Kovács Bánk Ferences

vasmisés pap

hitszónok

Rózsafűzér királynője - Fájdalmas rózsafűzér

A most következő öt tized titkaival Urunk Jézus és Édesanyja életének fájdalmas, szenvedő szakaszára emlékezünk. Amikor Szent Péter az Atyától kapott kinyilatkoztatás birtokában megvallotta: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16), ezt az addig is sejtett, Jézus rendkívüli tanítása és csodái alapján elgondolkodók előtt egyre biztosabban megállapított tényt lelkesen hallotta az apostoli kollégium, senki nem arra gondolt, hogy a Messiásnak szenvednie kell. Pedig a kiváló próféta, Izajás írásaiból egyértelműen tudhatták, hogy Isten Szolgája mennyit fog szenvedni azért, hogy valóban Megváltója legyen az emberi nemnek.(Iz 52,13-53,12) Viszont Jézus néhány perc múlva maga jelentette be: „Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell, hogy öljék, és harmadnapra föl kell támadnia”. (Mt 16,21) Ez a bejelentés akkora riadalmat keltett a tanítványok lelkében, hogy Péter félrevonta Jézust, és próbálta lebeszélni erről a gondolatról: „Távol legyen ez tőled, Uram! Ez nem történhet meg veled” (22) Jézus nemcsak hogy rendreutasította főapostolát, kísértőnek nevezte, hanem azonnal kilátásba helyezte, hogy ez a szenvedés az egész emberiség sorsát is jellemezni fogja: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt” (24-25)
Első tized titka: 

Aki érettünk vérrel verítékezett.
Jézus készen állt a szenvedésre. Már ezer évvel korábban mennyei hallomásból tudta ezt ősapja, Dávid király: „Vágóáldozatot és ételáldozatot nem kívántál, hanem készségessé tetted fülemet. Égő- s bűnért való áldozatot nem követeltél, ezért így szóltam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem akaratodat. Ezt akarom, én Istenem, törvényed a szívemben van”. (Zsolt 40,7-9) Mégis nagyon megülte lelkét az utolsóvacsora után a szenvedések közeledése: „Ezen az éjszakán ti mindnyájan megbotránkoztok bennem, mert írva van: Megverem a pásztort, és szétszélednek a nyáj juhai… Akkor Jézus elment velük egy majorba, amelyet Getszemáninak hívnak, és azt mondta a tanítványoknak: Üljetek le itt, amíg én elmegyek oda és imádkozom. Maga mellé vette Pétert és Zebedeus két fiát, s elkezdett remegni és gyötrődni. Akkor azt mondta nekik: Szomorú az én lelkem mindhalálig. Maradjatok itt és virrasszatok velem. Egy kissé előbbre ment, arcra borult és így imádkozott: Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a kehely. De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te”. (Mt 26,31.36-39) Mivel a tanítványait elnyomta az álom, a mennyből kapott segítséget: „Ekkor megjelent neki egy angyal az égből, és megerősítette. Aztán a halállal tusakodva még buzgóbban imádkozott. A verejtéke olyan lett, mint a földre hulló vér cseppjei”. (Lk 22,43-44) Nagy izgalmak, szenvedések hatására hideg verejték lepi el az ember homlokát, esetleg a tenyerét. Jézus lelki fájdalma olyan erős, megrázó volt, hogy nyirokerei falán átpréselődtek vércseppek is a hideg verejtékkel. Ezt egyedül Szent Lukács evangélista, a hivatásos orvos figyelte meg, amikor Jézus életének adatait gyűjtötte össze. Milyen jó, hogy ezt a mélyen emberi jelenetet megírta számunkra! Csodálkozva tanultam az egyetemen, hogy valamelyik keleti egyház annyira szégyellte Jézus vérrel verejtékezését, hogy a Lukács-evangéliumnak ezt a részét kihagyták. Viszont mi annyira értékeljük Urunk megrázó lelki tusáját, hogy a fájdalmas olvasó első tizedében erről akarunk elmélkedni. Felidézzük az Úr haláltusáját: az egészséges emberi életösztön harcát a szenvedés és elmúlás ellen, hiszen a magunk vagy szeretteink életének kín-keserves perceiben, óráiban milyen megnyugtatóan gondolhatunk Megváltónkra: Ő is átélte ezt a szörnyűséget. De ne csak a szenvedés, esetleg haláltusa kemény gyötrelmét éljük át, hanem arra is gondoljunk, hogy ilyenkor Isten Atyánk nem nézi száraz szemmel kínjainkat, angyalt küld az égből, papját küldi a plébániáról: hozzák bőven az Ő kegyelmeit! És hozzák oda Jézust az Eukarisztiában, aki nemcsak bűnöket bocsát meg, adja enyhítő szent olaját, hanem személyesen is ott akar lenni mellettünk haláltusánkban. Amikor ezt a tizedet imádkozzuk, gondoljunk az éppen haldoklókra, és a magunk jövendő gyötrelmeire! Az Üdvözlégy könyörgése amúgy is örök figyelmeztetés: Imádkozzál érettünk most és halálunk óráján. Ámen.
Második tized titka:
Akit érettünk megostoroztak”
Jézus haláltusáját a Getszemáni kertben megvívta. Felkeltette alvó tanítványait: „Íme, elközelgett az óra, és az Emberfiát a bűnösök kezébe adják. Keljetek föl, menjünk! Íme, közel van már, aki engem elárul”. (Mt 26,45-46) Eddig Jézus a kísértőtől közvetlenül szenvedett, most iszonyú dühvel a sátán csatlósai szenvedtetik. A fizikai ostorozást megelőzte a szóbeli bántások özöne. Júdás, az áruló apostol alakoskodó udvariassága vezeti be a fájó sorozatot: „Akit megcsókolok, ő az, fogjátok meg! Mindjárt odalépett Jézushoz és azt mondta: Üdvözlégy, Mester! És megcsókolta őt”. (Mt 26,48-49) Péter ugyan kardot rántott, de Jézus elhárította a fegyveres védelmet. Önként odanyújtotta kezét, hogy megkötözzék, csupán tanítványainak kért menekülési lehetőséget. Először Annás főpaphoz hurcolták. Kérdezősködésére Jézus feleslegesnek látta részletesen válaszolni, mire egy szemtelen szolga arcul ütötte. „Így felelsz a főpapnak?” (Jn 18,22) A sorsdöntő események Kaifás főpap palotájában következtek. Péter oda is követte, igaz, csak messziről. Az udvarra bejutva félelmében szolgálók és szolgák előtt háromszor megtagadta Mesterét, úgy, ahogy Jézus előre megjövendölte. Mit remélhetett az Úr ezután ellenségeitől? Mindig akadt, aki gonoszkodott vele. Napkeltére aztán összehívták a főtanács Jézust gyűlölő tagjait. Szabályos kihallgatást mímelve tanúkat sorakoztattak, de nem tudtak egybecsengően hazudni, ezért a főpap tette fel a lényeges kérdést: „Megesketlek téged az élő Istenre, mondd meg nekünk, te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia? Jézus azt felelte neki: Te mondtad. De mondom nektek, most már látni fogjátok az Emberfiát a Hatalmasnak jobbján ülni, és eljönni az ég felhőin. Ekkor a főpap megszaggatta ruháit és így szólt: Káromkodott! Mi szükségünk van még tanúkra? Íme, most hallottátok a káromkodást. Mit gondoltok? Azok ezt felelték: Méltó a halálra! Azután beleköptek az arcába, ököllel verték őt, mások pedig pofon ütötték”. (Mt 26,63-67) Ez az esemény lehetett volna az ószövetségi üdvtörténet fénypontja. Az összes főpap Árontól kezdve azt remélte, hogy a Messiás személyét tisztázó kérdést ő teheti majd föl, és Jézus válaszát követve leborul Isten Fia előtt, átadja neki a főpapi tisztet. Jézus háromszor tanúsítja kilétét: Igent mond a feltett kérdésre, Isten trónján ülni és az ég felhőin járni is isteni tulajdonság. Kaifás és tanácsa pedig halálra ítéli az Isten Fiának kijáró tisztelet helyett. Sorsuk megpecsételődött. Jézus pedig halálra ítéltetett. A szóbeli ostorozás aztán Pilátus, a római császár helytartója előtt folytatódott. Jézust trónkövetelőnek, gonosztevőnek, adócsalónak vádolják. Pilátus maga is felteszi Jézusnak a kérdést: „Te vagy-e a zsidók királya? Ő azt felelte: Te mondod. Pilátus erre kijelentette a főpapoknak és a tömegnek: Semmi vétket sem találok ebben az emberben”(Lk 23,3-4) Ez a próbálkozás folytatódik még, majd Pilátust megfenyegetik, hogy a császárnál feljelentik. Ettől megrémül:„Jézust kiszolgáltatta akaratuknak” (Lk 23,25) A halálraítélteket rendszerint megostorozták. Pilátusnak volt egy titkolt terve: hátha megesik a szíve a tömegnek a ronccsá ostorozott Jézus láttán, és megkegyelmeznek neki. Bevezettette hát Jézust a belső udvarra, hogy római szokás szerint ott ostorozzák meg. A rómaiak ezt az ítéletet bottal, vesszővel, vesszőnyalábbal, ostorral, ólom- vagy csontdarabokkal felszerelt korbáccsal hajtották végre. Három menetben, három féle eszközzel verték a pőrére vetkőztetett Emberfiát. Halk sóhajokkal ellensúlyozta a szörnyű fájdalmat. Amikor eloldozták a kínzóoszloptól, földre zuhant. Térden állva tudta csak összeszedni ledobált ruháit. Korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy erős fiatalemberek is belehaltak az ostorozás kínjaiba. Amikor erről a titokról elmélkedünk, legyen tele a szívünk őszinte együttérzéssel. Ne ostorozzunk senkit se szóval, se fizikailag bántalmazva. Legyen elég Jézus iszonyú kínja.
Harmadik tized titka:
Akit érettünk tövissel koronáztak
Az ostorozás után földre zuhanó Názáreti Jézust csak a körfolyosón szorongók figyelték döbbenten, a kőkemény szívű légionáriusok egykedvűen vetettek rá közömbös pillantást. Jézus ellenségei kint a helytartóság előtti téren állva várták a fejleményeket. Emmerich Katalin látomásai szerint a körfolyosón ott állt a Szűzanya is. Az ostorozás megkezdése előtt az Úr rátekintett Édesanyjára és így kiáltott feléje: „Anyám, fordítsd el arcodat, ami most következik, nem neked való látvány”. A záporozó ostorcsapások csattogása az anyai szíven is megannyi sebet ejtett. Beteljesedett Simeon jövendölése. Ezután „a helytartó katonái bevitték Jézust a helytartóságra, és összegyűjtötték köréje az egész csapatot. Levetkőztették őt, vörös katonaköpenyt adtak rá, fontak egy koronát tövisekből, rátették a fejére, egy nádszálat pedig a jobb kezébe, aztán térdet hajtva előtte így gúnyolták őt: Üdvözlégy, zsidók királya! Leköpdösték, elvették a nádat és a fejét verték”. (Mt 27,27-30) Amíg a durva lelkű hadinép porig alázta Isten Fiát, Édesanyja új sebtől vérezve visszagondolt az őt köszöntő angyal szavára: „Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja Dávidnak, az ő atyjának trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége”. (Lk 1,32-33) Dávid milyen nagyon örült, amikor Isten ezt az ígéretét tudtára adta. ruháját megszaggatva gyászolta az Istentől elvetett Saul király halálát. Mit szólna, ha tudná, hogy legnagyobb, sőt, egyetlen igazán nagy és örök utódját hogyan alázza, gúnyolja, köpködi ez a pogány zsoldos különítmény. Mit gondolhat a pokol tornácán Izajás próféta, akit gúnyosan kinevet az ördögsereg, ezt üvöltve: Mit írtál a Messiásról? „Milyen szép a hegyeken annak lába, aki örömhírt hoz, aki békét hirdet, aki jó örömhírt hoz, aki szabadulást hirdet, aki azt mondja Sionnak: Királyként uralkodik Istened”. (Iz 52,7) Gyere velünk Jeruzsálembe! Nézd meg, mivé lett a te Istened! Ujjnyi tövisek szurkálják fejét, nem aranykorona díszíti. Jogara gyerekkézzel eltörhető nádszál. Királyi palástja ócska katonaköpeny. Trónja egy rozoga szék. Újra elviharzik a földre a vihogó, vérszomjas sátánhad. Még nem teljes a győzelem, meg kell dolgozni még egy sereg bámész embert, hogy Pilátus láttukra beadja a derekát, és keresztre juttassa a Názáretit! „Miután így gúnyt űztek belőle, levették róla a katonaköpenyt, ráadták saját ruháit, és elvezették, hogy keresztre feszítsék” (Mt 27,31) Pilátus ugyan tett még egy kísérletet Jézus életének megmentésére: „a ti királyotokat feszítsem meg? A főpapok azt felelték: Nincs királyunk, csak császárunk!” (Jn 19,15) Ezzel az utolsó foszlányt is széttépték a Messiás-királyt meghirdető ígéretek könyvtekercséből. Pilátus azonban egy dologban következetes maradt: táblát szerkesztett, amit Jézus keresztjére kellett fölszegezni. Ez halálának okát volt hivatva hirdetni. „Ez volt ráírva: Ez Jézus, a Zsidók Királya”. (Mt 27,37) „Ezt a feliratot tehát sokan olvasták a zsidók közül, mert közel volt a városhoz az a hely, ahol megfeszítették Jézust. Héberül, görögül és latinul volt írva. A zsidók főpapjai ezért arra kérték Pilátust: Ne azt írd: A zsidók királya, hanem: Ez azt mondta: A zsidók királya vagyok. Pilátus azt felelte: Amit írtam, azt megírtam”. (Jn 19,20-22) Az Egyházban a feszületekre most is rá van írva Pilátus latin szövegéből a négy kezdőbetű: „Iesus Nazarenus Rex Iudaeorum”. Az értünk tövis-koronával meggyalázott Jézus fején koronát visel a mennyországban. Királyok Királya és uralkodók Ura. (Jel19,12.16) Aki pedig érte dolgozik, szenved, buzgón imádkozik, megkapja a maga győzelmi koszorúját.( 2Tim 4,6-8)
Negyedik tized titka:
Aki érettünk a keresztet hordozta
Jézusunk perében szégyenteljes jelenetek sorakoztak. Legnagyobb szenvedései közé tartozott, hogy a zsidók halálbüntetését megtagadták Jézustól. A főtanács az ószövetségi Szentírásban előírt megkövezés helyett a gyűlölt pogány ellenség megalázó büntetését választotta. Ezt a Római Birodalom azért találta ki, hogy a rabszolgák teljesen megszégyenüljenek halálukban. Pilátus sajnálta a Názáreti Jézust, akit azért cipeltek elé, hogy a borzalmas kereszthalált szenvedje el Jeruzsálem határain kívül a Golgota hegyén a Birodalom kitaszítottjainak halál-helyén. Pilátus mindent megpróbált: a húsvéti ünnep örömére a mindenkori helytartó el szokott engedni egy halálra ítéltet a fogságból, akit a nép kíván Felajánlotta ezt a lehetőséget: Melyiket bocsássam szabadon? „Az egész nép ordította: Vesszen el! Bocsásd szabadon Barabást!”(Lk 23,18) „Pilátus ismét hozzájuk fordult, mert szabadon akarta bocsátani Jézust. De tovább ordítoztak: Keresztre vele!”20-21) „Erre Pilátus úgy határozott, hogy enged követelésüknek. Szabadon engedte hát kérésükre azt, aki lázadás és gyilkosság miatt került börtönbe, Jézust pedig kiszolgáltatta nekik akaratuk szerint” (24-25) Hozták a félelmetes keresztet. Durván faragott olajfa-gerenda volt, hogy törje, gyötörje a halálra ítélt ártatlan Bárány vállát és hátát. Ez volt akkor a világ legborzalmasabb szégyenfája. Az ostorozáskor számlálhatatlan sebet kapott Megváltó megborzongott. Ha csak a keresztgerendát tették a vállára, az az ostorozás után igen súlyos teher volt, hisz ebbe bele szoktak halni a megkínzottak. Sehol senki, aki vállalta volna, hogy segít. Csak Cirenei Simon vitte keresztjét, dacosan, szégyenpírral az arcán. Jézus alig állt a lábán, hálás volt neki. Néma szenvedése és a megváltói kegyelem hozzá hajlította Simon érzéseit. Vajon eszébe jutott-e ott valakinek, amikor korábban Jézus a gőgös ellenségről beszélt: „Hallottátok a parancsot: Szemet szemért, fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, ne álljatok ellen a gonosznak. Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is! Aki perbe fog, hogy elvegye a ruhádat, annak add oda a köntösödet is! S ha valaki egy mérföldnyire kényszerít, menj vele kétannyira!”(Mt 5,38-41) Ezeket Jézus tanítása elején a Hegyi beszédben mondta el, most némán, egyedül megvalósította. Pilátus házától a Golgotáig egy kilométer az út. „Jézus add, hogy hozzád térjek, Veled haljak, veled éljek!”
Ötödik tized titka:
Akit érettünk keresztre feszítettek.
Jézus a keresztút utolsó szakaszát már nagyon nehezen járta végig. Ellenségei féltek, hogy meghal, mielőtt gonosz tervük valóra válik, nem tudják keresztre feszítve látni. Nem az az ószövetségi történet jutott az eszükbe, amikor lázadó őseik százával haltak meg mérges kígyók marásától a pusztában, és a kínoktól meg a szörnyű haláltól megrettenve könyörögtek Mózesnek, hogy imádkozzék, hagyja el őket a nagy csapás. Ekkor Isten azt parancsolta neki: készíttessen rézkígyót, emelje magasba egy fán. Aki arra bűnbánattal ránéz, megmenekül. Íme, ez megtörténhet a Názáreti Jézussal is, ha felkerül a keresztre. (Szám 21) Gyűlöletükben inkább az járt eszükben: „Átkozott mindaz, aki a fán függ”. (MTörv 21,23) Ez a Jézus azt mondta a főtanács előtt, hogy ő az áldott Isten Fia. Most lássa meg mindenki, hogy a Törvény értelmében átkozott! Cirenei Simon megóvta őket a félelemtől. Jézus felérkezett a kivégzőhelyre, a Golgotára. A keresztre feszítés tényét mindegyik evangélista leírja. Máté megemlíti, hogy a szörnyű fölszegezés kínjait borban feloldott epével szokták enyhíteni: kábultan kevésbé fájt, amikor a csuklóba beverték a durva, kovácsolt vasszegeket. Ezek az egész kézfejet éltető idegnyalábot fúrták át szörnyű fájdalmat okozva. Jézus nem akarta tompítani a szenvedést. Megkóstolta a borzasztó italt, de nem itta ki. Megfosztották ruháitól. Ezeket a kivégző osztag tagjai osztották el maguk között. Köntöse viszont egy darabból volt szőve, ezt nem vagdalták több felé, hanem sorsot vetettek rá, kié legyen. Úgy, ahogyan ezer évvel korábban a Zsolt 22,19-ben megírták. Az emberiség összes durva istensértését engesztelni bizony szörnyű nehéz volt. Az Úrnak déli tizenkét órától délután három óráig tartott az agóniája. Kimondhatatlan fájdalmas volt függni a szegeken. A szétfeszített karokon fel kellett húzódnia, amikor lélegzetet vett. Háta tele volt az ostorozás sebeivel, azon kellett csúszkálnia föl-alá. A karokat egyre jobban szorította a görcs. Szíve, tüdeje fulladozott. A kereszttől kissé hátrább szorítva pedig ott álltak ellenségei. Kegyetlen dühvel bosszantani akarták: „Te, aki lebontod a templomot, és három nap alatt fölépíted, mentsd meg magadat! Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről! Ugyanígy a főpapok is csúfolódva mondogatták az írástudókkal és vénekkel együtt: Másokat megmentett, magát meg nem tudja megmenteni. Izrael királya ő, szálljon le most a keresztről, és hiszünk neki! Az Istenben bízott, szabadítsa hát meg most, ha akarja! Hiszen azt mondta: Az Isten Fia vagyok! Így gyalázták őt a rablók is, akiket vele együtt feszítettek keresztre”. (Mt 27,39,44) Vajon mi fájhatott jobban Jézusnak: a kereszten függés vagy ez a merész, gazemberi dühvel kiordított emberi gonoszság? A fájdalmak tengerétől szorongatott Megváltó keresztje mellett ott álltak néhányan, akik szerették, sajnálták, és együtt szenvedtek vele. De Jézus felettük messze, nagyon messzire nézett. Elvonult előtte az egész történelem. Ő mindegyikünkért tudatosan felajánlotta kínjait. „Ez az újszövetség az én véremben, amely értetek kiontatik”, ismételgette magában. Aztán Édesanyját Jánoson keresztül mindnyájunk Anyjává rendelte, és azt mondta: „„Beteljesedett! És fejét lehajtva, kilehelte lelkét”. (Jn 19,30) Amikor a rózsafüzér fájdalmas titkairól elmélkedünk, elég türelemmel és együttérzéssel igyekszünk-e belemerülni Urunk és Édesanyja szenvedéseibe: Nagyon jólesik neki minden együttérzés, és a mi gyarló imánkon keresztül is kegyelmek áradatát tudja ajándékozni a most élő és szenvedő emberiségnek.