Kovács Bánk Ferences

vasmisés pap

hitszónok

Adventre készülünk

Advent szertartásos időszakában három gondolattal töltekezik a vallásos ember
Visszaidézi a Messiás eljövetelére várók történelmi adventjét, készül az idei karácsonyra és Jézus Krisztus világvégi eljövetelére. Úgy óhajtjuk várni az Urat, hogy méltóbbak legyünk egyéni és nemzeti bajainkat orvosló kegyelmeire. Szent Pál apostol gondolata időszerű: „Mert mindnyájan vétkeztek, és nélkülözik Isten dicsőségét, s így megigazulnak ingyen az ő kegyelméből a megváltás által, amely Jézus Krisztusban van.” (Róm 3,23-24) Sürgetően hozzá kell gondolnom és írnom, mint aktuális apostoli meglátást, felemelő vigasztalást: „A törvény azért jött közbe, hogy a bűnözés fokozódjék; amikor azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem, hogy amint a bűn halált hozva uralkodott, úgy uralkodjék a kegyelem is a megigazulás által az örök életre a mi Urunk, Jézus Krisztus által”. (Róm 5. 20-21) Isten gyermekei vagyunk, ránk mégsem vonatkozik a szent páli idézet? Az Ószövetségben Isten szíve szerint való gyermekének tartotta Dávid királyt. Olyan botlásai voltak, amelyekért komolyan vezekelnie kellett. Az ő bűnbánati zsoltárát elemezve, bűnbánatot tartva mi is forduljunk magunkba. (Zsolt 51,) Dávid király egy alkalommal házasságtörést követett el várostromban harcoló katonájának feleségével. Menteni akarta a megkövezéstől a vétkes asszonyt, azért jelentéstétel ürügyén hazarendelte a férjet, Uriást, és éjszakára házába küldte, de a férfi Dávid szolgái közt töltötte az éjszakát. Másnap is hasonlóan viselkedett. Akkor Dávid levélben utasította fővezérét, hogy Uriást a harcban veszélyes helyre állítsa, aztán hagyják őt magára. Így is történt. Uriás meghalt. (2Sám 11,) Isten ekkor Nátán prófétával üzent Dávidnak, aki azonnal belátta és megbánta bűnét: „Vétkeztem azt az Úr ellen. Azt mondta erre Nátán Dávidnak: Az Úr meg is bocsátotta bűnödet. Nem halsz meg” (2Sám 12, 13) Ekkor írta Dávid nagy bűnbánati zsoltárát, amelynek első verséről elmélkedünk.


Könyörülj rajtam, Isten, irgalmad szerint, könyörületességed szerint töröld el gonoszságomat” (Zsolt 51, 3) Dávid irgalomért esedezik. Annak ellenére, hogy fiatalon szinte lányos szépségűnek tartották, kemény férfi volt. Mielőtt párviadalra indult volna a két és félméteres Góliáttal, aki hetvenkedve hívta párharcra a zsidók vállalkozó vitézét, meg kellett hallania, hogy éretlen, gyenge legénykének nézik a zsidó katonák és maga Saul király is. Erre így felelt: „Amikor szolgád legeltette apja nyáját, amikor oroszlán vagy medve jött, és elvitt egy kost a nyájból, utánamentem és leütöttem, s kiszabadítottam szájából; ha rám támadt, megragadtam az állát, megfojtottam és megöltem. Oroszlánt és medvét is megöltem én, a te szolgád; úgy jár tehát ez a körülmetéletlen filiszteus is, mint azok. Nos, megyek és elhárítom népemről a gyalázatot.” (1Sám 17, 34-36) Amikor pedig a bottal és parittyával közeledő ifjút kigúnyolta Góliát, így válaszolt neki: „Te karddal, dárdával és pajzzsal jössz ellenem, én, pedig a Seregek Urának, Izrael Istenének nedvében megyek ellened.” (1Sám 17, 45) Parittyával halántékon dobta majd az ő kardjával, levágta és felmutatta a fejét. Ugyancsak bátran harcot kezdeményezett az ellenséges filiszteusokkal, és a király kívánta száz helyett kétszáz vitézt kaszabolt le. Határozott és kemény volt a bűnösökkel szemben. Amikor egy harcos Saul halálhírér megvitte neki, előnyöket remélve azt hazudva, hogy Saul királyt kérésére ő szúrta agyon, Dávid azonnal halálra ítélte, és rögtön ki is végeztette, mint királygyilkost. Ugyanígy járt el Saul testi hibás fiának gyilkosaival is. (vö. 2Sám 1, 16; 4, 8-12) De tudott ő is irgalmas lenni, amikor nem vette el az őt üldöző alvó Saul életét (vö.1Sám 24, 1-8). Amikor pedig magára vonta az Úr haragját esztelen népszámlálásával, a kirótt büntetések közül a járványt, választotta, mondván: „Jobb az Úr kezébe esnem, mert nagy az Ő irgalmassága, mint az emberekébe”. (2Sám 24, 14.) E szerint irgalmazz nekünk is, Urunk.


Moss egészen tisztára vétkemtől, bűnömtől tisztíts meg engem.
Mert elismerem gonoszságomat, és bűnöm előttem, van szüntelen.
Ellened vétkeztem, egyedül ellened, s azt cselekedtem, ami előtted gonosz,
Hogy igaznak bizonyulj beszédedben, és igazságos a te ítéletedben” (Zsolt 51, 4-6)

Dávidnak a kor szokása szerint több felesége volt, asszonyaitól születtek gyermekei. Örülhetett annak, hogy Isten megáldotta házasságait, akkor még egészségesen gondolkodtak az emberek az életről, és azt tartották boldog embernek, aki sokáig élt, elfogadható jólétben élt és sok gyermeke volt. Nem volt tehát szüksége arra, hogy idegen asszonyt, más férfi feleségét hivassa magához, és vele töltsön egy éjszakát. Ezt neki, mint férfinak, nem rótták volna bűnül, hiszen a férfit nem vádolták soha, ha ő tört házasságot. Nekünk, az Újszövetségben élőknek ez fura gondolkodásmód. Amikor Jézus tanított, feltették neki a kérdést, hogy Mózes miért engedte meg az asszony elbocsátását. Jézus így válaszolt: Mózes „a ti szívetek keménysége miatt írta nektek e parancsot. A teremtés kezdetén azonban Isten férfivá és nővé alkotta őket. Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és lesznek ketten egy test. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét”. (Mk 10, 5-9) Amikor Dávid beleszeretett a gyönyörű asszonyba, Betszabéba, a kötelékre, amely az asszonyt férjéhez kapcsolta Isten eredeti emberteremtő szándéka szerint, nem gondolt. Azt sem fontolta meg, hogy alattvalóit hadba viheti, ha a haza üdve úgy kívánja, de senkinek a halálát megfontoltan elő nem készítheti. Az élet ura egyedül a fölséges Isten. Amikor prófétatársa figyelmeztette minderre, akkor felsírt benne a tudat, hogy Isten rendelkezései minden emberre, a királyra is egyenlően vonatkoznak, és az ember tudja, hogy ha látszólag csupán embert bánt, akkor is Istent bántja.„Ellened vétkeztem egyedül ellened, s azt cselekedtem, ami előtted gonosz”A mai kor emberének nagyon tetszik, amit egyesek hirdetnek: az ember szabad, annyira szabad, hogy nem felelős senkiknek: sem Istennek, sem embernek. Sok ember annyira ostoba, hogy olyan vezetőket választ, akik ebben a felelőtlenségben őt megerősítik. Elfogadják alapigazságnak, hogy az erkölcs az, amit a társadalom kötelezőnek elfogad. Elfelejt gondolkodni: ha ez igaz lenne, milyen jogon kéri most számon a néhány évtizede felkapott eszmét, és zárja börtönbe azoknak az eszméknek követőit. Az akkori társadalom elfogadta azt az eszmét, akkor az volt erkölcsös, aki a szerint az eszme szerint élt. Következésképpen a mostani erkölcs-nélkülieknek arra kell felkészülniük, hogy ha másik ember által kigondolt eszmerendszer szab újabb határokat, akkor a most igaznak elfogadott eszmét vallók kerülnek a vádlottak padjára. A helyes megoldás az lenne, ha Isten örök szabályait fogadnánk el kizárólagos erkölcsi alapnak, akkor nem kellene mindig újabb és egyre átgondolatlanabb, jogszerű, de nem erkölcsös képződményekhez igazodni. Dávid súlyosan vétkezett több isteni parancs ellen is. Amikor a próféta fejére olvasta ezeket a bűnöket, azonnal átlátta tévedését: „Vétkeztem az Úr ellen!” (2Sám 12, 13) a próféta, pedig ezt közölte vele: „Az Úr meg is bocsátotta bűnödet, nem lakolsz halállal, mindazonáltal, mivel a dologgal alkalmat adtál az Úr ellenségeinek a káromlásra, fiad, aki született neked, meghal”. (2Sám 12, 13-14) a bűnök és a bűnbánat között több mint egy év telt el. Amilyen könnyűnek látszik a bocsánat Isten részéről Dávid esetében, ugyanilyen könnyű a mienkben is. A gyóntatószékben is megkapjuk egyetlen bocsánatkérő szóra a feloldozást. De ne csodálkozzunk azon, ha bűneink bocsánata után jönnek kisebb-nagyobb elégtételek. Mondjuk meg: minden ember- és társadalom elleni bűn Isten ellen van. Kisebb-nagyobb idő múltával, eljön, a számonkérés!


„Hints meg engem izsóppal és megtisztulok, moss meg engem és a hónál fehérebb, leszek”
Dávid király prófétai szóra magába szállt, átgondolta tettét, megértette annak súlyosságát, aztán beismerte bűnösségét, őszintén megbánta. Isten bocsánatáról, pedig prófétai üzenet biztosította. A most elemzett bűnbánati zsoltárában azonban mintha elbizonytalanodott volna ez a meggyőződés. A fenti zsoltárversben ott rezeg a kétség: lehet ekkora bűnöket ilyen egyszerűen eltörölni, teljesen megbocsátani? Dávid király úgy érzi, hogy gyengesége nagyon messzire nyúlik vissza: „íme, gonoszságban fogantam, és bűnökben fogant engem az én anyám” (7) Bár Istenbe vetett hite csodálatos ifjúkora óta: „Oroszlánt is, medvét is megöltem én, a te szolgád, -mondja Saulnak-, úgy jár tehát majd ez a körülmetéletlen filiszteus is, mint azok. Nos, megyek és elhárítom népemről a gyalázatot, elvégre ki is ez a körülmetéletlen filiszteus, hogy gyalázni merte az élő Isten seregét?” (1Sám 17, 36), szíve igazsága mégsem volt teljes Uriás esetében. Ezt sínyli meg most keservesen: „íme, te a szív igazságát szereted, bölcsességedet titokban kinyilatkoztattad nekem”. (8) Úgy érzi, ehhez a teljes szívtisztuláshoz Isten végtelen hatalma és jósága kell, mint Mózes idejében:„Hints meg engem izsóppal és megtisztulok, moss meg engem és a hónál fehérebb, leszek”. Izrael népe az ószövetség megkötése előtt három nap mosakodott és mosta ruháját, hogy tisztultan állhasson Isten elé. „Az után odaküldte fiainak ifjait, hogy mutassanak be egészen elégő áldozatokat, és vágjanak az Úrnak békeáldozatul fiatal bikákat. Mózes, pedig fogta a vér felét, és a medencékbe töltötte, a másik felét, pedig az oltárra öntötte. Aztán fogta a szövetség könyvét, és felolvasta a nép hallatára. Erre ők azt mondták: Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott, és engedelmesek leszünk. Ő, pedig fogta a vér felét, és a medencékbe töltötte, a második felét, pedig az oltárra öntötte. Aztán fogta a szövetség könyvét és felolvasta a nép hallatára. Erre ők azt felelték: Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott, és engedelmesek leszünk. Ő, pedig fogta a vért és meghintette vele a népet, és így szólt: Ez annak a szövetségnek a vére, amelyet az Úr kötött veletek e szavak alapján”. (Kiv 24, 5-8) Ugyanígy kellett eljárniuk a zsidó papoknak is az áldozati oltárnál: az áldozati állat vérét körben ráöntötték az oltárra ( Kiv 29, 15) Máskor meg kellett kenni a levágott bárány vérével Áronnak és fiainak fülét, jobb kezük és lábuk nagyujját, majd kenettel együtt rá kellett hinteni az oltárra a vért, majd Áron és fiai ruhájára is, hogy minden szent legyen. (20-21) Mózes útbaigazítása szerint ügyes férfiak elkészítették a szentsátort és felszerelését a mennyei minta alapján, de ezeket is mind vérrel kellett meghinteni. (vö. Kiv 30, 26-30) Előtte azonban meg kellett mosni Áront és fiait vízzel. (vö. Kiv 29, 4) Dávid jól ismerte ezeket a szertartásokat, benne a mosakodás és vérrel való megkenés vagy meghintés fontosságát, hogy a közönséges emberből vagy eszközből Istenhez méltó, azaz szent legyen. Ő súlyos bűnt követett el Uriás megöletésével, hogyan lehetne újra Isten elfogadott gyermeke? Érthető szívből feltörő könyörgése: „Hints meg engem izsóppal és megtisztulok, moss meg engem, és a hónál fehérebb leszek”. Ezt kéri Dávid magától Istentől. Amikor mi javulni akarunk, mi is megmosakszunk, rendes ruhát öltünk, aztán elmegyünk a templomba. Fölkészülünk: összegyűjtjük bűneinket, megbánjuk, majd belépünk a gyóntatószékbe. Ott Jézus papja vár ránk. Meghallgatja bűnbevallásunkat, hogy tudja, Jézus parancsa szerint mit kell megbocsátania. A gyóntató papot a Szentlélek irányítja, hogy milyen útbaigazítást nyújtson, feltétel nélkül fogadjuk el! Azután feloldoz bűneinktől, majd elégtételt ad. Ezt igyekezzünk mielőbb elvégezni, hiszen a bűneinkért járó ideiglenes büntetések egy részét ezért engedi el Isten, és tökéletesen megbocsát minden meggyónt és őszintén megbánt bűnt. Az ítéleten sem hánytorgatja fel. A befejező fohász nyugtasson meg: Isten megbocsátotta bűneidet, menj békével.


„Uram, nyisd meg ajakamat, hadd hirdesse szám dicséretedet!”
Az Egyház hivatalos imája a zsolozsma. Amikor akár közösségben (kórusban), akár egyedül el akarjuk kezdeni a napi zsolozsmát, ezzel a dávidi zsoltárverssel zendítünk rá az istendicséretre. Közben kereszttel jelöljük meg ajkunkat. Így nyilvánítjuk ki alázatunkat, hogy a „Mindenható, fölséges és jóságos Úr” (Assisi Szent Ferenc. Naphimnusz) dicséretét zengő csillagvilághoz, a Föld díszeihez: szélöcsénk, tűzbátyánk, vízhúgunk gyönyörű panorámájához, az istenszerető és megbocsátó szívű embermilliókhoz, a földi életüket jobbra cserélő dicsőséges Egyházhoz és angyaltestvéreink beláthatatlan kórusához kívánunk csatlakozni. Úgy vagyunk ezzel mi is, mint Dániel, akihez buzgó imája közben leszálltak égből jött követek, és a legfőbb közülük megszólította Dánielt tengermorajhoz hasonló hangján. Dániel rémületében a földre zuhant, lába remegett, és csak angyali segítséggel tudott feltápászkodni. Így is némán állt az angyal előtt, mígnem egy kéz megérintette és megszólította: „Dániel, te kedvelt férfi, értsd meg az igéket, amelyeket hozzád intézek, és állj talpra, mert éppen most küldött ő engem hozzád”. (Dán 10,11) Aki átérzi, mit jelent az Egyház képviseletében énekre nyitni ajkát, bizony gyermekded merészséggel zendíti meg az ének árját: Nyisd meg, Uram, ajkamat, hogy dicséretedet hirdesse szavam! Dániel háromszor hét napig böjtölt, bánta bűneit, pedig csodálatosan ártatlan szívvel tartotta meg Isten parancsait fogolytartója, Nabukodonozor babiloni király trónja mellett állva, az uralkodó kegyeitől elhalmozva. Csoda, hogy Dávid király gyönyörű bűnbánati zsoltárában így eseng súlyos vétkeit érezve lelkiismerete mélyén: Nyisd meg, Uram, ajkamat, hogy dicséretedet hirdesse szavam? Pedig nagyon szeretné már zengeni újra felszabadultan az Úr dicséretét! Ifjú korától lelkesen pengette a hárfát. Olyan áhítattal zenélt, hogy a lelkiismeret-furdalásaitól sanyargatott Saul király csak az ő hárfazenéje hallatán tudott megnyugodni.(1Sám 16, 14-23) Most viszont az ő lelkiismerete nyugtalankodott, neki volt szüksége az isteni ajak-nyitásra. Erre az alázatos kérésre Isten megnyitja megtévedt gyermeke szívét is, ajkát is. Szívében megérteti vele, hogy azok az áldozatok, amelyeket Ő maga, a szövetséget kötő Isten rendelt el, és Dávid is szorgalmasan mutatott be az Úr oltárán, sőt új oltárt építtetett Sion hegyén erre a célra, a frigyládát átvivő sokadalom jelenlétében hatlépésenként több állatot is feláldozott, ezek az áldozatok önmagukban nem kedvesek Istennek: „hiszen nem kedveled a véres áldozatot, ha égő áldozatot hozok, nem tetszik neked. A töredelmes lélek áldozat Istennek, a töredelmes, alázatos szívet, Isten, nem veted meg” (18-19) Dáviddal együtt tegyük mi is szívünket alázatossá, keltsük fel benne a szeretetből fakadó töredelmet, és így kezdjük az Egyház szent zsolozsmáját. Kapcsoljuk szívünkbe testvéreink, családunk, honfitársaink szívét is! „Emeljük fel szívünket!” És ne nyugodjunk addig, amíg erre a válasz nem cseng teljesen, tisztán, meggyőzően: Fölemeltük az Úrhoz. Ébredj ember mély álmodból, Megszabadulsz rabságodból. Közelít már üdvösséged, Eltörlik már minden vétked.” (Ho 9, 1) Zendítsük mi minden magyar testvérünk fülébe, szívébe ezt a csodálatos, ősi magyar éneket. Hiszen nekünk már nem kell reszketve összerogynunk az angyali látomás előtt: „Elküldé az Úr angyalát, hogy köszöntse Szűz Máriát, Kinek tiszta, szűz méhébe Alászállt az örök Ige.” (Ho 9, 2) „a prófétáknak lelkei láttak, Szent jelenésekben s téged békességben Vártak, édes Üdvözítőnk. Te ember lettél, s új tant hirdettél. A jövendölések beteljesednek Rólad, édes Üdvözítőnk. Nyújtsd malasztodat, hogy ez áldozat Bánatot gerjesszen bűnös szíveinkben. Ó, segíts meg, Üdvözítőnk!” (Ho 2, 4-5.8)


„Testvéreim! Mindazt, amit egykor megírtak, a mi okulásunkra írták, hogy az Írásból türelmet és vigasztalást merítsünk reményünk megőrzésére. Adja meg nektek a béketűrés és vigasztalás Istene, hogy Krisztus Jézus akarata szerint egyetértsetek, és egy szívvel és egy szájjal magasztaljátok Istent, Urunk Jézus Krisztus Atyját! Karoljátok fel tehát egymást, amint Krisztus is felkarolt benneteket, Isten dicsőségére! Állítom ugyanis, hogy Krisztus is azért vállalta a zsidóság szolgálatát, hogy bebizonyítsa Isten igazmondását, és valóra váltsa az atyáknak tett ígéreteket. A pogányok viszont irgalmasságáért magasztalják Istent, amint írva van: Ezért magasztallak téged a pogányok között, és dicsérem dallal a nevedet.” (Szent Pál apostolnak a rómaikhoz írt leveléből 15,4-9) Ebből az apostoli útbaigazításból szeretném kiemelni és végigelmélkedni az alábbi gondolati sort: „Egy szívvel és egy szájjal magasztaljátok Istent, Urunk Jézus Krisztus Atyját!”
Az elmélkedések előtt előkészítő gyakorlatokat szoktunk végezni. Azt ajánlom, hogy Beethoven: Az Úr dicsérete című gyönyörű kórusművét idézzük fel lélekben, míg a szöveget elolvassuk: „Kit áldva áldnak a végtelen mennyek, kit hírrel hirdet nap és éj. Nagy Úr, tenéked csak hódolva zenghet a kéklő ég, a tenger mély. A fény s az árny is csak általad élnek, Te Úr, te drága égi Láng. Ma hozzád szárnyal a szívbéli ének, és kér, hogy védj és gondolj ránk!”A világmindenség áldja az Istent: mérhetetlen a csillagvilág. Az ember legfejlettebb műszereivel sem tudja felmérni nagyságát. Felmerülhet a kérdés: miért alkotott Isten ilyen óriási távolságokat? Nyilván azért, hogy az eszmélődő ember, aki a dolgok végső okát keresi, rádöbbenjen: ennek alkotója csak végtelen lehet. A mindenség törvényei, amelyek szigorúan érvényesülnek mindenütt az univerzumban, ugyancsak arra vallanak, hogy kigondolójuk és elrendelőjük végtelen hatalom. Tapasztalatból nagyon jól ismerjük, hogy a parlamentek által hozott törvényeket hiába írja alá az államelnök, az emberek vagy megtartják, vagy nem. Gyönyörű a ragyogó égbolt, és elkápráztatóan szép a tavaszi rét millió virága, de a többi növény, az állatok csodálatos változatossága alakban, színben, mozgásban ugyanígy bámulatra indít. A festők, zenészek egy-egy témát tudnak csak belőle megragadni, kiemelni, megbámultatni velünk. Mindezek arról vallanak, hogy alkotójuk kimondhatatlanul szebb náluk. Annak elismerése, hogy Isten, mindenek alkotója és Ura, nekem is Uram: ez az imádás lényege. Édesapám gyönyörű tenorján szokta énekelni: „Isten, ki fent uralkodol a csillagok felett, és bölcsen végzed dolgaid a fellegek felett: Hozzád emelkedik ma a föld szegény fia, és kérve kér, hogy figyelmezz buzgó imáira” Amíg a mindenség értelem nélküli dolgai természetükkel, létükkel imádják Istent, az emberi értelem sok esetben ellenáll:„Csak az ember felejt el, akinek észt adál, akit legjobban szeretvén képedre alkotál.”Miért van ez így? Már az Ószövetség bölcse is elgondolkodott ezen a kérdésen. „Mert balgák mindazok az emberek, akikben nincs meg Isten ismerete, akik nem tudták a látható javakból megismerni azt, aki van, s a műveket szemlélve nem ismerték föl az alkotót, hanem a tüzet vagy a szelet, vagy az iramló levegőt, vagy a csillagok körét, vagy a víz árját vagy a napot s a holdat tartották világot kormányzó isteneknek. Ha már ezeket isteneknek gondolták, mert szépségük elbájolta őket, tudhatták volna, hogy mennyivel kiválóbb ezek ura, hiszen a szépség szerzője alkotta mindezeket. Ha pedig megcsodálták ezek erejét, és tevékenységét, megérthették volna, hogy alkotójuk még erősebb, mert a teremtmények nagyságából, szépségéből meg lehet ismerni azok teremtőjét. De ezek ellen még csak kevesebb a kifogás, mert ők talán csak tévednek, miközben Istent keresik, és meg akarják találni. Amikor ugyanis alkotásaival foglalkoznak s azokat vizsgálják, megejti őket azok látása, mert annyira szép, amit látni lehet. Ezeknek azonban még sincs mentségük, mert ha tudásban annyira vitték, hogy át tudták kutatni a világot, ennek urát ugyan miért nem tudták előbb megtalálni?” (Bölcs 13,1-9) Korunkban sokan nem tudják Istent megtalálni. Sokan megtagadták, vagy úgy élnek, mintha nem lenne Isten. Sok bűne között a kommunizmus legveszedelmesebb ártalma az volt, hogy elvette az emberek tekintélyes részének a hitét. „Mert hit nélkül lehetetlen tetszeni Istennek” (Zsid 11,6), aki tehát nem hisz, az elkárhozik, örökre boldogtalan szenvedővé lesz.


E szörnyű zűrzavarban, ahol a hazugság és gonoszság járkál, sokan próbálnak segíteni. Néri Szent Fülöp bölcsességével mondom: Adjatok nekem jó édesanyákat, és én megváltoztatom a földet. Vagy ha magyar remekművet kérdezem, hogy hogyan lehetne egy elrontott történelmet visszavezetni a boldogság útjára, Madách Imréhez vezetnélek benneteket. A kétségbeesett Ádám kérdezi: „hogy maradjak a helyes úton?” Az Úr felel: „Karod erős, szíved emelkedett; végtelen a tér, mely munkára hív, s ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd szünetlenül, mely visszaint s emel. Csak azt kövesd. S ha tett dús életed zajában elnémul ez égi szó, e gyengébb nő tisztább lelkülete, az érdekek mocskától távolabb meghallja azt, és szív erén keresztül költészetté fog és dallá szűrődni. E két eszközzel álland oldaladnál, balsors s szerencse közt mind-egyaránt, vigasztaló, mosolygó genius” (Az ember tragédiája, XV. Szín) Mai elmélkedésünk célja, hogy mi magunk is „egy szívvel, egy szájjal dicsérjük Istent”, tehát meg tanuljuk egyénileg és közösen imádni, vagyis legfőbb Urunknak elismerni Őt, de az is igen fontos szempontunk, hogy erre megtanítsunk másokat is, hiszen ez a szeretet legfontosabb küldetése. Először is tehát fel kell ismernem, hogy Isten a legfőbb Uram. Ezt tehetem a szent tamási módszerekkel az ész világánál, vagy és a kinyilatkoztatásból: a Szentírásból és a Szenthagyományból, a katolikus Egyház tanításából. El kell ismernem Őt legfőbb Uramnak. Mit jelen ez a számomra? Isten mindenek Ura a teremtés jogán. Ő tervezett meg és hozott létre minden teremtményt, tehát engem is. Ne mondja senki: kérem, a szüleimtől születtem, nem kellett teremteni. Igaz, a testemet a szüleimtől kaptam közvetlenül, de az élet továbbadásának csodás lehetőségét Isten oltotta az emberi testbe. Isten volt az, aki engem a történelem tervezése során az emberi nembe térben és időben beosztott, aki nemzedékek során vezette azokat a géneket, amelyeket szüleim származtattak át testembe, úgy teremtette a semmiből a lelkemet, hogy értelmem és akaratom tehetsége egészítsék ki örökölt testi képességeimet, hogy a számomra kijelölt célt megfelelő eszközök birtokában meg tudjam valósítani. Mindehhez rendeli és adja a megfelelő természetfölötti erőket, a kegyelmeket. Egész lényem Isten csodálatos gondoskodásának, teremtő erejének gyönyörű eredménye, Isten Uram a teremtés jogán nekem is. A teremtést követik a fenntartás isteni tevékenysége, amely a teremtéssel egyenlő isteni tevékenység. Ha Isten megvonná tőlem fenntartó erejét, megszűnnék létezni. Isten legmagasabb rendű ajándéka számomra a megszentelő kegyelem. Ennek segítségével emel engem az Úr emberi természetem síkjáról az isteni élet síkjára. Ez által lettem Isten gyermeke, az Egyház tagja, a mennyország örököse. Életem van Istenben, Istenből. Nem rész, darab Isten természetéből, hanem az isteni életet, v az isteni gondolkodást és akarást oltja belém titokzatos módon: úgy tudok gondolkodni, mint Isten (hinni), és úgy tudok akarni=szeretni, mint Isten. Isten mindezt meghatározott céllal teszi: a maga végtelen utánozhatóságából egy csipetnyit tervezett meg az létemben. Olyan egyéniséget, amilyen nem volt és nem lesz több a történelem folyamán. Mivel Isten mindenek fölött maga a szeretet, működése is ebben csúcsosodik ki. Osztogatja önmagát a teremtésben és a fenntartásban, mindig másokért él és tevékenykedik, ezt a célt adja az embernek is. Mindig másokért éljen, magáról megfeledkezve szeressen, Istenhez hasonlóan szolgáljon másokat.


Kik ezek a mások? Azok, akiket Isten nekem ajándékozott: szülők, testvérek, Rokonok, szomszédok, iskolatársak, útitársak. Úgy is mondhatnánk: akiknek az Úr minket ajándékozott. Közvetlenül nem az egész világ, bár mindenkin tudunk, imádkozni. Mivel tudunk segíteni? Megtesszük az állapotbeli kötelességünket. A diák mindenből felkészül az életre, mert nem tudja, mi mindennel kell majd a rászorulókon segítenie. Sok alkalom akad, amikor Isten kezedbe ad valamit, és azt mondja: édes kislányom, nyújtsd ide a tenyeredet, mert most valami komoly adományt teszek bele, amit nem én akarok közvetlenül ajándékozni valakinek, hanem téged bízlak meg a továbbadással. Így te is részese leszel egy boldogító tettnek, kicsit a te műved is lesz más boldogsága, kicsit hasonló leszel hozzám. Ezzel és az ilyen tényekkel tudom kialakítani magamban Isten szeretet-stílusát, és válok életem végére hozzá hasonlóvá, váltom valóra azt a csodálatos tervet, amit Isten Atyám számomra „megálmodott”. Ehhez az Úr mindenkinek egy egész életet adott. Amikor majd a lelkem kilép a testemből, és meglátom Isten rólam festett tervét, meglátom azt is, amit én valósítottam meg ebből életem folyamán. Ha a kettő azonos, tökéletes lesz a boldogságom, mert remekművet látok önmagamban, ha azonban önfejű módon nem a szeretet embere voltam, hanem önmagamnak alkottam magamból bálványt, és azt próbáltam csodálni, akkor szomorúan, netán kétségbeesetten állapítom meg: fércmunka lettem. És mi a legfájóbb: ezen már nem tudok segíteni. Isten imádásának legfőbb jellemvonása: mindig és mindenben elfogadom Isten rám vonatkozó akaratát, és azt mindig szívesen megteszem. Jézus egész földi életében ezt cselekedte. Ne féljen senki, hogy amikor másokért él, másokat boldogít, akkor ráfizet. Isten egy pátriárkának azt mondta: Én vagyok a te igen nagy jutalmad. Isten pedig semmit el nem felejt, mindenért busásan megjutalmaz.


Áldott adventi felkészülést kívánok minden kedves testvéremnek.
A katolikus Anyaszentegyház egy év alatt átéli Jézus Krisztus életét. Gárdonyi Géza csodáltatta meg velem először ezt a titokzatos örömöt, és tette öntudatossá szívemben a gondolatot, hogy az élet mennyire sivár lenne az egyházi év káprázatosan szép ünnepi változatossága nélkül. Az egyhangú kenyérkereső munkának is vannak változatosságai, a polgári év tél, tavasz, nyár és ősz külső keretet nyújt tevékenységünkhöz, de belül, a lelkünkben mégis csak az istenrokonság új és mindig újabb kapcsolatai jelentenek igazi, egyént, formáló tartalmakat. Szent Pál apostol fejtegeti ezt a nagy élményt: „azoknak szolgáltatok, amik természet szerint nem istenek; de most, amikor megismertétek Istent, sőt ismertek vagytok Isten előtt, hogyan fordultok ismét az erőtlen és szegényes elemekhez, hogy azoknak újból szolgáljatok? Napokat tartotok meg és hónapokat, időket és esztendőket. Jó dolog mindenkor buzgólkodnotok a jóban, nemcsak akkor, amikor jelen vagyok köztetek, fiacskáim, akiket fájdalommal szülök újra, amíg Krisztus kialakul bennetek” (Gal 4, 8-10. 18-19) Igaz ugyan, hogy mi keresztények nem vagyunk bálványimádók, a bennünket körülvevő világ erőit nem istenítjük, de azért túl sok időt fordítunk a világ természetes elemeire, és ezek miatt háttérbe szorul Jézus, a mi belső életünk forrása és formája. Gondoljunk a Lázáréknál vendégeskedő Urunkra. Jézus széken ül. Lázár-húga Mária a lábánál pihenve figyeli tanítását. Márta, a másik húg, a vérbeli háziasszony sürög-forog a sok házimunkában. „Egyszer csak megállt, és így szólt: Uram! Nem törődsz vele, hogy a testvérem egyedül hagy engem szolgálni? Szólj már neki, hogy segítsen! Az Úr ezt válaszolta neki: Márta, Márta, sok mindenre gondod van, és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, és nem is veszíti el soha” (Lk 10, 40-42) Az ünnepek arra valók, hogy ne csak néhány futó perecre hagyjuk abba a szükséges kenyérkereső munkálkodást, hanem üljünk legalább lélekben Jézus katedrája elé, és hagyjuk, hadd vegye munkába tudatunkat, lelkesítse szeretetre akaratunkat, izzítsa érzelmeinket, szembesítsen minket Isten-Atyánk velünk kapcsolatos terveinek jobb megismerésére és munkálására. Erre kiváló alkalom az egyházi év, és ennek első ünnepköre, a karácsony. Most karácsony előkészületi idejével foglalkozunk, amelyet adventnek, úrjövetnek nevezünk, Mi lehet ennek a lelki előkészületnek a témája? A lehető legjobban felkészülni az isteni Kisded születésének ünnepére. Módszerünk? A végtelenül szerető Atyaisten szemével nézzük a megtestesülés előkészítését. Mielőtt bármit teremtett volna, elhatározta, hogy Fia felveszi isteni természete mellé az egyik leendő teremtménynek a természetét, emberré lesz. Az Ő jövendő emberlelke lesz ősmintája az összes szellemi létezőnek, teste, pedig minden anyagnak. „Ő a láthatatlan Isten képmása és minden teremtmény elsőszülöttje, mert benne teremtetett minden az égben és a földön a láthatók és a láthatatlanok”. (Kol 1, 15-16) Óriási rang minden teremtménynek, csodálatos kiváltság nekünk, embereknek. Ha három hétig naponta csak kis időt szánnánk ennek az egy szempontnak megértésére, mivé válhatna világunk? Isten a teremtést pillanat alatt hajtotta végre és egy sort íratott erről a Bibliában. Isten türelemmel, az emberekre gondolva végtelen szeretettel készített el mindent, hogy az embernek bőségben és teljes szépségben várják a látható világ koronáját. Az édesanyák szívük alatt fejlődő gyermekükkel ezt a szeretetet élik át. Nem kellene minden embernek erre gondolnia egész advent idején?


Mint forró sóhaj. Elhaló bús, jaj, Kél halk énekünk. Sötétben járunk, Hajnalra várunk, Jöjj el Istenünk!
Választott néped így sírt föl Érted, Nyögve bús igát. Ősszülők lelke Várta, epedte Isten egy Fiát. A bűn úr most is; gyötör is, foszt is, Sír a jó feléd: Mikor jössz végre kitűzni égre győzelmed jelét? Jöjj, a bűn éget, jöjj, várunk téged, Jézus, Istenünk! Isteni gyermek, ó, hozz kegyelmet, Hozz békét nekünk!" (Hozsanna, 13,1-4)
Az új egyházi éve célja: Újult erővel végig élni Jézus életét: megtestesülését és emberi születését az első ünnepkörben, a karácsonyiban; azután szenvedését, halálát és feltámadását a húsvétiban. A karácsonyra való előkészületet adventnek (Úrjövet) nevezzük. Négy vasárnap és a hozzájuk tartozó köznapok liturgiájában felidézzük a sok évezredes várakozást eljövetelére, igyekszünk méltóan felkészülni az idei karácsonyra, a születés boldog megünneplésére, aztán gondolunk az utolsó ítéletre érkező Jézus illő fogadására is (parousia). Akkor lenne igazán méltó adventi előkészületünk, ha a földön most élő hat és félmilliárd ember egyöntetű lelkesedéssel köszöntené a minden ember Megváltóját. Tudjuk, hogy a Krisztus-hívők mindössze az emberiség egyharmadát jelentik. Mi, római katolikusok mindössze egymilliárd háromszázmilliónyian vagyunk csupán, s ki tudja, hányan vesszük komolyan az adventi előkészületet? A négy vasárnap ünnepi liturgiája és a hajnali ­misék helyett nem plázákba rohangászunk-e ? A gazdasági nyomor idején ráébrednek-e a szegények, hogy a végtelenül gazdag Isten egyszülött Fia teljesen szegényen született közénk, hogy minket gazdaggá tegyen? (2Kor 8,9) Megértik-e végre, hogy csak egyedül Isten törődik velünk? Egyházunk az advent I. vasárnapi zsolozsmájában nem saját hitét akarja tisztázni, hiszen az erős és megingathatatlan, hanem gyenge tagjai mellé áll, az ő nevükben könyörög, hogy annyi földi messiás hazudozása után Istenünk kegyelme világosítsa meg a gyengék értelmét, találjanak vissza Jézus Krisztushoz:„a távolból szemlélve, íme, már látom hatalmas Istenünk eljövetelét és az egész földet beborító felhőt. Menjetek eléje és kérdezzétek meg: Mondd meg nekünk, te vagy-e az, aki uralkodik Isten választott népén? Összes nemzetek, föld minden lakója, gazdag és szegény, menjetek eléje és mondjátok: Hallgass meg, népünk pásztora, ki nyájadként vezeted József népét, mondd meg nekünk, te vagy-e az? Emeljétek föl fejeteket, kapuk, emelkedjetek föl örök kapuk, bevonul a dicsőség királya, aki uralkodik Isten választott népén." (Zsolozsma) A hit elől elzárkózott lelkek kapuit kell nyitogatnunk. Természetesen nem erőszakkal, hanem a kegyelem eszközeivel: buzgó imával, böjttel, önmegtagadással, szentmisénk felajánlásával. Tengernyi a baj és az akadék? Amikor Urunk Jézus a tengeren járt a hullámok tetején, Péter apostol ezt kérte tőle: „Uram, ha te vagy, parancsold, hogy hozzád menjek a vízen. Ő azt mondta: Gyere! Péter kiszállt a bárkából, elindult a vízen és Jézushoz ment. Mikor azonban látta az erős szelet, megijedt, merülni kezdett, és felkiáltott: Uram, ments meg engem! Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt és azt mondta neki: Te kishitű! Miért kételkedtél?" (Mt 14,28-31) Mi vajon nem félünk? A sátán fújja a világ tengerét, a hullámok locsognak, sőt üvöltve morajlanak. Péter nagy leckét kapott Jézustól. Igaz, a főpap udvarában még egyszer megijedt két asszony nyelvétől és néhány katona ugratásától, de benne is győzött a kegyelem. Az Egyházat jelképesen hajónak gondoljuk. Zászlaján ez a felirat olvasható: Láttam én már más szeleket is. Mind elültek. Én vagyok. Urunk, nyújtsd a kezedet.


A bűnbe esett emberiségnek a végtelenül irgalmas Isten ígért Megváltót. A kijelölt Megváltó,az Isten Fia, aki érettünk emberré lett, a végtelen isteni szeretet törvénye szerint nem másokat akart feláldozni a mennyország bezárt kapujának kinyitásához, hanem önmagát ajánlotta fel elégséges áldozatul, ezért eleve kizárt, hogy az emberek fiai közül bárki más büszkélkedhetne ezzel a mindent felülmúló címmel. Mivel az utolsó évszázadok önjelölt messiásait rózsaszínű köddel igyekszenek beburkolni, és a józan ész ítélete ellenére megpróbálják az emberiség legnagyobb ellenségeit jótevőknek bemutatni, inkább az Ószövetség idejéből említek példát arra, Isten milyen keményen utasította el a gőgös vezéreket. Dániel próféta könyvében olvassuk, hogy Nebukadnezár babiloni király uralkodása második évében azon töprengett, hogy mi történik majd vele és országával. Isten felfedte előtte egy álom keretében. Ezt az álmot nem mondta el bölcseinek és álomfej tőinek. Találják ki magát az álmot, és fejtsék meg értelmét. Isten Dánielnek, kedves prófétájának megmutatta mindkettőt. Az álom arról szólt, hogy óriási szobor állt a király előtt. „Feje színaranyból volt, melle és karja ezüstből, a hasa és ágyéka rézből, a lábszára vasból, a lába pedig részint vasból, részint agyagból. így láttad, míg le nem szakadt a hegyről egy kő, anélkül, hogy kéz érintette volna; ez nekivágódott a szobor vas- és agyaglábának, és darabokra zúzta. Ekkor egyszerre összetört a vas, az agyag, a réz, az ezüst és az arany, és olyanná lett, mint a nyári szérű pora, amelyet elragad a szél, úgyhogy a helye sem található; a kő pedig, amely összetörte a szobrot, nagy heggyé lett, és betöltötte az egész földet" (Dán 2,32-35) Dániel megmagyarázta a királynak az álom értelmét: „Ó király! Te vagy a királyok királya, s az ég Istene országot, erőt, hatalmat és dicsőséget adott neked. Mindent, ahol emberek fiai és mezei vadak és égi madarak laknak, a te kezedbe adott, és mindent a te hatalmad alá vetett; te vagy tehát az arany fő". (36-38) Utána kisebb királyok következnek, bár a legkeményebb a vas. Ezt azonban gyöngíti az agyag, amivel a vas nem vegyül. Erős is, de törékeny is lesz az a birodalom. „Ezeknek a birodalmaknak idejében az ég Istene egy más birodalmat támaszt, amely soha meg nem szűnik; annak uralma más népre át nem száll, ez összetöri és tönkreteszi mindazokat a birodalmakat, maga azonban fennmarad örökké, úgy amint láttad, hogy a hegyről emberi kéz közreműködése nélkül leszakadt egy kő, és összetörte az agyagot, a vasat, a rezet, az ezüstöt és az aranyat". (44-45) Nebukadnezár király boldogan vehette tudomásul, hogy ő a legértékesebb a szobor megjelenített uralkodói között, de az ég Istene egy kicsinek látszó király kezébe adja a föld sorsát. Ennek a királynak uralma kiterjed majd az egész földre. Mi már tudjuk, hogy a vas által megjelenített birodalom a Római birodalom lesz. Azt is tudjuk, hogy ennek nagy császára, Augusztusz veszi majd át a köztársaság után az uralmat. Ő is igen nagynak képzeli magát, mint egykor Nebukadnezár. Augusztusz idejében írta eklogáit Vergiliusz, aki ihletetten énekli meg: Megszületett a Gyermek, aki elhozza az aranykort. Nebukadnezár súlyosan tévedett élete későbbi szakaszában: ezért a mezei vadak közt élt egy ideig, amíg büntetése be nem telt. Augusztusz híres császár lett, de az ő idejében megszületett Betlehemben Jézus Krisztus, aki az ég Istenétől küldve igaz Messiása minden embernek. Az Ő uralma már most is kiterjed az egész földre, de a világ végén ténylegesen úgy jelenik majd meg, mint a „Királyok Királya és uralkodók Ura" (Jel 19,16)