresztelkedik” hite jeléül. Nem tudom, ott volt-e az édesanya az Olajfák hegyén, de Jézus pápája, XII. Pius tévedhetetlenül kijelentette, hogy amikor lejárt az ő földi életének küldetése, Fia isteni ereje átölelt téged, édesanyját. Egykor örömmel ölelted át a názáreti házikóban, amint az angyal tisztázó szavai nyomában kiejtetted: „íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint”(Lk 1,38). „A Szentlélek szállt rád és a Magasságbeli ereje borított be árnyékával”(35) és édesanya lettél. Egész lényed ölelte át akkor szeretetével az Isten megtestesült Fiát, aki abban a pillanatban Szűz Mária Fia is lett. Mária nem szólt senkinek, sem szüleinek, sem Szent Józsefnek. Zakariás pap házába indult, Ein-Karimba, Jeruzsálem mellé. Szolgálni az idős Erzsébetnek, akiről az angyal tett említést: „Erzsébet is fogant (öregségében), mert Istennél semmi sem lehetetlen”(36-37) Belép a rokon „kislány”, köszönti az idős édesanyát, akinek a szíve alatt örömtáncba kezd a hat hónapos fiú magzat. A Szentlélek sugall neki: ez a rokon kislány a Megváltó édesanyja. Pár napos magzatát Isten fogadott fiává avatta a megszentelő kegyelemmel, amit rajtad keresztül árasztott rá. Kilenc hónap múlva Mária újra ezen a vidéken jár. Szülés előtt áll. A túlzsúfolt Betlehem barlangjában megszületik a Megváltó. Édesanyja pólyába takarta és jászolba fektette. A legelőn őrködő pásztoroknak angyal, majd angyalok nagy serege mondja el a jó hírt: „Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus, az Úr Dávid városában”(2,1) Elmentek,”megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő gyermeket”(16) Harminchárom év múlva már sok ezren keresik. Egy dühödt, de vezető kisebbség üldözi. Egyik tanítványa árulója lesz. Édesanyja tudja, hogy szenvednie kell, félti követi. Fiát még látja, amint az utolsó vacsorán ünnepélyesen örökre lezárja az Ószövetséget a bárány vacsorával és megköti az újat a saját vérében.(Lk 22,14-20) Másnap ott áll az ordító tömeg közelében és hallgatja a sokszoros átkot Pilátus római helytartó előtt: „Nézzétek, a királyotok! Halál rá! Halál rá, keresztre vele! Pilátus megkérdezte: Keresztre feszíttessem a királyotokat? De a főpapok tiltakoztak: Nincs királyunk, csak császárunk! Erre kiszolgáltatta nekik, hogy feszítsék keresztre” (Jn 19,14b-16) ám Pilátus a feje fölé ezt íratta: A Názáreti Jézus a zsidók királya. Akkor tiltakoztak, de az óta sem változtatták meg a véleményüket. Jézus az emmauszi tanítványoknak felteszi a kérdést: „Nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?”(Lk 24,26) Igen, az Úr így ment be és így vitte be Édesanyját is a mennyei királyság dísz trónjára. Egyháza pedig így szólítja azóta: „Angyalok királynéja, Pátriárkák királynéja, Próféták királynéja, Apostolok királynéja, Vértanúk királynéja, Hitvallók királynéja, Szüzek királynéja, Minden szentek királynéja, Áteredő bűn nélkül fogantatott királyné, Mennyekbe felvett királyné, Szentolvasó királynéja, Béke királynéja, Magyarok Nagyasszonya (királynéja) könyörögj érettünk!”Szent István királyunk földi országot adott neki, amikor hazánkat végrendeletileg a Mennybevitt Nagyasszonynak adta.„Felvitetett magas mennyországba, angyali szép örvendetes házba, e nap a Szűz nagy menyasszonyságba, az Istennek drága hajlékába. A mennyei Atya udvarába, felső Sion drága városába, dicsőséges szép palotájába, már bemégyen nagy vígasságába”(Ho 167,1-2)